Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Hatvanöt év a katedrán… – Beszélgetés Szathmári István professzor úrral

2014.12.14. vasárnap, 10:17

2 117 megtekintés

 BALÁZS GÉZA

B. G.: – Professzor úr, 90. évesen ma is tart szemináriumot az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Hány tanévet szolgált végig? 

Sz. I.: – Kezdem azzal, hogy 2015. február 20-án töltöm be 90. életévemet. Bárczi Géza – akit mesteremnek vallok – 80. születésnapján a Magyar Nyelvtudományi Társaság ünnepi ülésén a köszöntésekre a válaszát így kezdte: „Életem alkonyán…”. Ezt én még inkább elmondhatom, mert 1948 szeptemberétől eddig 65 éven át tanítottam: 3 évig középiskolában, 4 évig az Idegen Nyelvek Főiskoláján, utána különböző egyetemeken, de az alaphelyem az ELTE volt és maradt – hála Istennek – a mai napig. Ahogy mondani szoktam, én a tanítással meg vagyok áldva, és  – a negatív oldalt tekintve – verve is. Szinte nem tudom abbahagyni, most is a szemináriumi órán érzem jól magam igazán. A hosszú idő alatt sok mindent megértem, sokat tapasztaltam, ezúttal ebből szeretnék egyet s mást elmondani, talán tanulságul is. Először az elbocsátó szülőföldről, a Nagykunságról és benne Kisújszállásról szólok. 

 – Számítottam is rá, hogy felidézzük Kisújszállást…

 – A kunok a XIII. század közepe táján ezen a mocsaras, vizenyős helyen  telepedtek le, a katonáskodás fejében a hajdúkéhoz és a székelyekéhez hasonló kiváltságot is élvezve viszonylag hamar elmagyarosodtak, majd korán felvették a kálvinista vallást. Aztán szorgalmas munkával gyarapodtak, úgyhogy például szülővárosommal kapcsolatban egy 1799-es kéziratos feljegyzés már arról számolt be, hogy „…vagyunk mintegy hat ezeren, ékesíti tágas temploma, és két emeletre díszesen épült Oskolája.” Meghatározó volt a város életében a gimnázium. 1717-ben három osztállyal indult, a debreceni Református Kollégium partikulájaként, és 1894-ben már főgimnázium címet kap, érettségiztető jogkörrel. Egyébként itt tett érettségi vizsgát Móricz Zsigmond is, 1899-ben. Aztán meg kell említenem, hogy Arany János az 1834/1835-ös tanévben az egyik itteni alsó osztályban tanított, hogy pénzt gyűjtsön további tanulmányaihoz. 

Egyébként a kun származás tudata megvolt az itteni emberekben, a századok folyamán azonban halványodott.  De azért még a két világháború között is a tőlünk nem messze lakó Imre István bátyám a 48-as kaszinóban – ez a zsellérek, a szegényebb emberek kaszinója volt – Kossuth apánk képe alatt minden hétfő esti összejövetelükön elmondta a kun Miatyánkot. Az utóbbi évtizedekben még inkább erősödőben van a kun tudat, a szomszédos Karcagon külön parkot létesítettek, a korábbi időkre emlékeztető szobrokkal, és minden évben emléknapokat rendeznek íjász- és egyéb kun időkre emlékeztető hadakozó versenyekkel. Nagykunsági Díjat is alapítottak azok számára, akik kiemelkedően ápolják a kun hagyományokat, és ha el is kerülnek a városból, több tekintetben „hazatartanak”. Magam is részesültem a díjban a kilencvenes években.

 – Milyenek a kisúji emberek? 

