Legutóbbi hozzászólások

  1. A honlapon ezt a mondatot olvastam: „2021-2022-ben a Trianon-kislexikonból 5000 példányt sikerült társszervezeteken, alapítványokon, egyesületeken, egyetemeken keresztül eljuttatni a Kárpát-medence…

  2. A Balassi kard irodalmi díj nemzetközivé tétele, a magyar irodalom hírnevének a Világban való öregbítése egy állami elismerés is érdemelne.

„Fiatalok, még itt van Gál Sándor!”– figyelmeztet a monográfia írója: Márkus Béla

2017.12.28. csütörtök, 20:38

420 megtekintés

CSERVENKA JUDIT (FELVIDÉK)

Hatalmas életmű alkotóját köszöntötték Gál Sándor személyében 80. születésnapja alkalmából szülőhelyén Búcson, lakhelyén, Buzitán és másutt tisztelő közösségek, barátok, több évtizedes pálya- és harcostársak. Az utóbbiak közé tartozik Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, aki egy maradandó – és nemcsak az ünnepeltnek szóló – ajándékot tett le a jelképes születésnapi asztalra.

De ajándék a Gál Sándort tisztelő, ismerő olvasóknak is, és talán figyelmeztetés a fiatalabb nemzedékek íróinak, lapszerkesztőinek, előadóművészeinek, hogy él egy író, költő a Felvidéken, akinek érvényes és értékes mondanivalója van nemzetről, emberiségről, megmaradásról. Márkus Bélát, a Debrecenben élő egyetemi tanárt először Gál Sándorral való barátságának történetéről kérdeztük.

alt

Több évtizedes története van. Akkor kezdődött, amikor az Alföldhöz kerültem olvasószerkesztőnek, és elhatároztuk, hogy a határon túli kisebbségi, nemzetiségi irodalmakból tematikus számokat szerkesztünk. Az első éppen a csehszlovákiai magyar irodalom száma volt, amelynek a szerkesztésében Gál Sándor vett részt és Görömbei András. Innen datálódik, tehát a 70-es évek közepétől a kapcsolatunk, amely később valóban barátsággá alakult át.

Közös munkájuk egy területének tanúja is lehettem éveken át, ez a Lőrincze Lajos által alapított Anyanyelvi Konferencia, amelynek vezető testületeiben mindketten benne voltak, Gál Sándornak ez nem lehetett könnyű, hiszen akkor még az Anyanyelvi Konferencia főként csak a nyugati diaszpórával foglalkozhatott, mert a pártállami politika igencsak behatárolta a kapcsolattartást a határon túli magyarsággal.

De mennyire! Valóban már akkor kezdődött ez a tevékenység, de igazán akkor lett eredményes, amikor Gál Sándor alelnökként azt a koncepciót fogadtatta el a konferenciával – ez már a rendszerváltás, rendszerváltozás idejére esik –, hogy elsősorban a határon túli magyarságnak az önismeretét, történelmi önképét kell javítani, gazdagítani, megtartani. Ennek jegyében tartottunk aztán Marosvásárhelyen emlékezetes konferenciát, később Rév-Komáromban is. Az eredményes munkában nagy szerepe volt annak, hogy Gál Sándor nemcsak az Anyanyelvi Konferenciának volt az elnöke, hanem hosszú éveken, évtizedeken át a Csemadoknak is központi vezetőségi tagja volt, a kassai járási szervezetnek pedig elnöke is. Ilyen formában a kisebbségi kultúra ápolása, fennmaradásának segítése hozzátartozott mindkét szervezet feladataihoz.

Most, hogy kötete megírása során áttekintette Gál Sándor életművét, hogyan látja: ma is a kisebbségi magyarság megmaradása áll az utóbbi évek írói munkásságának középpontjában, vagy korosodván az általánosabb kérdésekre, az emberi sors mibenlétére tevődik át a hangsúly?

A könyv monográfia Gál Sándorról, ahogyan korábban Dobos Lászlóról vagy Duba Gyuláról írtam, tehát egy életpálya összegzése. Kérdésére válaszolva: azt hiszem, hogy a rendszerváltás után módosult, és nem jó irányban mind az irodalom szerepének, mind Gál Sándor munkásságának a megítélése. A rendszerváltozás körüli időkben Grendel Lajos vetette papírra több ízben, hogy az irodalomnak az a szerepe, amely a szocializmus évtizedeiben fontos volt: a kisebbségi öntudat, önismeret megtartásának szerepe, az most már megszűnik. És ezt a nézetet sokan képviselték és képviselik most is, hogy a közösségi szemlélet nem lehet egy írónál meghatározó. Ilyen formán Gál Sándornak azok a munkái: versei, novellái, publicisztikái, amelyek elsősorban a kisebbségi sorssal voltak kapcsolatosak, azok háttérbe szorultak, de sajnos mondhatnám azt is: kiszorultak a kánonból. Műveinek egy része az utóbbi időben filozofikus lett, gondolok például a Szél , vagy az A most  című verskompozícióira, amelyek a nemzetiségi, történelmi szemlélettel szemben gondolatiságukkal, filozofikusságukkal tűnnek ki, vagyis nem csupán a kisebbség sorsa aggasztó, hanem az emberiségé is. Több helyen idézi különböző szerzőkre hivatkozva, hogy világunk, az emberi világ a vége felé halad, és az efölötti aggodalom az, ami a publicisztikáinak és költészetének is egy részét áthatja, megtölti. Megmaradt a nemzeti, történelmi tematika is, de a nemzet sorsán átívelő, vagy afölött megjelenő emberiség-látomás, az egyetemes problémákkal való foglalkozás az, ami műveinek egy részét meghatározza.

alt
Gál Sándor köszöntése Buzitán (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)

Illyés Gyula már annak idején megérezte az irodalom szerepében bekövetkező változást, valahogy úgy fogalmazta meg – bocsánat a pontatlan idézetért – hogy ’nálunk, korábban, kis túlzással élve, még a vízügyi hatóság szerepét is a költők töltötték be.’ Napjainkra ez a szerep megszűnt.

De ki vette át ezt a szerepet? Mennyire értékelődött le ezáltal az irodalom, és van-e más olyan fórum, ahová a nemzeti önismeret, önazonosság dolgában fellebbezni lehet? Én a költőnek, az írónak ezt a szerepét  nem éreztem soha és valószínűleg nem is fogom koloncnak érezni, amely csak úgy odatapad az irodalomhoz, hanem ugyanolyan szerves része a gondolkodásunknak, ha a nemzet jövőjét firtatjuk, mintha az emberiség sorsán, jövőjén töprengünk. Én e kettő között nem érzek ellentmondást, viszont határozottan érzékelem azt a dogmát, amely a közösségről, a nemzetről való gondolkodást az irodalom esetében elveti, mondván, hogy az a politikának a dolga. Hát látjuk, hova jutottunk e tekintetben – nem az irodalmat, hanem a politikát tekintve, a rendszerváltozás óta a határainkon túli magyar irodalmak esetében is.

Feltételezem, hogy azért Ön is, Gál Sándor is, és a hasonlóképpen gondolkodó írók kapnak a közönségtől visszajelzéseket, mintegy megerősítést álláspontjuk helyességéről, hogy igenis szükség van az irodalom közösségi szerepére.

Az a szomorú helyzet Gál Sándor művei fogadtatását illetően, hogy az elmúlt negyedszázadban alig írtak a könyveiről, köteteiről, ami – ha nem lenne nagyon erős a kifejezés, azt mondanám – gyalázat, hogy ennyire visszhangtalanok azok a művei is, amelyek esztétikai és poétikai értelemben értéket, nem beszélve a morális szempontról, képviselnek. Tehát nagyon csekély a visszhang. Jellemzőnek vélem, néztem a világhálón, hogy most a 80. születésnapja alkalmából akár a magyarországi, akár a szlovákiai irodalmi folyóiratok, fórumok hogyan foglalkoztak vele, miként emlékeztek meg erről az évfordulóról? Mondhatom: egyszerűen sehogy! És ez önmagában olyan fajta elfogultság, rosszindulatnak nem mondanám, hanem közömbösségnek, amelyet neki mint szerzőnek nyilván nehéz elviselnie. Juhász Gyula annak idején utolsó verseskötetének azt a címet adta: Fiatalok, még itt vagyok. Ezt Gál Sándor is mondhatná. A fiatalok – beleértve az 50 körülieket is, nem akarják észrevenni, hogy még itt van, alkot, ír, és értékes könyvekkel lepné meg őket, hogyha ők hajlandók lennének olvasni, kézbe venni és netán írni a műveiről.

Sajnos ez nem Gál Sándor személyének szól, hanem egy általános közömbösséget is tapasztalunk, meg azt a szomorú tényt, hogy ha az író mögött nincs egy impresszárió, aki intézi, hogy hatalmas médiafelületen szóljanak róla, akkor egyszerűen elfelejtik.

Akkor viszont fel kell tennünk azt a kérdést, hogy miért jobb az irodalmi közállapotoknak ez a helyzete, mint amilyen 25-30 éve volt, és mi indokolja ezt a közönyt, közömbösséget, nemtörődömséget?

Az írás eredeti lelőhelye: felvidek.ma

Az írást a szerző engedélyével vettük át. 


0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu