Fél évszázad egy nyírségi általános iskolában

Beszélgetés Márkusné Tóth Gizella tanárnővel

-Igazi lokálpatriótának tartom magam: Kemecsén születtem, itt lakom, itt végeztem az általános iskolát, majd 40 éven át itt tanítottam. Meghatározóak általános iskolai tanítóim, tanáraim a pályaválasztásban. Felsős osztályfőnököm matematika–fizika szakos volt, így talán nem véletlen, hogy a nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium matematika szakos osztályába jelentkeztem. Érettségi után mégis humán szakot (történelem—orosz) választottam. Családunkban én lettem az első diplomás, de igazából nem a diploma megszerzési motivált, hanem inkább az, hogy mindig szerettem volna gyerekekkel foglalkozni. Két felnőtt, diplomás gyermekem van, akik szintén a kemecsei iskolába jártak, és rendkívül büszke vagyok rájuk.

– Negyven évi tanítás után abból az iskolából mentél nyugdíjba, amelybe korábban jártál. Csaknem fél évszázadot töltöttél egyetlen helyen. Mi tartott meg végig, rendületlenül egyetlen munkahelyen?

– Pályakezdőként érdekes érzés volt egykori tanáraim közé kerülni kollégaként. Rendkívül segítőkészek voltak, bátorítottak.

– A munkahelyi (tanítási) kötelezettségeken túl bekapcsolódtál a kemecsei helytörténeti konferenciák szervezésébe.

– Lelkes és fáradhatatlan pedagógusként igyekeztem részt venni a tanításon túl sok iskolai, városi rendezvény, verseny szervezésében, vezetésében, lebonyolításában. Különleges ünnepi megemlékezéseket is szerveztünk, történelmi CASINO-versenyt a RISZ (Rétközi Iskolaszövetség) iskoláinak, és közel 20 esztendeig (egészen pontosan 18 évig) szervezője, narrátora/moderátora; 2 alkalommal előadója voltam egy rendezvénysorozatnak (a kemecsei helytörténeti konferenciáknak), mely rendezvény Kemecse 2005-ös várossá válásának évétől azóta is minden évben a városi önkormányzat és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Honismereti Egyesület támogatásának köszönhetően várja egy kis időutazásra, egy közös barangolásra a történelem országútjain a helytörténet iránt érdeklődő vendégeinket. A témák (pl. Híres kemecsei történelmi családok története, Répásy Mihály honvédtábornok élete, Kemecse irodalmi élete, Kemecse az első világháborúban, a két világháború között; Évfordulók – sorsfordulók 1849-1919) sokaságának felkutatása mellett a főszervező (egykori történelemtanárom) igyekezett országos, megyei szaktekintélyeket megnyerni előadónak. Jó érzés volt, amikor a hallgatóság soraiból az előadásokat követően néhányan megköszönték a személyre szóló (találó) gondolatokat – jó volt megélni, hogy az én gondolataim is eljutottak „lélektől lélekig”.

– A csaknem ötven évnyi, egyetlen településhez kötődő pedagógiai tapasztalat nyilván alkalmas bizonyos következtetések levonására. Hogy látod, miként, hogyan változott egy falusi-kisvárosi iskola világa, vagy általában az általános iskola világa?

– Nagyon sokat változott az elmúlt évtizedek alatt a falusi-kisvárosi iskola világa. Tanulói létszámunk óriási mértékben csökkent – az egykori kb. 550 főből kb. 250 tanulóra. Sok évig tartó folyamat eredményeként előbb a kitűnő, tehetséges, majd a közepes tanulóinkat a szülők a közeli települések iskoláiba íratták. Nyugdíjba vonulásom évében már kb. 94% volt a roma tanulók aránya. A 40 év pedagógusi hivatásom utolsó 10 esztendejére ez jelentősen rányomta a bélyegét (tanulási, magatartási, szociális, beilleszkedési problémák, trágár szóhasználat, konfliktusok, tanulási motiváció hiánya). Kollégáimmal igyekeztünk alkalmazkodni: rengeteg hasznos és kevésbé hasznos továbbképzésen vettünk részt. De igazából a nehéz mindennapokhoz nem adtak konkrét gyakorlati segítséget (különösen az integráció, a konfliktuskezelés, differenciált fejlesztés témakörében) – ebben magunkra maradtunk, nekünk kellett mindent megoldanunk. Nagyon sokat kellett foglalkoznunk felesleges, túlzott adminisztrációval, amikor még tankerületi iskola voltunk (jelenleg református iskola vagyunk).

– Régóta ismerlek, mindig derűs vagy, pozitív életszemléletű. Hogyan tetted túl magad a mindenkit érő hétköznapi konfliktusokon? Mi ennek a titka?

– Tanulóink többsége HH-s (hátrányos helyzetű), illetve HHH-s (halmozottan hátrányos helyzetű), nem egyszerű feladat tanításuk/nevelésük. Nos – sokszor segített a „saját 3H értelmezésem:” hit–humor–hallgatás. Igyekeztem történelemtanárként azt vallani, abban komolyan hinni, hogy „Az élet csak úgy érthető, ha visszatekintünk, de csak úgy élhető, ha előrenézünk” (Sören Kierkegaard). Nehéz helyzetekben – a tantestületben egymást erősítve – egészséges humorérzékkel feldolgozni a történteket (bár ez sokszor csak utólag sikerült; agresszív tanulói vagy szülői történések után), talán ez volt a legnehezebb. S amikor olyan volt a helyzet, a ki nem mondott szavak, a hallgatás is segíthetett.

– Mit üzensz a mostani falusi-kisvárosi tanítóknak, tanároknak?

– Az utolsó tanítási napon, utolsó tanítási órám utolsó néhány percében egy felejthetetlen meglepetésben volt részem: halk kopogás a tanterem ajtaján, egy tanuló az intézményvezető kérésére kihívott a tanteremből néhány fontos papír aláírására. Kilépek a tanteremből a folyosón sétálva (a 2. emeletről az 1. emelet auláig síri csendben az összes iskolai tanuló 1-8. osztályig felsorakozott a kollégákkal és végig tapsoltak…, természetesen már ekkor volt egy papírzsebkendő a kezemben. A mai napig nem értem, hogy tudtak ilyen csendben lenni. „Beszéld el nekem a múltat, s megismerem belőle a jövőt!” – mondta Konfucius. Negyven év talán csak egy homokszem a világtörténelem óráján, de egy ember, egy pedagógus életében nagy idő. Óriási önfegyelem, empátia, kitartás, gyerekszeretet és egy jó adag humorérzék kell hozzá – hogy ne adja fel az ember, ne keseredjen el, ne fásuljon bele a mindennapokba.

– Mit tervezel a nyugdíjas évekre?

– Szeretnék boldog, kiegyensúlyozott nyugdíjas lenni – családom és barátaim körében… Remélem az élet tartogat még számomra olyan pillanatokat, programokat, amelyeknek aktív, jókedvű részese lehetek…