SZÍKI KÁROLY (BUZITA)

Heti Hang Szóró (szubjektív tudósítás)

Sült malaccal várta házában a távolról érkező köszöntő vendégeket a költőfejedelem Gál Sándor, a Kassa közelében fekvő, 80%-ban még magyar Buzitán. Felvidék legrangosabb irodalmára, Gál Sándor 80. születésnapjára gyűltek össze az irodalompártolók.

Gál Sándor úgy él, ahogyan élt még Kassán, majd véglegesen letelepedve Buzitán: lelki hálóit kiterítve, ahová inni-enni járnak bejáratott útvonalon. Esznek belőle, belőle élnek, még él. Hallgatag nagy ér, mint a búcsi Nagyér, ahol született, s amelyhez mindmáig hű maradt. De Búcs község sem maradt hűtlen az ő szülöttéhez, mert erre a jeles napra kiadtak egy köszöntő könyvet, mely a Nincs harmadik lehetőség címet viseli és Gál Sándor írásait hordozza. A másik meglepetés-kötet, mely az író-költő köszöntésére készült, szintén a szülőfaluhoz kötődik: a Búcsért – Szülőföldünkért Alap Alapítvány adta ki. Ez a színes kötet Gál Sándor 80 címet viseli, s ugyancsak az ő köszöntésére készülve, az alkotó minden művének egyféle lexikonja lett. Az Alapítvány így indítja a kiadványát: „Kedves Sándor! Rólad, Neked szól ez a kiadvány. Egyféle leltár eddigi alkotói munkásságod és a magad mögött hagyott 80 esztendő fáradságos-örömteli munkáid gyűjteménye. Téged ünnepelünk! Megállunk a mindennapok sodrásában születésed napjának évfordulóján…”

Zsúfolásig megtelt a művelődési ház a vendégekkel, akik jöttek Budapestről, Egerből, Pozsonyból, Bécsből… Az estet Szíki Károly nyitotta meg három Gál Sándor-verssel. Mint elmondta: 35 évvel ezelőtt Debrecenben, a Délibáb Népzenei együttessel készült Nem érkeznek mentő gályák című összeállításukból mutatja ezt a néhány verset,mely bemutatón maga Gál Sándor is ott volt.

 Márkus Béla, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja Gál Sándor életét és munkásságát méltatta.  (Márkus Béla erre az alkalomra időzítve Magyar Művészeti Akadémia támogatásával kiadta Gál Sándor munkásságának átfogó elemzését tartalmazó kötetét.) Az irodalomtörténész elsősorban arra fókuszált, hogy: rendet kell rakni a 80 éves alkotó életművében, s ezt tegyük úgy, ahogyan a mezőn dolgozók professzionális módon begyűjtik a termést, boglyába rakják a lekaszált füvet. A nyelvhasználat iránti fáradhatatlanságát, a kisebbségi sorsba keveredett, nagyhatalmi manipuláció feldarabolta magyarjaira mint nagyhatalmak áldozataira fókuszáló elhivatott emberre emelte reflektorát Márkus Béla, kimondva azt a keserves valós diagnózist: a helyzet ma sem ad optimizmusra okot! Ezért van az, hogy létszemlélete ma is szorongással telített. Ezért, betelve a reménytelenséggel, a világegyetemre emeli tekintetét, s vizsgálja, hogy az emberiségnek mikor és miért lesz vége. Sajnálatos felismerés, hogy napjaink felerősítik a költő aggodalmát.

 Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke magas érzelmi fokon köszöntötte Gál Sándort, aki az ő megfogalmazásában: olyan alkotó ember, akire az emberiségnek szüksége van. Olyan kimagasló alkotó, aki művészetéhez, elkötelezettségéhez, meghatározó küldetéstudatához mérten csak vékony elismerésben részesült mindeddig. Juhász Judit, az Magyar Művészeti Akadémia nevében a kisebbség mindenesének nevezte Gál Sándort, sorsköltőnek, aki sosem állt fel a problémák mellől úgy, hogy ne kínált volna valamiféle megoldást. Az est legmeghatóbb perceit Gál Sándor szolgáltatta, amikor a mikrofon elé lépve felolvasta azt a történelem tapétázta eseményt, amikor magyar honvédek elfedett-tiltott megemlékezése ellenére mégis emléket állítottak számukra.

A köszöntő barátok véget nem érő sorban vitték virágaikat, mint temetésre szokás, de döbbenet: élő ember vendégeiként egy nagy talentumnak mondtak ezzel köszönetet. Gál Sándor az orvostudomány csodája. Csoda, hogy él és csodáltuk ezen szemüvegen át. Mérhetetlen szeretet ajándékai, a palackos borok sokasága között kell válogatnia, hogy a hűséges feleség, Éva asszony felügyelete mellett elszürcsölje azokat. Első kívánságuk: legalább addig élj Sándor, amíg decinként elszürcsölve elfogy a barátok bora. Aztán újabb kívánságokkal állunk elő! Összeszedjük magunkat és a dombok havas felületén Miskolc-Egernek vesszük az utat. Csak néma csend, ahol az idő sem moccan a kocsi belseje, s elmélkedés: Tudatos végelszámolás, a magány végtelen fájdalma és a végtelen magánya sok-sok kötete. Elszámolás, melyben kiszámolja a költő először önmagát és közben leüti a kérdéseket: mennyi van még? Csendes beszéd önmagával a búcsi Nagyértől, mert ott van, ha benn is van buzitai házában és soraiba takarózik, mint nyűgös, rossz gyerek. Másszor meg ő a nap, akihez melegedni járunk ki-be. Csak a nyitott ablakot nem engedi elfüggönyözni, ami mögül ki kell néznie, mert mindig feltűnik valami. Egy lehullt levél, egy megfagyott pók, a diófa álma csupasz gallyakkal, amint diókról álmodik. Önazonosulás beteljesülés képei, mozaikjai, önszaggatás és sebvakarás, sebgyógyítás. Legbelül van, ott, ahol nem mindenki mer lenni. A belső magányban, a lehetséges még?-ekben, a lehetetlen felmérésben, hogy mi az, ami itt van még? Próbát tart, hogyan lehet túlélni a néha túlélhetetlent, amikor minden magyarázat is kevés a megmagyarázhatatlanra. A tűnődésben nem is tudni, hogy magához szól az ember, önmagát kérdezi ,vagy minden meg van már írva, csak formát kell adjon neki. Legbelül beszél. Nem vetít ki, hanem egy önmagával, a belső történet ő önmaga. Játék a csenddel, ahol sallang nélkül van jelen bármi, nem sok, minimál-rock ez, sziklakemény koppanásokkal. Nem sokkal. A sebzettségének legérzékenyebb pontján áll, a magány állapotában.

Lássuk egymást Sándor! És ne csak a nagy ünnepek óráiban!