 – A kisúji embereket is nyakas kunoknak emlegetik. Valóban kitartanak szokásaik elveik mellett.  Ezenkívül tartózkodóak. Nyilván megvolt rá az okuk, hogy például a „nadrágos” emberektől mindig tartottak.  Jellemző aztán rájuk, különösen a férfiakra, a kevés beszéd. Ugyanakkor – még a legnagyobb szegénységben is – jellemezte őket a derű, a vidámság, a tréfálkozás kedvelése. Legnagyobb értékük azonban, hogy rendkívül szorgalmasak, dolgosak. Ezenkívül ügyesek is, minden fajta munkával, ötlettel megpróbálkoznak. (Zárójelben meg kell azonban jegyeznem, nem tudom biztosan, hogy szorgalmas, dolgos és ügyes voltuk mára teljesen megmaradt-e.)

 – Milyen a beszédük?

 – Dallamos hangzású, tisztán és tempósan ejtett, színes, képekben és szólásokban gazdag, tréfára is hajló beszédük az úgynevezett tiszai nyelvjáráshoz tartozik. Ez a zárt jellegű beszédmód ma már inkább csak az idősek nyelvhasználatában tartja magát. Egyébként gyengébb fokon – ahogy mondani szoktuk: regionális köznyelvi szinten – ezek a jelenségek megvannak mindenki beszédében. (Magam szintén ennek a regionális köznyelvnek egy enyhébb változatát beszélem ma is. Erről talán nem dicsekvés említeni, hogy Lőrincze Lajosnak, mint többször megjegyezte, nagyon tetszett.)

Ez a tájszólás – különösen az asszonyok beszédében – rendkívül dallamos. És szerencsére, legalábbis a XX. század végéig, ide még nem jutott el a hadaró beszéd, ilyenformán itt nem találkoztam szótag- és hangelnyeléssel, selypes, pöszögő hangképzéssel és felkapó, éneklő kiejtésmóddal. Hadd idézzem Móricz Zsigmondnak a kisújszállási hanglejtésre, dallamra vonatkozó megjegyzését a Kerek Ferkó című regényből. K. Fekete János gazda beszélget Kornya tanár úrral az öreg Kerekegyházyról, Kerek Ferkó apjáról, és az író a következő megjegyzést fűzte hozzá: „Szinte túlozta azt a kunsági éneklő hangsúlyt – tudniillik K. Fekete János -, amelyet az iskolában a Kornya tanárok a legdühösebb szigorral igyekeznek kipusztítani a kun gyerekek szájáról. K. Fekete János úr megnyomta az első szótagot, s aztán tovább monotonul darálva a mondanivalóját, az utolsó előtti szótagot megint felcsapta magasra, s a végsőt úgy eresztette le, mint egy kihangzó akkordot.”

De talán a legjellemzőbb egy-egy nyelvjárásra a szó- és kifejezéskészlet. Ezek mutatják meg, a beszélők mit és hogyan neveznek el. A szólások meg arra utalnak, hogy milyen jelenséget emelnek ki a látottakból, a tapasztaltakból, és hogy milyen gondolati, hangulati tartalmakat fejeznek ki velük, az eredeti képet is felhasználva. Néhány jellegzetes példa: jussa van valamihez, jussol; ájer (a Tiszától keletre szinte mindenütt ismeretes, megvan nemcsak Adynál, hanem már Mikesnél is). A tengeri – sajnos – lassan kiszorul a nyelvhasználatból, a kukorica váltja fel. Az oké, csaj stb. argó, szleng jellegű szavak inkább csak a fiatalság, a diákság beszédében vannak meg, az új keletű szia viszont jobbára elterjedt. Sajátos kifejezések: feljön az idő; megyek arra fel; egy álltó helyibe; a létő világon; kimicsodás valaki. Szólások: jó kötísű  (’jó testalkatú’); pízír adja a szót (’nem beszédes’); a padra jár nevetni (’nem vidám természetű’); kinn hál az idő (’nagyon hideg van’). Végül az én gyerek- és fiatal koromban még kötelező volt a köszönés. Különösen szép dallammal mondták az asszonyok: Jó reggelt kívánok.  

– A pízír adja a szót szólást tréfásan professzor úr is használja ekképp: Nem pízír adom a szót… 

– Hogy az említett sajátságok mennyire maradtak meg valójában, pontosan nem tudom, mert az utóbbi években már csak halottak napján megyek haza, akkor is csupán a temetőbe. Egész életemben „hazatartottam” (a rádióban gyakran beszéltem szülővárosom nyelvéről, szokásairól; a minden évben megjelent Nagykun Kalendáriumba sok cikket írtam; aztán évenként elvállaltam a Kazinczyról elnevezett  Szép magyar beszéd versenyeinek a zsűrizését és ugyanakkor megfelelő előadást is tartottam). Egyébként 2008-ban Kisújszállás díszpolgára lettem. 

– Mit nyújtott a város későbbi tanulmányaihoz?

– A már röviden jellemzett változatos nyelven, beszéden kívül jó lehetőséget biztosított az elemi iskolai és a gimnáziumi tanuláshoz. Az elsőtől az ötödik osztályig az elemi iskolában kiváló tanítóim voltak. Nemcsak rendre, tisztességre neveltek bennünket, hanem szigorúan megkövetelték minden tárgyból az ismeretek biztos elsajátítását. Ma is csodálkozom például azon, hogy a nyelvtani elemzésen belül már harmadik osztályos koromban biztosan meg tudtam különböztetni a szófajokat (akkor beszédrészeknek mondtuk őket) és a mondatrészeket. Aztán a beszéd- és értelemgyakorlati órákon megtanultuk élőszóban elmondani gondolatainkat, de tanítóink az írásbeli fogalmazásra is sokat adtak. 

Az elemiben szerzett nyelvtani-nyelvi ismereteket, egyáltalán a nyelv, a nyelvek világába való bepillantást tágította tovább a középiskola. A kisújszállási Református Gimnázium a legjobbak közé tartozott: a tantestületnek több mint egyharmada úgynevezett tudós tanár volt a szó legszigorúbb értelmében. A nyelvi szerkezetek sajátosságainak, összefüggéseinek a szilárdabb megismerésében rendkívül sokat segített a latin tanulása (nyolc éven át, az első két osztályban nagyobb óraszámban), majd a német és a francia nyelvé. Nyelvünk szépségét, sokszínűségét, használatbeli funkcióit Arany Toldijának egy egész éven át tartó tárgyalása, a stilisztika, a retorika, a poétika valamint az irodalomtörténeti órákon folyó elemzés mutatta meg igazán. Mindezt csak megtetézték olvasmányaim: Gárdonyi, Jókai, Mikszáth, Móricz, a népi írók művei, aztán Victor Hugo, Tolsztoj és a többiek. Az érettségit követően két út közül választhattam: vagy nyelvvel és irodalommal – illetve nyelvekkel és irodalmakkal – foglalkozó tanár leszek, vagy – mivel a matematikát (akkori nevén számtant) is megismertem és megszerettem – a gépész- vagy más mérnöki, esetleg a matematikatanári pályát választom. Mégis az előbbi mellett döntöttem: 1945 tavaszán, a háború miatt egy féléves késéssel a Debreceni Egyetem magyar—francia—német szakán kezdtem meg tanulmányaimat. 

– Kik voltak Debrecenben a mesterei?

 – Bár érdeklődtem a nyelvi kérdések iránt, kezdetben még egyáltalán nem gondoltam arra,  hogy a választható részstúdiumok közül  én a magyar nyelvészethez fogok szegődni.  Ezt döntötte el aztán viszonylag hamar egy igazi nyelvész egyéniséggel – Bárczi Gézával – való találkozásom, illetve az a tény, hogy az ő közelében, az ő irányításával kezdhettem meg egyetemi felkészülésemet, majd első kutatásaimat. Bárczi professzor a szónak eredeti értelmében már az első előadásokon  – akkor éppen a magyar névmások történetéről és a nyelvföldrajz kérdéseiről  adott elő – lenyűgözött bennünket. Ha az előadás a tudomány mikéntjét, nehézségeit és szépségeit mutatta meg, Bárczi professzor proszemináriuma a nyelvészeti módszerek világába vezette be a hallgatóságot. Közben a tudomány, a módszer mellé felsorakozott a tanszéken uralkodó szintén nagyon fontos emberi közelség, csaknem családiasság is. Jöttek a közvetlen beszélgetések, amikor késő délután vagy este professzorunk átjött a szobájából a szemináriumi és egyben könyvtárhelyiségbe, ahol mi dolgoztunk, majd megkérdezte, mivel foglalkozunk, és utána következtek újabb kérdések a nyelvtudományról, a világ eseményeiről és még sok mindenről. Miközben a szemünk láttára – pontosabban a fülünk hallatára – formálódtak Bárczi Géza kitűnő jegyzetei, illetőleg tankönyv- vagy inkább kézikönyv-sorozatának egyes darabjai, még mélyebben és még többet láttunk meg a magyar nyelv és a nyelvek múltjának és jelenének a problematikájából. Aztán a Bárczi Géza vezette nyelvjárásgyűjtések, a nagyerdei szemináriumi kirándulások, a tanszékhez immár hivatalosan is közelebb kerülteknek az általa tartott francia nyelvi és irodalmi órák (Anatole France-t és Marcel Pagnolt olvastuk), továbbá azon igen gyakori beszélgetések révén, amelyeket az egyetemről gyalog hazamenet az akkori Libakerten át a Református Kollégiumig folytattunk – ha lehet –, még közelebb vittek Bárczi professzorhoz és egyszersmind a nyelvészethez, amit csak tovább segített az a körülmény, hogy harmadéves koromtól a Magyar Népnyelvkutató Intézet díjtalan gyakornoka lettem. 

Egyébként Bárczi Gézának mint nyelvtudósnak három fő jellemvonását emelhetjük ki. Először is ízig-vérig nyelvtörténész volt. Másodszor: a nyelvtörténeti iskola módszerét, annak hazai és külföldi eredményeit ritka áttekintő képességével számon tartotta, de sohasem alkalmazta szolgai módon. Harmadszor: az eddig mondottak ellenére a szinkrón  nyelvészetet is becsülte, sőt szorgalmazta és maga is művelte, továbbá jóllehet az akkor „modern” jelzővel illetett strukturalista, generatív nyelvészeti stb. módszerek, irányzatok életének csupán az utolsó évtizedében jelentkeztek, mint vezető tudós és mint a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke, ezeknek sem állt útjukba. Így érthető, hogy – bár sokan hatottak rám később: Pais Dezső, Benkő Loránd, Balázs János és mások – a mesterem Bárczi Géza lett.

– Ezek szerint az egyetem elvégzése után professzor úr számára egyenes út vitt a nyelvtudomány valamely ágának, ágainak a művelése felé?

– Egyáltalán nem! Sőt életpályám során gyakran változtatni kellett tevékenységemet, új és új szakterületekkel kellett foglalkoznom. Mivel 1948-1949-ben a „fordulat éve” miatt senki sem maradhatott az egyetemen, három évig a debreceni Közgazdasági Gimnáziumban tanítottam, és nevelőtanár voltam az iskola kollégiumában. 1951-től meg négy évig a felsőbb rendelkezés, illetve a szükséglet szabta meg további pályámat. 1951-ben ugyanis kineveztek az akkor hírtelen létrehozott és csupán négy évig fennálló Idegen Nyelvek Főiskolájára a magyar tanszék vezetőjének. Az angol, francia, német, orosz nyelvet tanuló hallgatók számára kellett előadnom a magyar leíró nyelvtant, a fonetikát és a stilisztikát, mégpedig kontrasztív alapozással. Bár a dialektológia művelését sem adtam fel teljesen, a nagykunsági regionális nyelvatlasz elkészítéséről – a lehetőségek hiányában – le kellett mondanom, és mint később kiderült: örökre. 

