Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Fenyeget a kétfélnyelvűség a külhonban

2016.05.23. hétfő, 01:04

1 450 megtekintés
PUSZTAY JÁNOS (NYITRA)


Magyarországon a nyelvstratégiát (is) civil szervezetek alkotják meg, s léptetik gyakorlatba – erre alkalmas állami szerv híján. Közép-Európai nyelvstratégiai fórumot szervezett a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, együttműködő társ volt az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport. A találkozó apropója: 20 éves a magyar nyelvstratégia, 15 éves a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport, 10 éves a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda. A tanácskozáson figyelemkeltő előadást tartott Pusztay János professzor. A nyitrai egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

alt
Pusztay János

– Professzor úr, az Oroszországban élő finnugor népeket az sodorta a nyelvvesztéshez közeli állapotba, hogy Moszkva évtizedeken át “fölemelni” óhajtotta e népeket az orosz nyelvhez, orosz kultúrához. A Kárpát-medencében is tapasztalni hasonló leereszkedést a Trianonban elszakított magyar területeken az utódállamok részéről. Miközben történelmünket arcátlanul lopják. Kikísérletezhetők-e olyan lélektani módszerek, amelyek révén az elszakított magyar nemzetrészeket e fondorlatok nem lesznek képesek összetörni?

– A tágabb értelmezésű Kárpát-medencében nemzetállam-építés folyik, s a többnemzetiségű államok az esetek többségében törekszenek – különböző eszközökkel – az egységes, egynyelvű, egykultúrájú állam megvalósítására. Ez egyértelművé teszi a többség helyzetét, annak egyedülálló voltát, egyszersmind egy sor, problémának beállított feladattól mentesíti a politikát. Nagy (lélekszámú) államok – mint pl. Franciaország vagy Oroszország – szolgálhat mintául e törekvésekhez és az ilyen nemzetpolitikához. A folyamatot – különböző eszközökkel megvalósított, de szinte mindig erőszakos – asszimilálásnak nevezhetjük, amelyet, sajnos, felerősít a – lélektani hadviselés, a tudatos félretájékoztatás kiváltotta – asszimilálódás is, amivel a kisebbségben élő csoport veszít a többség javára. A folyamat ellenszere a disszimilációs stratégia (lásd erre vonatkozóan Pomozi Péter programját), amelynek révén a többség is, a kisebbség is nyer, még ha a többség ezt egyelőre nem is fogja fel. A közgazdaságtanból kölcsönzött kifejezéssel élve: a win-win politika szerencsés megvalósulásáról lehetne szó. A disszimilációs politika érvényesüléséhez mindenek előtt felvilágosító tevékenységre van szükség, amelynek során hangsúlyozni kell a kétnyelvűség, kétkultúrájúság egyéni és társadalmi szintű előnyeit. A felvilágosító tevékenységet az egyre gyakoribbá váló vegyes házasságban élők körében lehet kezdeni, ahogy azt Temesvárt sikeresen teszik, nyelvi-kulturális kurzusokat tartva a nem magyar anyanyelvű házasfélnek a kisebbségi nyelvről és kultúráról. A hatás lemérhető a magyar iskolába való beíratott gyermekek létszámának emelkedésén.

A fentiektől nem függetlenül a nemzetiségnek is van feladata: feltétlenül élnie kell a – kényszerű – kétnyelvűség kínálta előnyökkel, mindenekelőtt magas szinten kell tudni az anyanyelvet és az államnyelvet – elkerülendő a két nyelv nem megfelelő színvonalú ismeretéből keletkező kétfélnyelvűséget. A kétfélnyelvűség halmozottan hátrányos helyzetet okoz, mind mentálisan, mind a karrierépítés szempontjából. Az anyaország fontos szerepet játszhat a fent említett folyamatokban, ha nemzetépítési látványpékség helyett értelmes programokat támogat, ha nem akarja mindenáron itthonról megmondani, mire van szüksége a külhoni magyarságnak, és ha távol tudja tartani az aktuális pártpolitikát a nemzeti ügytől, mivel még nem jutottunk el arra a szintre, hogy pártpolitikai véleménykülönbözőség ellenére bizonyos – szakmai és emberi – kérdésekben egyetértésre juthassunk.

– Érdemes-e tudatosítani a Felföldön, Erdélyben, a Délvidéken és Burgenlandban is – itt nyolcezer őshonos magyar él, ám az Önök konferenciája is megfeledkezett róluk -, hogy ezek a nemzetrészek is a magyar nyelv műhelyei: nemcsak megőrizni kell a kapott nyelvet, vagy Belső-Magyarországról átvenni az impulzusokat, hanem helyi értékekkel gazdagítani is lehet – kell – a közös, és a jövőben is egységes magyar nyelvet?


