LACZA TIHAMÉR írása (Pozsony, Szlovákia)

 Most hogy halálhíre kapcsán felidézem emlékeimet, tudatosul bennem igazán, hogy szellemileg milyen közel álltunk egymáshoz. Ez lehetne persze a véletlen műve is, hiszen szülőfaluink szomszédosak, ráadásul közel két évtizeden át kollégák voltunk a pozsonyi Hét szerkesztőségében, és már önmagában ez is meghatározó lehet. De inkább arra utalnék, hogy mennyire azonos módon láttuk a felvidéki magyarság helyzetét és a kibontakozás lehetőségeit, amelyekről riportjaiban, szociográfiai írásaiban és publicisztikájában egyértelműen és aggodalmait sem elhallgatva fogalmazta meg véleményét. Református parasztcsaládban nőtt fel, a szülői ház szelleme nevelte és adott neki tartást, és esszéiben, visszaemlékezéseiben, de persze novelláiban is mindig nagy szeretettel írt erről a világról. Az íráskészség valószínűleg genetikailag volt kódolva benne (öccse, Soóky László, aki tavaly hagyott itt bennünket, ugyancsak kiváló költő és drámaíró volt).

Első verseivel 1956-ban jelentkezett és később is a líra volt a meghatározó műfaja. Legtöbb nemzedéktársához hasonlóan az 1960-as évek derekán talált rá egyéni hangjára és csiszolta verseit egyre tökéletesebbé. Egy évtized alatt vagy féltucat – terjedelmét tekintve ugyan filigrán, de felfigyeltető – verskötetet adott ki (pl. Napéjegyenlőség, Szabad vonulás, Kőlapok, Tisztább havakra), ragaszkodva a szabad vers formai megoldásához és ritmusához. Már ezekben is elválaszthatatlanul jelen van az egyén belső vívódása és a közösségért érzett felelősség. Később egyre inkább a magyarság sorskérdései kerültek lírájának középpontjába, és mindezt felerősítette értekező prózája és szociografikus ihletettségű publicisztikája (pl. Liliomos kürtök, Mesét mondok, valóságot, Mélyutak, Ahol élünk, A megtorlás békéje, Az éjszaka horizontja stb.).

A múlt rendszerben azonban nem lehetett mindent őszintén kimondani, ezért sokszor a sorok közé rejtve véleményét és gondolatait üzent az olvasóknak, és ha még ez is kevés volt, akkor vállalta a sok esetben időt rabló és fárasztó közszereplést is. Újságíróként a Szabad földműves szerkesztőségében kezdte és tíz éven át (1959–1969 között) szorgalmasan teljesítette a számára kirótt feladatokat, de közben Szencen elindította a Szenczi Molnár Napokat és a Csemadokban is aktívan dolgozott. A fordulópontot az 1969-es esztendő hozta meg az életében, amikor Beke Sándor felkérésére elvállalta az akkoriban szerveződő kassai Thália Színpad dramaturgi szerepkörét és emiatt elhagyta szűkebb pátriáját is, hogy végleg a keleti végeken telepedjen le.

Az idősebb nemzedékek tagjai bizonyára még emlékeznek azokra az időkre, amikor Gustáv Husák vezetésével egyfajta neosztálinista visszarendeződés indult be Csehszlovákiában és ebben a dermesztő légkörben új értékeket teremteni szinte lehetetlennek tűnt. Gál Sándor is csak két évig bírta a színházra egyre jobban ráterpeszkedő szellemi (és olykor fizikai) nyomást és visszatért az újságíráshoz. Így lett a Csemadok képes hetilapjának, a Hétnek a kassai munkatársa és kelet-szlovákiai riportere, aki emellett még az ottani nyomdával is állandóan tartotta a kapcsolatot, hiszen a lapot ott nyomtatták. A színházban eltöltött rövidke időszakának volt egy érdekes hozadéka is: színre került A szürke ló című mesejátéka. Később kiadott még néhány gyermeknek szánt vers- és prózakötetet (Csikótánc, Héterdő, Mese a hétpettyes házikóról), ami sokműfajúságának is bizonyítéka.

A színházi kitérőt követően is Kassán maradt és aktív szerepet vállalt a város és vidéke magyarjainak kulturális életében. Akkoriban (1970-ben) hunyt el a Kassához viszonylag közeli Stószon Fábry Zoltán, a felvidéki magyarság egyik legmarkánsabb gondolkodója, akinek életműve és különösen szellemi kisugárzása többeket cselekvésre buzdított, köztük Gál Sándort is, és elindította a Fábry Napok néven elhíresült rendezvényt, amely sok éven át a közös gondolkodás és a kisebbségi sorskérdések megvitatásának a fóruma lett. Gál Sándor mindig megtalálta azokat, akik valami fontosat tudtak mondani a hallgatóságnak és élénk véleménycserére is késztettek. De sokszor azzal, hogy valakit felkért egy előadás megtartására, akaratlanul is kijelölt számára valamilyen célt. Jómagam is így voltam ezzel, amikor a felvidéki magyar természettudományos és műszaki értelmiség helyzetéről és szerepéről tarthattam előadást Kassán az 1970-es évek végén. Később lapom tudósítójaként is több fontos kassai tanácskozásról számolhattam be az olvasóknak és elmondhatom, hogy ezek megszervezésében és sikerében Gál Sándornak meghatározó szerepe volt. Egy írástudó életében az effajta közéleti szerepvállalást az esztéták és a kritikusok nem nagyon szokták számon tartani, pedig ez gyakran olyan összefüggésekre is rávilágít, amelyeket ennek ismerete nélkül nehéz lenne értelmezni. A kommunista korszakban az anyaországban élő és a határain kívül rekedt magyarok között néhány megszállott értelmiségi: író, tudós és tanár igyekezett szellemi hidakat építeni. Sándor barátom is közéjük tartozott. Gyakran publikált magyarországi vidéki irodalmi folyóiratokban, ha csak tehette, részt vett és előadásokat is tartott olyan összejöveteleken, ahol a Kárpát-medencében és a világ más kontinensein élő magyarok helyzetéről, együttműködéséről folytattak eszmecserét.

Az 1989-es rendszerváltás idején ő is úgy gondolta, hogy eljött az idő azoknak az elképzeléseknek a megvalósítására, amelyekről addig csak a vágyak szintjén lehetett beszélni. Kassán, ahol a két világháború között magyar napilapok és hetilapok jelentek meg 1945 után egyetlen magyar újság sem létezett. 1990-ben gondolt egy merészet és elindította a Keleti Naplót, amelynek a szerkesztését, a nyomdai előkészítését és a terjesztését is szinte egyedül vállalta. Sziszifuszi munka volt és a felvidéki magyar sajtó helyzetének későbbi alakulását látva talán eleve kudarcra volt ítélve. Ennek ellenére levelek százait küldte ki írótársainak, hogy versekkel, novellákkal, kritikákkal segítsék a munkáját, de önmagában ez kevésnek bizonyult, hogy a havilap tartósan fennmaradjon. Amikor számot vetett mindezzel, inkább megszüntette a folyóiratot és minden energiáját ismét a könyvek írására fordította. Sok munkája Magyarországon jelent meg ezekben az években, közben elvállalta az Anyanyelvi Konferenciaként ismert Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága társelnöki tisztségét is, amelyet 1998–2003 között töltött be. A Tokaji Írótábor kuratóriumának tevékenységében is közreműködött és ennek köszönhetően számos felvidéki magyar író és költő tölthetett emlékezetes napokat a világ különböző helyeiről érkezett írótársai körében.

Akik közelebbről ismerték, tudták róla, hogy szenvedélyes természetjáró és vadász is. Talán ennek volt köszönhető, hogy élete utolsó évtizedeiben a természet közelében akart élni és kassai lakását felcserélte egy buzitai házra, ahol gyakran látogatták őt íróbarátai és magyarországi ismerősei is. Hetvenötödik születésnapján szülőfalujában, Búcson is sok szeretettel köszöntötték és ekkor a meghatódottságtól a könnyei is kicsordultak. Pedig mindig kemény és határozott, igaz magyar ember volt, és az én emlékezetemben is így marad meg.

Megjegyzés:  A magyar7 hetilapban 2021. június 6-i számában közölt írást a szerző engedélyével vettük át. Lacza Tihamér itt búcsúzott el Gál Sándortól: https://ma7.sk/irodalom/elhunyt-gal-sandor-kolto