A főiskola megszüntetése után, 1955-ben az ELTE Bárczi Géza vezette II. sz. magyar nyelvészeti tanszékére kerültem, és azóta ott dolgozom máig, 1970-től 1984-ig tanszékvezetőként. 1970-ben a két tanszék sajátos profilt kapott. A mienk  – „Mai Magyar Nyelvi Tanszék” néven  – azóta  a leíró magyar nyelvtan, továbbá a stilisztika, a nyelvművelés, valamint egy ideig a szakmódszertan előadásával és kutatásával foglalkozott, foglalkozik. A szükséglet tehát ismét másfelé terelte érdeklődésemet. A tanszék tevékenységének a középpontjába  immár jelen nyelvünk morfológiájának, szintaxisának és szemantikájának a kutatása és tanítása került. És ráadásul – mint említettem – akkoriban ismerkedtünk a strukturalizmussal, a transzformációs módszerrel, az információ- és kommunikációelmélettel, és jelentkezett az újjászületett szemantika, a szövegtan, a matematikai nyelvészet, majd a pragmatika stb. 

Megjegyzem, a Nyugattól való lemaradásunkat igyekeztem pótolni. A hetvenes évek közepe táján három ízben is részt vehettem Mannheimben az Institut für deutsche Sprache Jahrestagungján. Az akkori viszonyokhoz képest elég sokszor megfordultam mind Nyugaton, mind Keleten, és tartottam is előadást számos konferencián, kongresszuson. Különösen hasznos volt a Paris III-val (Perrot professzor stb.) való intenzívebb kapcsolat, illetve a francia—magyar kontrasztív nyelvészeti munkálatokban való részvétel. Aztán 1983-tól hat éven át a Helsinki Egyetemen (és egy félévben Turkuban) tanítottam vendégprofesszorként, s megindítottuk a magyar nyelv és irodalom főszakot. Ez minden eddigi ismereteimnek az újszerű, kontrasztív szempontokat is magába foglaló feldolgozását kívánta meg. 1996-tól nyugdíjba mentem, de professor emeritusként azóta is tanítok a tanszéken.

– Mit tart a nyelvtudomány művelésében a legfontosabbnak?

– Ha röviden akarnék válaszolni, azt mondanám: a filoszságot. És én ezt elsősorban a nyelvtörténeti kutatás közben sajátítottam el. Jelenti ez mindenekelőtt a tények tiszteletét, a problémák felismerését, az előzmények felderítését, a pontos hivatkozást, a világos előadásmódot, természetesen az új módszerek megfelelő felhasználását, és szinte alapkövetelménynek tartom azt, hogy minden problémának utána kell járni.

– A nyelvtudomány mely területeivel foglalkozott professzor úr, és melyik bizonyult legkedvesebbnek?  

– Felsorolom őket: a magyar irodalmi nyelv (sztenderd) története; régi nyelvtanaink; a magyar nyelvtudomány története; stilisztika és stílustörténet; dialektológia. Ezenkívül publikáltam a leíró nyelvtannal,  a mai nyelvünkkel kapcsolatos témakörökből.  Könyveim száma húsz körül van, a tanulmányoké és cikkeké több száz. Legkedvesebbnek pedig a magyar nyelvtudomány-történet bizonyult. Az utóbbi négy év alatt írtam meg például a Magyar Nyelvtudományi Társaság százéves történetét. A Társaság tudniillik 1951-től, Budapestre kerülésemtől mindig közel állt hozzám. 

– Kik voltak a legkedvesebb tanítványai?