– Szakmai vita van arról, hogy a magyar nyelv egy- vagy többközpontú-e. Közhelyszámba megy, hogy a nyelvek kölcsönhatásban fejlődnek, bár a kölcsönhatás mértéke nem azonos, főként a többség-kisebbség viszonyában. A többségi nyelv – természetesen – mindig erősebben hat a kisebbségire, mint fordítva. A különböző országokba szakadt magyarság nyelve más-más többségi nyelv hatása alatt fejlődik Burgenlandban, Felvidéken s a többi. A többségi nyelv hatásának mértéke függ a kisebbség számbeli nagyságától, attól, hogy tömbben vagy szórványban él, függ a nyelvi öntudattól – ez utóbbiban az anyaország nem mindig mutat jó példát; mint ahogy vannak neoliberális nyelvpolitikai nézetek, amelyek az anyanyelvet nem tekintik kiemelkedő státuszúnak. Az anyaországi nyelvhasználat lehetne a minta, de ehhez az anyaországnak gazdasági-politikai-kulturális tekintetben is mintául kell szolgálnia, követendőnek kell lennie, amire a kisebbségben élő nemzetrészek feltekinthetnek. A helyi értékek elsősorban kulturálisan jelenthetnek gazdagodást, nyelvi szempontból inkább a többi magyar nyelvváltozattól való eltávolodást eredményezhetik, bár ennek mértéke – egyelőre – nem akadályozza az egymásértést.


Így tehát egységes magyar nyelvről egyre kevésbé lehet beszélni, mint ahogy az anyaországon belül is vannak nyelvjárási különbségek. Ez utóbbiakat a köznyelv felé való elmozdulás, az általános műveltségi színvonal csökkenése miatt bekövetkező leegyszerűsödő nyelvhasználat is egyre inkább eltörölni látszik. Fenyeget a félnyelvűség veszélye, ami által a tudás, a nyelvhasználat és ezzel együtt a gondolkodás színvonala mentén ketté fog hasadni a társadalom: félnyelvűekre és az elitre. a határon túli magyarság esetében – amennyiben az államnyelvet nem sajátítják el nagyon magas színvonalon, ugyanakkor romlik magyar anyanyelvük színvonala is –, a kétfélnyelvűség állapota következik be, s ez előbb-utóbb – ahogy erre fentebb már utaltam – halmozottan hátrányos helyzetet fog eredményezni.


Ezzel együtt is erősíteni kell a külföldre szakadt magyarságban, hogy nyelvük és kultúrájuk érték, hogy nyelvüket nem kell mindig az anyaországi köznyelvi állapottal összevetniük, s az eltéréseket nyelvi fogyatékosságként értelmezniük. E téren van tennivalójuk az anyaország szakembereinek is, hogy ne minősítsék negatívan a határon túli magyarság nyelvváltozatát.


– A szaknyelv (terminológia) mennyiben befolyásolja a kölcsönös anyanyelvű megértést, illetve a nyelv fejlődését – a finnugor párhuzammal és a magyar-magyar terminológiai programtervezettel?


– Az anyanyelvű terminológia az egységes magyar nyelvben főként német hatásra alakult ki tükörfordítások révén. A több országra szakadt magyar nyelv esetében azonban egyre inkább a többségi nyelv szolgál mintául, így ugyanannak a jelenségnek, fogalomnak különböző magyar nyelvű megnevezései lehetnek, tudniillik szlovákból, ukránból, románból, szerbből, horvátból vagy szlovénból fordítva. Ez gátolja a magyar nyelvű szakmai kommunikációt és elősegíti az angol nyelvű kommunikációra való áttérést. Ez ellen – első lépésként – magyar-magyar összehasonlító terminológiai szótárakra van szükség, hogy legalább értsük egymást, még ha különböző magyar nyelvű terminológiát használunk is. Ezzel kerülhetjük el azt a jelenséget, amelyet G.B. Shaw az angol nyelv kapcsán írt, hogy tudniillik Angliát és az Egyesült Államokat a közös nyelv választja el egymástól.

A terminológiának a nyelvek megmaradása szempontjából is kiemelkedő szerepe van, ugyanis a szakszókincs megléte a biztosítéka annak, hogy a nyelvet az élet minden területén használni lehessen, s ezzel a nyelv elkerülje a korlátozott használhatóságú, úgynevezett konyhanyelvi státuszt, ami a nyelv gyors feladásához vezet. Ezt az állapotot tapasztaljuk az oroszországi finnugor nyelvek esetében. Éppen ezért kezdeményeztem néhány évvel ezelőtt a Terminologiascholaris programot, amelynek keretében az öt legnagyobb lélekszámú oroszországi finnugor nyelvű közösség – erza, komi, mari, moksa, udmurt) nyelvén kidolgozták tíz iskolai tantárgy anyanyelvű terminológiáját (az eredmény 50 terminológiai kisszótár nem egészen egy esztendő alatt -, megteremtve a teljes körű anyanyelvű oktatás szakmai feltételét. Az iskola azért játszik fontos szerepet a veszélyeztetett nyelvek esetében, mert valamennyi tantárgy anyanyelvű oktatásával megalapozzák az anyanyelv használatának lehetőségét a tudományos, politikai, társadalmi életben is, egyszersmind emelkedik a nyelv presztízse, s csökken feladásának veszélye. A világ nyelveinek zömét a feladás – s így gyakorlatilag a kihalás – veszélyezteti, ennek elkerülésére jó minta lehet a Terminologiascholaris program – feltéve természetesen, hogy folytatásaként megjelennek a tantárgyak anyanyelven írt tankönyvei, újra bevezetik a teljes körű anyanyelvű képzést s az ehhez nélkülözhetetlen pedagógusképzést. Ez politikai akarat kérdése, de erre az egységes nemzetállam kialakítására törekvő többség a legritkább esetben hajlandó. Ezzel viszont veszélyeztetik a világ nyelvi-kulturális sokszínűségét, melynek elvesztése – a biodiverzitás csökkenésével együtt – beláthatatlan következményekkel jár.



Újraközlés a Présház.eu hírportál engedélyével (2016. május 18.). 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu