BALÁZS GÉZA (BUDAPEST)

nem félek a haláltól / mert az élettől sem félek (Gál Sándor, Irodalmi Szemle)

Ez a két sor nekem Konfuciust juttatja eszembe: Amíg nem ismered az életet, hogyan ismerhetnéd a halált? Gál Sándor 75 évesen, a rákot legyőzve, a halál torkából visszajőve elégikus naplójegyzetekben, minijegyzetekben (a tennivalók „kuszálékai” közt, mint a „búcsúzó nemzedék” képviselője) vet számot a legnagyobb kérdésekkel: szülőfölddel, anyanyelvvel, irodalommal, leginkább: közösséggel, közösségünkkel: „amit az egy-ember – az egyén – egy közösségtől életindulásának idején kapott, ugyanannak a közösségnek később önmagában mit, mennyit adhat vissza – mindig ezek a példák emelkedtek elém!” (49) És a leginkább a nemléttel: Gál Sándor tisztelője az ártatlan természetnek (Egy szilvafa) és látnoka az emberiség pusztulásának: „az ember, a Föld élővilágának legeredményesebb ragadozója…” Elpusztít mindent: „embert, állatot, természetet, városokat, s ennek a globális rombolásnak mai következménye: a meglévő élővilág elpusztítása akár két-három emberöltőn belül… „(N)em jó azzal a tudással készülni az elmúlásra, hogy egy űri tömegsír takarja be mindazt, amit az emberi szellem megalkotott…” (51–52)

Gál Sándor (A kép forrása: Szlovákiai Magyar Írók Társasága)

Gál Sándor hosszú időn át át a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának társelnöke volt. Mély elkötelezettséggel: „Vannak e bolygónak védett hegyei, folyói, növényei és állatai, ami jó. Csak az ember legnagyobb kincsét, az emberi nyelvet nem védi senki és semmi!” (75) Az emberi nyelv, az emberiség pusztulásának előjele a kisebbségi kultúrák pusztítása: „ma a kassai magyarság már szórványnak sem tekinthető”, „Itt valóban végbement az egyetemes széthullás” (106, 108), ami figyelmeztető jel.  1947-ben Fábry Zoltán ezt írta: „Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz. A szellemember már ma is egyedül áll, már ma is vétó. Nincs tábor, amely befogadná, nincs sziget, amely elkülöníthetné.” Gál Sándor ugyanezt érzi, amikor körülnéz Kassán (vagy inkább Kosicén), s ezért inkább Buzitára menekül, közel a magyar határhoz. Amikor Márait visszafogadni igyekeznek a kassai városházán, neki a 1945. ápr. 5. kassai kormányprogram és annak máig ható következményei jutnak eszébe: „A teljes jogfosztottság, vagyonelkobzás, deportáció, lakosságcsere, reszlovakizáció, iskoláink bezárása, bűntelen ezrek perbefogása, elítélése… S mindennek a soha össze nem foglalt következménye: a lelki-szellemi csonkoltságunk, nemzedékek soha nem gyógyuló, s nem gyógyítható sérülései… Ide jött haza Márai Sándor?! Az író… Kosicére…” (105) 

A legszebbek mégis Gál Sándor filozofikus gondolatai. Például az álomról: „Az, hogy minden éjszakában lehet egy másik éjszaka is, ugyan ki gondolhatott volna ilyen balgaságra?! Azonban az álmok és a látomások mégis jelen voltak reggeleinkben és nappalainkban…” (34-35) Vagy az időről: „az általunk mért idő – múlt, jelen, jövő – hármas egysége emberi alkotás… Én úgy vélem, s állítom is, hogy ebben a végtelenben egyetlen jelölhető lehetséges létezik – az Örök Most. Az a MOST, amely múlttalan és jövőtelen.” (13) Számomra a leglíraibb jegyzet: A szilvafa. A szilvafa küzd a természettel, a viharokkal. A szilvafáknak saját történelmük van. Küzdenek a természet erőivel, elhullott gyümölcseik megkapaszkodnak. „Az utóda pedig itt küzd a szakadó esőben, védi önmagát és apró, zöld gyümölcseit, amelyek magukban – és magvukban! – őrzik a folytonosságot, létezésük lényegét, olyan észrevétlenül, hogy nem is tudnak róla. Minket pedig csak a gyümölcsük érdekel.” (50) Ismét az önző ember! (Gál Sándor: Kitágult nap. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2015. 133 old.)

Megjegyzés: Gál Sándor (Búcs, 1937. november 29-) szlovákiai magyar  író, költő, publicista. József Attila-díjas (1994). A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja (2005). 1989 és 2003 közt az Anyanyelvi Konferencia (később MNYKNT) társelnöke. A CSEMADOK Kassa-vidéki Választmányának elnöke (1994–2006), 2006-tól örökös tiszteletbeli elnöke. A második világháború után Érsekújvárban, Párkányban illetve Ipolybélen tanult. A gadóci mezőgazdasági technikumban érettségizett. 1962-1969 között a pozsonyi Szabad Földműves c. lapot szerkesztette. Két évig a kassai Thália Színház dramaturgja Itt mutatták be A szürke ló című mesejátékát (1970). 1971-től A Hét kelet-szlovákiai riportere, 1992-től a kassai Keleti Napló főszerkesztője. Írásait szociográfiai elemek szövik át. Írásaiban, verseiben hangot ad a csehszlovákiai magyarság megaláztatásokkal teli időszakának. Az MNYKNT kiadásában megjelent Két óceán között című útijegyzete. Legutóbbi verseskötete: A most. AB-ART, 2016. A szerk.