„S hadd kérjem itt rögtön arra: lehetőleg kevés esztétikai-kritikai írást olvasson − ezek vagy pártnézetek, keménységükben megkövesedve és élettelenné válva, vagy ügyes szójátékok, amelyekben ma ez a nézet nyer, holnap az ellenkezője” – kezdi harmadik, Franz Kappusnak írott levelét Rainer Maria Rilke, s bizonyos értelemben igazat kell neki adnunk.

A kritikaírás nehéz mesterség, emberpróbáló feladat. Ismerni kell hozzá az aktuális és korabeli irodalmi áramlatok minden fő- és mellékágát, a műnemek és műfajok részletekbe menő tipizálását, a szerteágazó, mindenkor érvényes verstani gyakorlatot, a kortársi reakciókat, véleményütközéseket, az illető alkotók saját magáról alkotott nézeteit, az írói-költői életpályák szabálytalan hullámzását, völgyeit, hegyvonulatait és még valami mást. Ismerni kell hozzá az embert. Ismerni és szeretni. A Költőportrék szerzője ilyen kritikus. A kritikusok könnyen standardizáló, gyakran használatos szűkített optikájú szemüvegét félretéve természetes fényben, szabad szemmel vizsgálja a műveket, s azok létrehozóját, a költő- és íróembert. Gondosan, nagy körültekintéssel végzi egy-egy verseskötet recenzeálását, az írói évszakok váltakozásának figyelembevételével, az apró levél- és fűszálrezdülések, fény-árnyék váltakozások pontos megfigyelésével, hasonlatosan egy jó kertészhez. Az esetek többségében nem is egyszerű recenziók születnek kezei alatt, hanem portrék. Író- és költőportrék. Mint a most megjelenő, a Rím könyvkiadó által gondozott, szép kiállítású kötet esetében is. A kritikákat, tanulmánymélységű és hosszúságú recenziókat, portrékat két nagytanulmány keretezi. A költői mesterség című írás a kötet elején, s a Szabadvers és szabad vers a kötet végén, melyek kortársi líránk azonos tematikájú és műfajú alkotásairól adnak tág és alaposan elemző szép keresztmetszetet. A tanulmánykötet három nagy fejezetében (Határtalanul, Határhelyzetben, Határok nélkül) olyan alkotók kaptak helyet, mint Deák László, Gergely Ágnes, Imre Flóra, Lackfi János, Lázár Balázs, Nagy Gáspár, P. Nagy István, Rékasy Ildikó vagy Utassy József, a határon túli íróink közül Cselényi László, Tóth László, Varga Imre, a kiadóvezető-szerkesztő − s a gyakran méltánytalanul kevesebb figyelemben részesülő alkotóink közül pedig Jenei Gyula, Madár János, Szondi György és Turczi István.

Vilcsek Béla kritikusi gyakorlata messze túlmutat a rilkei levél által említett recenzeálók „megkövesedett” vagy „élettelenné vált” , „ügyes szójátékain” és üres frázisain. Írásai magas szakmai színvonalukkal, különleges érzékenységükkel messze kiemelkednek a frissen nőtt kritikusnemzedék gyakran elhamarkodott és nem ritkán szakmaiatlan megállapításain, melyek felett gyorsan eljár az idő. A Költőportrék szerzője az alkotó látószögéből, annak házi karosszékébe helyezkedve, mintegy belülről veszi szemügyre az újonnan létrejött alkotói minőséget, amely ebből a perspektívából egészen másként fest, s hozzátesz még valamit. Ahogyan Rilke is mondja: „A műalkotások határtalanul magányosak, s talán a kritikával közelíthetők meg a legkevésbé. Csak szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket, s lehet igazságos hozzájuk.” Ilyen igazságos, segítve elemző, kritikus-befogadói szöveg-oázisba kerülnek a magányos műalkotások Vilcsek Béla írásai által. (Rím Könyvkiadó, Budapest 2012, 308 l. 2000 Ft.)