 – Fel se tudnám sorolni őket.  De legszívesebben emlékszem vissza az 1970-ben indult és a 90-es évekre már az országnak szinte valamennyi, stilisztikával foglalkozó oktatóját magába foglaló Stíluskutató Csoportra. Létszámuk meghaladta a harmincat. Velük – kemény munkával – alkottuk meg a csaknem 600 oldalas első magyar Alakzatlexikont (2008).

 – A stilisztika úgynevezett köztes tudomány, része mind a nyelv-, mind az irodalomtudománynak. Foglalkozott-e professzor úr költők, írók, illetve korstílusok, stílusirányzatok kérdéseivel? 

– Igen, foglalkoztam Balassi Bálint, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Pilinszky stb. továbbá Kossuth, Németh László, Móricz, Móra stb. stílusával, hogy csak néhányat említsek. De nem maradt el a reneszánsz, a romantika, a szecesszió stb. stilisztikájának a bemutatása sem. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság meg is tisztelt a Toldy Ferenc-  és az Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi Osztálya a Faludi Ferenc-díj korábbi nekem ítélésével. 

– Milyennek látja professzor úr a korábbi és a mai hallgatókat?

 – Először is a mostani hallgatók sem tehetségtelenebbek, mint a korábbiak. Talán a mai – sok tekintetben már-már szabados és zavaros – világ hatására  csökkent bennük a tudományok iránti tisztelet, és csökkent a szorgalom, a munka becsülete is. Elfelejtették továbbá a „tanulás”-t, azt, hogy bizonyos meghatározásokat, egy-egy nyelvi jelenség stb. osztályait, fajtáit nem elég megérteni, hanem pontosan meg kell tanulni. Ennek következtében nagyobb követelményekre és nagyobb szigorúságra lenne szükség általában is!

 – Mikor, hogyan került kapcsolatba a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságával, az Anyanyelvi Konferenciával?

 –  Bárczi Géza az 1970-es első idevágó konferencián többek között találóan ezt mondta: „…a magyar öntudatot kell felébresztenünk, fenntartanunk, növelnünk [tudniillik a külföldre került  honfitársaink között]. És ennek eszközei: a nyelv, az irodalom, a művészetek, a zene, ének, tánc, színjátszás s a magyar történelmi tudat ápolása.” Ezt az öntudatápolást végeztük, kezdetben Lőrincze Lajos vezetésével, konferenciáink, előadói körútjaink alkalmával és azokon kívül is, például megfelelő nyelvtanító könyvek megszerkesztésével és folyóiratunknak, a Nyelvünk és Kultúránknak a célszerű szerkesztésével és pontos megjelentetésével. Igen eredményes volt aztán az általam vezetett Egyetemi Fórum keretében a határon túli egyetemi és főiskolai, röviden hungarológiát taníró oktatóknak a rendszeres találkozója. Felváltva időszerű és lényeges nyelvészeti, illetve irodalmi kérdést tárgyaltunk meg, kitérve a felsőoktatás problémáira is. 

alt

alt
 

Fénykép: Haader Lea

Névjegy

Dr. Szathmári István professor emeritus. Kisújszálláson született 1925. febr. 20-án. 1948-ban magyar—francia—német szakos tanári diplomát szerzett a Debreceni Egyetemen. 3 évig középiskolában tanított, majd 4 évig az Idegen Nyelvek Főiskoláján a magyar tanszéket vezette. 1955-től az ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékének a tanára (14 évig tanszékvezető), 1996-tól professor emerítusként tanít ugyanott. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának 6 évig dékánhelyettese, 4 évig dékánja volt. 1983-tól 1989-ig az Helsinki Egyetem vendégprofesszora. A kandidátusi fokozatot 1964-ben, az MTA doktora fokozatot 1996-ban szerezte meg. Fő tudományos területei: a magyar irodalmi nyelv (sztenderd), a funkcionális stilisztika  és stílustörténet; a felvilágosodás és a XVIII. század nyelvi élete; nyelvtudomány-történet. Több mint húsz könyve és több száz tanulmánya, cikke jelent meg.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu