BLANKÓ MIKLÓS (BUDAPEST)

Szepesi Attila írja egy Arany-antológiában: „Arany János az Atya. József Attila a Fiú. Weöres Sándor a Szentlélek.”[1] Weöres a diktatúra által elnyomott zseni, aki ugyan a rendszer enyhülésekor sok elismerést kapott, igazi tehetségét csak halála és a rendszerváltás után ismerhette meg a magyar olvasóközönség.

Az elmúlt évtizedekben a könyvkiadók sorra tűzték ki célul, hogy kiadják a 20. század költőinek eltitkolt verseit. 2016-ban Weöres Sándor Rapszódia a kivívott szabadságról című kötetében ilyen versek láthattak napvilágot. Több vers nem itt jelent meg először, azonban az újszerű kompozíció Weöresnek egy új arcát mutatja meg. A kötetben közéleti, politikai versek szerepelnek, kronológiai sorrendben. 1932-vel indít, a Horthy-rendszer elsőre demokratikusnak tűnő, de sok ponton elnyomó, korrupt világától jutunk el a második világháborúba lépésig, majd az ezt követő koalíciós időszakba. A Rákosi-diktatúra borzalmaira is felhívja a figyelmet, majd 56-ban egy pillanatnyi reménysugarat lát, amely hamar elszáll ugyan, de mégse hatás nélkül, hiszen a Kádár-korszak már enyhülést hoz. Utolsó verseiben pedig megérzi a rendszerváltás előszelét, amelyet már nem élhetett meg.

A kötet borítója.

Weöres a mindenkori társadalmi rendszer hibáit pontosan látja, hol háborgó hangját hallatja, hol végső elkeseredettségét, de mindvégig megőrzi a jövőbe vetett hitét. A kötet verseit olvasva láthatjuk, hogy a huszonéves zsenge költő miként érik be, jut el a költészet virtuozitásáig, ahogy ő maga írja: „Költő voltam, szálltam isteni magasban, / magyar szó előttem oda nem hatolt még” (Ijedtség, 1944).

Amikor megkezdi irodalmi pályáját, rögtön szembesül a költői szabadság hiányával, azzal, ahogy az aktuálisan hatalmon lévő politikai elit (akkor épp a Gömbös-kormány) kezében tartja a cenzúrát, próbálja a saját ideológiai céljainak hirdetésére használni a művészetet. Ahogy írja: „Úgy nézik ma a verset, mint egy párt-igazolványt: / vállalt elveidet kérdi az új kritikus. / […] Csüngjön egy elv a nyakadban, mint a / kutyán a biléta” (Politico-epidemia, 1934). Míg Nyugat-Európában a művészeti teljesítmény nagy elismerést kap, hazánkban még a nagyobb erőfeszítések is hiábavalók  lehetnek: „Ott elengedő egy mozdulat és / kincsgarmada tornyosul, / itt óriás erőlködés / iszap-kásába fúl” (A pusztai múzsa, 1936). E vers alcíme így szól: „avagy a magyar irodalmat miért nem fogadja be a világirodalom?” Weöres már a címben is Adyt idézi meg, hiszen hozzá hasonlóan feszegeti a magyar és a nyugat-európai kultúra különbségeit. Azonban Adytól eltérően, nem elmaradottnak tekinti a magyar kultúrát, hanem kissé önpusztítónak: „Pedig nem jobb ennél amaz, / csak valahogy más a zománc: / egyiké macska-hajladozás, / másiké medvetánc” (uo.).  

Magyarország háborúba lépése aggodalommal tölti el Weörest nemcsak a jelen borzalmai, hanem hazánk jövője miatt is. A magyarságot viszont nem áldozatnak tekinti, hanem úgy látja, a szemléletmódja, hiszékenysége miatt hoz újra és újra rossz döntéseket: „Gondolkozni nagyon tudsz, jó magyarom. / Csudaszép ez, / mégsem elég: tisztán gondolkozni tanulj / mítoszok és babonák nélkül” (A magyar ész, 1942). Hasonló nemzetostorozó indulat jelenik meg egy másik költeményében: „Ne ezt a nemzetet csodáld, / amely hadonászva, kiabálva / egy új téboly jelszavát kitalálja / s fejére gyűjti a halált” (Magyar tanulság II., 1944). A háború borzalmai a teljes magyar társadalmat érintik, s a diktatúra előszelét is magával hozza. Weöres hangja elkeseredett, szerinte csak a halál mentheti meg az embert a zsarnokságtól: „A jelenkor, e borzas csodadoktor, / megédesíti nékünk a halált”, hiszen a túlvilágon „nincsen tábor, bomba, párt” (Háborús jegyzet, 1944 május, 1944). 

A háború lezárása után magyar társadalmi és politikai rendszer soha nem látott gyorsaságban alakul át, a háborút vesztett, elkeseredett nemzet jelentős része hisz az új pártokban. Weöres Sándor azonban pontosan látja, hogy „[…] a sokféle zászló, párt, kényszer / abból él, hogy komolyan veszed, / tőle vársz rendet, észt, meg kenyeret” (Plakát, 1947). S azt is tudja, hogy „Az emberiség azoktól szenved legtöbbet, / akik boldogítani akarják” (Morzsák, é. n.). Éppen ezért a kommunista hatalomátvéltelkor nem egyszerű áldozatként tekint hazánkra, hanem felelősének tartja a saját nyomorúságért: „El vagy nyomva hazám. / Egy tébolyodott leszorít most, / másik tébolyodottat” (El vagy nyomva hazám…, é. n.).

A Rákosi-korszakban a weöresi hang el kell hogy halkuljon, a költő sok versét csak titokban írhatta, közéleti témájú művei nem jelenhettek meg. A mellőzöttségét csak akkor tudná megszüntetni, ha látszatra azonosulna a hatalommal, de a mellőzöttséget könnyebben viseli, „mintha kinyalnák ülepem, / mert a csúszómászók nyelve érdes” (Mellőzőttségem, é. n.).

Egyik legnagyobb hatású közéleti verse az ötvenes évekből a Tömegdal. A vers gúnyos hangot vesz fel, már maga a cím és a műfaj is a kommunista indulókat utánozza. „Öntudatos, büszke rabszolgák vagyunk, / kidüllesztett mellel láncot hordunk, / rabszolgának lenni mi dicső, mi jó, / nincs is különb nálunk, csak a fáraó” – írja az utolsó versszakban. A sorokból kitűnik, Weöres Petőfi Nemzeti dalára alludál, míg Petőfi azt akarja, hogy Magyarország törjön ki a Habsburg szorításból, és erre erősít rá a refrénjével, Weöres ironikus refrénje viszont így szól: „Föl, dallal előre! rajta hát! / építsünk urunk piramisát!” Ezzel is húz egy éles párhuzamot a két időszak között. ʻ48-ban még lázadtunk a hatalom ellen, egy századdal később viszont beállunk a rabszolgák sorába. Vannak, akik félelemből állnak be a sorba, hiszen „Minden családban / bilincs csörög, / ágyakban másznak / a börtönök / […] Tízmillió magányos nyögés / az ajtók mögött” (Minden családban…,1951). Vannak azonban, akik pedig személyes érdekből: „Akárkinek elhúzom én / a nótáját, ha fizset” (Cigány ősöktől…, é. n.).

A költő szobra szülővárosában, Szombathelyen. (Kép: Balázs Géza)

Weöres sokszínűségét mutatja, hogy elkeseredettségét hol ironikus hangon, hol pedig tragikus komorsággal fejezi ki. „Úgy szeretjük őreinket, / ők is úgy szeretnek minket” (Föl-föl a lobogót, é. n.) – gúnyolódik rövid indulószerű versében. Máshol pedig nem lát kiutat, a szabadság reménye teljesen elhalványodik: „Rabság és nincs belőle út. / Rabság és út belőle nincsen”, majd hozzáteszi, hogy: „mekkora kincs a szabadság, / akkor tudjuk, hogyha nincs” (Rabság és nincs belőle út, é. n.). Természetesen Weöres nemcsak a népre tekint szánakozva, hanem a politikai elitet is kigúnyolja. A korszak pártvezérének, Rákosi Mátyásnak a halálát a következőképpen képzeli el négysorosában: „Mikor Roska Márton mennybe tér, / nem kért lakhatási engedélyt: / »Majd ha hülye, bamba, roskatag, / akkor leszek nálatok Roska tag«” (Mikor Roska Márton, é. n.). Sztálin halálakor pedig így ír: „Erőszak és rettegés glóriája, / aki koponyát koppant koponyára / […] örökkön elhagyott sötét hideg” (Sztalin sírfelirata, é. n.).

A korszakban kezd el gyermekverseket írni, ugyanis ezek a versek – ellenben a közéleti versekkel – megjelenhettek. Weöres ezekben a költeményekben az állatok világába játssza át az emberekét, így tesz a Majomországban (1955) is. Az emberek nem szabadok, sőt kórusban zúgják a pártideológiát: „majomablak majomrácsán / majomnótát ráz a szél”. Az iskolában „majomtanártól majomlány / majomábécét tanul”, s aki pedig ki akar törni a rendszerből, szabadságra vágyik, azon „gaz majom a majombörtönt / rúgja irgalmatlanul”. Így hát elmondható, hogy „a majmoké a világ”. A vers igazi komikumát talán nem is maga a szöveg, hanem a befogadástörténet adja. A kritikusok nem tudtak olvasni a sorok között, a költemény megjelenhetett. Óvodásoknak és kisiskolásoknak tanították a pedagógusok, és sokan észre sem vették, hogy valójában ez a „majomország” nem egy fikció, hanem a korabeli Magyarország…

A kötet tetőpontját a címadó Rapszódia a kivívott szabadságról című vers adja, amely a forradalom napjaiban íródott. A reménytelen versek sorát hirtelen a szabadság reményének szikrája szakítja meg. Weörest valószínűleg váratlanul érte a rövid időre kivívott szabadság: „Csodálkozva nézzük karunkon / az elpattant bilincs gennyes nyomát.” Tíz évig „a sztyeppe részeg félnomádja / gégénk markolva magyarázta, / mi a műveltség és a tudás, / az élenjáró haladás”, ezután végre elindult a nemzet a szabadság felé. A költő bízik abban, hogy „kijártuk az iskolát: / zsarnokot többé ne növesszünk”. Az 56-os forradalom dicsősége a névtelen hősöké, akiket így méltat: „Üdv nektek, ti szabadsághősök, / akik emberi életünkért / vívtatok szinte csupasz mellel, / fegyver nélkül a fegyver ellen!” Bevallja Weöres, hogy gondolatban ő is hősökkel volt, és megfogadja, hogy ha újra zsarnokság lesz Magyarországon, ő is harcolni fog, mert „mégegy rabságban élni nem fogok”.  

A forradalom hozta szabadság reménye nem sokáig marad meg: „Végül angyal szállt le ránk / bár a halál angyala volt is! / […] úgy fojtja meg őket a keleti szélben / koronátlan, szégyenteljes halál” (Végül angyal szállt le ránk…, 1956). A remény tehát elszállt, a forradalom résztvevőire megtorlás várt: „Nincs bűnöd, de van gyanú, / fölakasztanak” (Végtelenben pont lebeg…, é. n.). Nagy Imrét a megtorlást levezető Kádár János követi az ország élén, „óvatos nyájas tolvaj helyébe / kemény gyilkost választ az ország” (Anya szoptatja…, é. n.). A politikai változást Weöres Sándor egy antik példával illusztrálja: „Tiberiusok és Nérók után / Flaviusok enyhébb kora. / Dalolhatnánk a múlt szenvedéseiről, / de roncsolt nyelvű és kivert fogú / valahány nemzedék” (Tiberiusok és Nérók után, é. n.). Az ötvenes évek végén a költőt a teljes reményvesztettség jellemzi, nemcsak a magyarok sorsáért aggódik, hanem az is elkeseríti, hogy a hatalom nem engedi művészetét kibontakoztatni: „Hát mért szánjátok nekem / a kiátkozott költő sorsát?” (Árokszegély, 1958) – teszi fel immár nem először a kérdést. Ugyanakkor azt is tudja, életművét már megalkotta, hiába átkozzák őt: „meghalhatok, már kész a munkám” (Mennyi verset írtál Kínáról…, é. n.).

A kádári kultúrpolitikában Weöres a tűrt kategóriában kap helyet. Hosszú évek alatt talán kezd belenyugodni a helyzetbe, vagy csak belefáradt a régóta tartó reményvesztettségbe. Így gúnyolódik a párt költészettel kapcsolatos elvárásain: „Költő ne járjon végtelent, / orrával szántson idelent, / ha egyszerű és célszerű és népszerű, / nem baj, ha műve pép-szerű” (Zsandárok és keretlegények…, é. n.). A Kádár-korszakban született verseiben inkább csak nevetségesnek tartja a korszellemet: „én nem bánom, dógozóké az órszág / nálunk már, kérem, fejlődött a kórszak” (A szegény kis üdülőgondnok panaszai, 1970). Máskor pedig a 20. század végi dinamikus változásokra reagál. Amíg az idősebb „fáradtan nyalogatja sérüléseit / mit háború és tirannizmus ejtett”, az ifjúság „tombol emléktelenül” (Századvég, 1977). A fiatalok társadalmi szerepe egyre nő: „Tetszik vagy nem, / itt vannak ők, / szakállat még / nem lengetők” (Szavak, 1984). Főként az ő hatásukra a magyar nyelv is nagy iramban változik: „A cucc, szia, / kaja, pia: / mind ujdonsült / atyánkfia” (Szavak, 1984), míg másutt arról ír, hogy a szépen tagolt beszéd helyett „néhány tucat indulatszó elég” (Századvég, 1977).

Weöres Sándor soha nem felejtette a 20. század borzalmait, egész élete során vágyott a szabadságra, arra, hogy költészete szabadon szárnyalhasson. Az igazi szárnyalás ugyan soha nem adatott meg neki, de az elnyomás árnyékéban költőzsenivé ért. Ez a költőzseni mindig hitt önmagában, valamint abban, hogy az isteni tehetségét helyes céloknak szentelheti. Erről ír a Rapszódia a kivívott szabadságról című kötet zárósoraiban: „Öröklétre nem vágyom e pokolban, / hol égőn viszkessen minden szavam / rút bőrünkön. Dicsőség, ha van, / nem ti adjátok: hozom valahonnan” (Öröklétre nem vágyom…, é. n.).

Weöres Sándor szobra esti fényekben, Pécsett (Kép: Blankó Miklós)

Az idézetek forrása:

Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról, szerk. Steinert Ágota, Budapest, Helikon Kiadó, Budapest, 2016.

Blankó Miklós az ELTE BTK magyar–történelem szakos hallgatója, 2017-től az E-NYÉK, az e-nyelv.hu és az e-nyelvmagazin.hu technikai szerkesztője.