Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Holttengeri jelentés – Makkai Sándor a Mezőségen

2014.12.22. hétfő, 08:08

2 251 megtekintés
 

 POMOGÁTS BÉLA, BUDAPEST

 A Mezőség az irodalomban

Makkai Sándor önéletrajzi és szociográfikus motívumokban gazdag regényének: az először 1923-ban, majd 1936-ban az Erdélyi Szépmíves Céh nagyhírű könyvsorozatában közre adott Holttengernek az erdélyi Mezőség a színhelye. 

Ez a földrajzi, történelmi és kulturális tekintetben egyaránt jellegzetes táj nem olyan kiterjedt, mint az öt nagy erdélyi geográfiai régió: a Partium, Bánság, Belső-Erdély, a Szászvidék és a Székelyföld, mindazonáltal megvan a maga karaktere, a nagyjából hatezer négyzetkilométerre tehető tájegység Kolozsvár keleti kapujától húzódik Szászrégenig, hagyományos magyar, román, német (szász) és székely vidékekkel érintkezik. Nincsenek nagyobb városai, mindazonáltal Apahida, Magyarkalyán, Pusztakamarás, Nagysármás és mindenekelőtt a tájegység észak-nyugati peremén elhelyezkedő Szék község, amely az erdélyi magyar népművészet „klasszikusnak” tekintett otthona, számon tartott pontjai az erdélyi magyar történelemnek és népi kultúrának. De más községeknek is vannak hírneves történelmi emlékei. Nevezetes helység Pusztakamarás, minthogy ott töltötte életének utolsó néhány esztendejét Kemény Zsigmond (síremlékét, amelyet 1944 őszén egykori kastélyával együtt feldúlt a község román lakossága, két évtizede állította helyre a kolozsvári református gyülekezet, magam is jelen voltam az ünnepélyes összejövetelen, a Magyar Írószövetség nevében elhelyeztem egy koszorút). És nevezetes azért is, hogy ott látta meg a napvilágot Sütő András, ennek a kis magyar paraszti közösségnek a történelmi tapasztalatait, köznapi életét örökíti meg nevezetes szociográfikus regénye: az Anyám könnyű álmot ígér.

alt

Szeretném ide idézni ennek a könyvnek néhány sorát: „A Mezőségnek hívott erdélyi dombvidék kellős közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Makkai Sándor püspök úr néhány évtizede regényt írt rólunk vagy inkább segélykiáltást, az volt a címe: Holt-tenger. Hasonlatos hozzá valóban a vidék domborzata. Valamikor tenger volt itt, azután elment valamerre, mi itt maradtunk, hasonlóképpen a vízi világból a természet sanyarú változásaiban az élelmes kétéltű békák is. […] Azóta, hogy Hermann Ottó erre járt, elmentek még a kócsagok, a piros lábú cankók és a bölömbikák. A kivágott nádasok helyén a közelünkben, Mezőzáhon és Gyekében, halastavak létesültek. Őr vigyáz a halastóra. Valaki elterjesztette rólunk, hogy nem szeretjük a halat; azért nem kapunk belőle. Másvalakik erősítik: de igenis szeretjük. Ezért az őr.” i

Sütő András szociográfikus hitelességgel, egyszersmind személyes líraisággal mutatta be szülőföldjét, hasonló írói erényeket fedezhetünk fel Makkai Sándor regényében. De még mielőtt tüzetesebben bemutatnánk a regényt, szenteljünk néhány mondatot a Mezőség, talán így mondanám, „irodalomtörténetének”. (Ugyanis minden erdélyi tájnak megvan a maga „irodalomtörténete”.) A kiváló Marosvásárhelyen élő irodalomtörténész és társadalomkutató Nagy Pál 1998-ban Szigetek a holttengerben címmel érdekes szöveggyűjteményben mutatta be ennek a tájegységnek az irodalmát. Szerepet kapott itt Köröspataki B. János református lelkész 1658-ban írott Erdélynek és Magyar Országnak szörnyű romlásáról és az népeknek Rabságra viteléről való rövid História című verses történelmi visszatekintésében, ebben II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjáratának szomorú következményeit mutatta be. Akkor a hadjárat megtorlásául Erdélyre szabadított tatár hadak szinte teljesen kipusztították a vidék korábban virágzó magyarságát, helyüket a hegyekből leköltöző románok foglalták el. Maradtak még magyar községek, például a Makkai Sándor regényének színhelyet adó Vajdakamarás (ott a lakosság háromnegyed része magyar, egynegyed része román volt), Magyarszovát, Magyarfráta vagy Mocs (a kitűnő költő: Kiss Jenő szülőfaluja), a vidék nagy része azonban az elmúlt három évszázad során elrománosodott.

A Mezőségnek a Köröspataki B. János históriás énekét követő évszázadokban is figyelemre méltó epikai és szociográfiai irodalma született. Csak éppen megemlítem Orbán Balázs nagyhírű munkáját, A Székelyföld leírását, amely a tájegységnek a székely vidékkel szomszédos falvait mutatta be (Székely-Mezőségnek is szokták nevezni a vidéket), Petelei István néhány elbeszélését, Berde Mária verseit (ezek gyermekkori emlékeit idézik fel), Bánffy Miklós nagyszerű történelmi regényét, a háromkötetes Erdélyi történetet (Megszámláltattál, Híjával találtattál, Darabokra szaggattatol), amelynek a Mezőség nyugati peremén található Bonchida, közelebbről a Bánffy-család történelmi jelentőségű, a második világháború végén nagyrészt elpusztított kastélya az egyik színhelye, Nyírő József Néma küzdelem című történelmi regénye a 19. század második felének mezőségi magyar térvesztését és a román lakosság térnyerését mutatja be. A Válaszúton birtokos Wass Albert több regénye és elbeszéléskötete, így Farkasverem, Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című művei is a mezőségi tájat és a táj történetét ábrázolják, s ez foglalkoztatta az emigrációban született Kard és kasza című nagyívű regényében is. Ennek a vidéknek a természeti és történelmi emlékeit idézte fel a Mezőség keleti peremén található Szabédhoz kötődő neves költő és tudós: Szabédi László szépirodalmi munkássága is, így A szabédi hegy alatt, A szabédi zsoltár és A szabédi Nagyréten című költeményei, valamint a Mocs községben született Kiss Jenő költészete, ez ugyancsak érzékletes képekben idézi fel a mezőségi gyermekévek élményeit. A táj költője volt a fiatal korában ígéretes tehetséget mutató, később kényszerű módon elhallgató, majd idős korában meghitt szépségű versekkel jelentkező Kabós Éva, és persze a mezőségi szórványmagyarság küzdelmes életének állított emléket Sütő András (imént idézett), mára a klasszikus művek rangjára emelkedett „szociográfikus regénye”: az Anyám könnyű álmot ígér.

alt
Kallós Zoltán válaszúti múzeuma (fénykép: BG)

Ezekről az irodalmi művekről állapítja meg a tudós irodalomtörténész Nagy Pál a következőket: „Íme: históriás énekek, a szülőföld vonzásában fogant lírai vallomások, testes regények, míves novellák, tényfeltáró útirajzok születtek idők során a hajlott hátú dombok és kéken csillogó tavak különös világában: a Mezőségen. Azokon a tájakon – azokról az emberekről, akik irányába soha nem volt kíméletes a történelem.”ii Valóban nem volt kíméletes, erre vall az is, hogy a vidék a jelenben ugyancsak Erdély leginkább szegényes falvait tárja az odautazó elé, a Kolozsvárról Szászrégenbe vezető országutat is csak az elmúlt néhány esztendőben tették járhatóvá.

A vidék történetének is érdeklődésre számító irodalma van: Herman Ottó geográfiai és néprajzi műveit, mindenekelőtt A Mezőség című 1868-ban megjelent munkáját, Faragó József, Kallós Zoltán, Márton Gyula, Nagy Olga, Orosz Endre, Szabó T. Attila, Szentimrei Judit néprajzi és nyelvészeti tanulmányait és ifjabb Kós Károly számos művét, mindenekelőtt 2000-ben A Mezőség néprajza című összefoglalást kell megemlítenünk. A történelmi országrész múltjában kalauzolja el az olvasót Újfalvy Sándor Emlékiratok a reformkori Erdélyről című érdekes memoárja, s említést érdemel gróf Bethlen István, a későbbi miniszterelnök 1907-ben közre adott A Mezőség és az erdélyi magyarság című munkája, amely az ottani magyarság demográfiai hanyatlásáról és a román térhódításról adott figyelmeztető szándékú elemzést. A tudós szerző alakja különben Makkai Sándor szóban forgó könyvében is megjelenik, a kicsiny faluba helyezett református lelkész az 1916-os erdélyi román betörés idején, midőn a politikus a helyszínen kíván tájékozódni a vészterhes események felől, szóba hozza aggodalmait a gróf előtt.

A nagyúr figyelmesen hallgatja meg a lelkész érveit, minthogy maga is átérzi a történelmi helyzet súlyosságát. Itt a következők olvashatók: „a helyzet rettenetes komolyságát mélyen érzem. Persze amit tanácsoltam, azt félre is lehet érteni. A népet csendre inteni, kitartásra bírni, engedelmességre tanítani kétféle okból lehet: önző úri betyárságból vagy abból a becsületes meggyőződésből, hogy ez a kitartás az egyetlen reménység arra, hogy majd segíteni tudjunk rajta. A maga dolga, hogy szavaimból melyiket tartja az én valódi meggyőződésemnek. Én is kénytelen vagyok győzelemről beszélni odakünn s tenni magamat, hogy nincs egyéb dolgom, mint a vadászat. Nem ok nélkül puffogtatok itt ezzel a társasággal, őket is áltatom egy kicsit, mert azt hiszem, még mindig nagyobb baj lenne a magyar emberre nézve, ebben a helyzetben ráriasztani, mint megerősíteni abban a hitében, hogy a dolgok jól mennek. Talán nem így kellett volna kezdeni, de most már kockázatos minden kísérlet. Verekedni kell, amíg bírjuk, tüzelni kell mindenkit a végsőkig, hogy hátha?iii Tanulságos ez a gróf és a lelkész között folytatott beszélgetés: a pap jól tudja, és érvel is igaza mellett, miszerint az erdélyi magyarság önvédelmét az egyszerű nép felemelése szolgálhatja igazán eredményesen, a gróf azonban, a beléje nevelt osztályelfogultságok következtében ragaszkodik a nagybirtokrendszer fenntartásához. Ahhoz a rendszerhez, amely hamarosan a berendezkedő román hatalom áldozata lesz, különben Bethlen István birtokaival együtt, amelyeket a bukaresti hatalom az elsők között sajátított ki és osztott fel a román szegényparasztok között.

A reformok szolgálatában

De kerüljünk közelebb Makkai Sándor regényéhez. A történet helyszíne, ahogy erről már szó esett, a Mezőség, közelebbről az a kicsiny falu: a Virágos névre keresztelt Vajdakamarás, ahol az író egy időben, a filozófiai doktorátus és a néhány esztendőn át Kolozsváron vállalt vallástanári megbízatás után, némiképp összekülönbözve feletteseivel, lelkészi feladatokat vállalt. A községnek abban az időben, amidőn Makkai Sándor ott lelkészkedett, az 1910-es utolsó magyar népszámlálás szerint 902 magyar és 245 román lakosa volt.iv A köznapi vidéki élettel történő találkozás, ennek tapasztalatai kétségtelenül hatottak Makkai Sándor későbbi egyházfői, közéleti és írói tevékenységére. Nehéz időkben: az első világháború kitörése után, 1915-tól 1917-ig élt az elhagyatott kicsiny faluban, ezután Sárospatakon, majd Kolozsváron teológiai tanári kinevezést kapott, 1922-ben, midőn Ravasz László megelégelvén a román hatóságok méltatlan bánásmódját, Budapestre távozott, Makkai előbb püspökhelyettes-főjegyző lett, 1926-ban pedig az erdélyi egyházkerület püspökévé választották, mint ilyen lett a bukaresti parlament szenátora. Több irodalmi társaság, mindenekelőtt a „helikoni íróközösség” tagjaként helyezkedett el a kisebbségi magyarság kulturális életében, ennek egyik ösztönző szelleme és a megszülető erdélyi magyar irodalom neves egyénisége lett.

Írásai az erdélyi magyar közösség öntudatát erősítették, történelmi regényei, így 1925-ben megjelent, a Báthoryak korában játszódó, az írónak nagy népszerűséget szerző Ördögszekér, majd a tatárjárás korában játszódó, 1934-es Táltoskirály és Sárga vihar, valamint az 1937-ben közre adott, Szent István alakját és korát felidéző Magyarok csillaga, továbbá az 1940-ben megjelent, a negyvennyolcas szabadságharc leverését követő nehéz időket bemutató Mi Ernyeiek című regényei a korszak történeti regényirodalmának jeles és népszerű darabjai voltak. Mellettük irodalomtörténeti, politikai és teológiai művei ugyancsak figyelemre méltóak. 1929-ben közre adott Magyar fa sorsa – A vádlott Ady költészete című munkája konzervatív oldalról elsőként adott értő és elismerő képet a költő munkásságáról, s mint ilyen nagy hatással volt a kibontakozó erdélyi magyar irodalom eszménykeresésére. Közelebbről arra, hogy ez az irodalom: az Erdélyi Helikon körül gyülekező írók megértéssel közeledtek a Nyugat körül gyülekező modern magyar irodalom szellemiségéhez.

Makkai Sándor a magyarországi és erdélyi konzervativizmus képviselőivel (például Herczeg Ferenccel, Surányi Miklóssal, Tormay Cecillel, Gyallay Domokossal, Kristóf Györggyel, György Lajossal) ellentétben a tradíciót képviseletét a szükséges társadalmi és kulturális reformok igenlésével kötötte össze, s annak a „konzervatív reform-gondolatnak” az erdélyi szószólója volt, amelyet Magyarországon például Babits Mihály és Szekfű Gyula képviselt. Ennek a reformnak és vele együtt a magyarság erkölcsi megújulásának szükségességét fejezték ki szépirodalmi művei, illetve nagyobb tanulmányai, így a nagy fejedelem alakját idéző 1929-es Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca, 1931-es Magunk revíziója, 1932-es Erdélyi szemmel, 1933-as Harc a szobor ellen (különben Széchenyi István munkásságát értelmező) és más művei. Külön tanulmányt igényelne vallási és egyháztörténeti munkásságának bemutatása, művei (hasonlóan a református Ravasz László és a katolikus Sík Sándor írásaihoz) a keresztény megújulás: a „szociális kereszténység” szolgálatában vetettek fel figyelemre méltó gondolatokat. Makkai Sándor konzervatív reformeszméi jóformán általánosak voltak a születő erdélyi magyar irodalomban, ebben olyan nagyhatású pályatársaival osztozott, mint gróf Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László és Berde Mária. Az általuk képviselt konzervatív szellemiség nagyban eltért attól, amit a magyarországi konzervatív körök hirdettek.

A konzervatív reform eszmeiség nagymértékben áthatotta a két világháború közötti magyar (magyarországi és kisebbségi) szellemi életet, s ebben a tekintetben a jobboldali konzervativizmus, a „népi” gondolat és a baloldali: polgári radikális, szociáldemokrata, kommunista irányzatok mellett a korszak egyik fontos szellemi-politikai tényezője volt. Ennek az irányzatnak igen nagy szerepe lehetett volna abban, hogy Magyarország egyfelől józan külpolitikai stratégiát válasszon és (Teleki Pál szándékát követve, még egy német megszállás kockázatát is vállalva) lehetőleg kívül maradjon a háborús eseményeken, másfelől végrehajtsa azokat a mindenképpen nélkülözhetetlen társadalmi reformokat (így a szegényparasztság földhöz juttatását és az ipari munkásság szociális helyzetének javítását), amelyek szükségesek voltak az ország modernizálása és megerősítése végett.

Minderről Szekfű Gyula nevezetes műve: a Három nemzedék és ami utána következik az alábbiakat állapítja meg, midőn az általa javasolt, a nemzet széles körű egységét szorgalmazó „nagymagyar út” stratégiáját rögzíti: „A nagymagyar út mélybe hatoló reformoknak, de egyúttal konzervativizmusnak az útja: mélyen beleágyazva a nemzeti hagyományokba és állandó, öntudatos kapcsolatban a múlt értékeivel. Ezek között elsősorban nemzeti klasszicizmusunk gondolatvilágából kell az új utat megépítenünk, mely nem riadt vissza 48 előtt évtizedeken át a reformok s minő felforgató reformok! követelésétől, 48-ban és 67-ben pedig bátorsága volt meg is alkotnia azokat, – de a forradalomtól mindig távol tartotta magát s tudjuk, hogy az idegizgalmak állandó magaslatán tartózkodó Kossuthon kívül 49 forradalmi útjára klasszikus gondolkodóink sorából egy sem tért. A reformkonzervativizmusnak, vagy akár a konzervatív reformnak sehol sem találjuk oly nemes kifejeződését és megvalósításait, mint amelyek nálunk a múlt század harmincas éveitől 67-ig érlelődtek és megszülettek. Hasonló nemes irányban kellene a nagymagyar útnak haladnia: kompromisszumok nélkül a reform dolgában s el nem távolodva egy pillanatig sem az igazi nemzeti hagyományoktól. Ilyen reformtevékenységre van szükség nemcsak a szegény nép anyagi emelése terén, hanem annak politikai és szellemi iskolázása érdekében.” v

Makkai Sándor (nem egyedül a húszas években megszülető erdélyi magyar irodalom jeles képviselői közül) az imént idézettekhez nagyon hasonlóan fejtette ki azt, hogy a kisebbségi magyarságnak új nemzetstratégiára van szüksége, és ennek a stratégiának az illúziókat elutasító kollektív önismeretre és határozott reformszellemiségre kell épülnie. 1931-ben megjelent Magunk revíziója című (eredetileg előadássorozat formájában elhangzott) munkájában ezeket a reformokat, valamint a reformok kialakítása és végrehajtása tekintetében szükséges szemléletváltást kívánta szolgálni. A következőket fejtette ki: „Tizenkét esztendei kisebbségi sors és élet immár elegendő kellett hogy legyen annak a kötelességnek meglátására: az erdélyi magyarságnak revízió alá kell vennie életének alapvető kérdéseit. Az erdélyi magyarságnak számolnia kell a tényekkel, amelyek sorsdöntő hatalommal léptek az életébe. Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége. Miért kell ezt tennie? Miért van erre szüksége? Mert azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát, ha csak át nem mennek az elme és a szív gyökereit megrázó revízió tüzén.”vi Majd valamivel ezután a következők olvashatók: „Nekünk számolnunk kell a tényekkel, de kétségtelen, hogy ez a számolás alapvető fogalmak és meggyőződések revízióját kívánja meg éspedig első sorban azokét, amelyek a múlt megítélésére vonatkoznak. Az erdélyi magyarság első és legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, amely kizárja az életellenes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak egészséges formáját teremti meg.”vii Valójában ez a reformszellemiség nyilvánult meg fiatalon vállalt mezőségi papi szolgálatában és természetesen a Holttengerben elbeszélt történetben is.

Tárgyiasság és személyesség

Makkai Sándor regénye, a Holttenger egyszerre tárgyias és személyes képet ad a kicsiny mezőségi magyar szórványtelepülés életéről, illetve az első világháború eseményeiről, amelyek persze csak töredékesen és megkésetten jutnak el a távoli faluban élőkhöz. Igazából csak a háború végső szakaszán értesülnek az eseményekről, midőn hazatérnek a sebesültek, és tudomást szereznek arról, hogy valamelyik hozzátartozójuk ott maradt az orosz csatamezőn. A köznépet körülvevő táj egyszerre lenyűgöző és félelmetes: a többnyire kopár dombok egyszerre sugallják a „meghittséget” és az „elátkozottságot”. A fiatal pap így ismerkedik a tájjal és a faluval, ahová sorsa vetette: „Nagy lélegzettel nézett szét a templom dombjáról. Nem igaz, – súgta magában – hogy ez elátkozott világ. Milyen ragyogva ömlik szét az őszi nap aranya égen-földön! Milyen bizalmasan mosolyognak a házikók falai, ablakai a templom körül! Ott fönn a dombok gerincén csodaszínekben tündöklik az őszi erdő s itt körülötte minden arc szeretettől fénylik… Szép szelíd vidék, titoktalan bizalom, boldognak ígérkező idill…”viii Ugyanakkor a tájnak kétségtelenül van némi „holttengeri” jellege: mintha az élővilág kipusztult volna rajta, az elnevezést a fiatal tiszteletes adja neki.ix Ez az elnevezés magában hordja azt a vigasztalan nyomorúságot, a cselekvés lehetőségét nélkülöző élet sivárságát, amelyet a regény bemutat.

Az ifjú lelkész őszinte jó szándékkal keresi otthonát az ismeretlen községben, mégis, hiába a természet megejtő szépsége és a falu népének nem egyszer tapasztalt jóindulata, ezt az otthont nem találhatja meg. A falu népe, nem csak a román kisebbség, hanem a valamivel iskolázottabb magyar többség is, rendkívül elmaradott, mindennapi kenyerét igen nehéz testi munkával kell előteremtenie. Az életén uralkodó szokások egy régmúlt világ hagyományos rendjére vallanak, gondolkodását babonák terhelik meg, egyszerűen belesüllyed a puszta fennmaradás megkövetelte köznapi küzdelmekbe. A néphez jó szándékkal közeledő lelkésznek igen sok csalódást kell megélnie, a háború vége felé ezért is dönt úgy, hogy feladja a szinte kilátástalan küzdelmet, és visszaköltözik a városba. A lelkésszel rokonszenvező falusi asszony szomorúan összegi a mezőségi tapasztalatokat: „Hát ne higgyen a Mezőségnk, László! Itt minden csak látszik. Itt nem igaz semmi, csak a sár meg a komiszság.” x

Ezt a szinte megválthatatlan világot próbálja a lelkész az evangéliumi tanítások irányába terelni, és belőle szolidáris és hatékony közösséget létrehozni. Kezdetben igaz, csak egyházi „munkaterületnek” tekinti tevékenységét, később azonban felébrednek benne a reformeri késztetések, lelkét áthatja a vágy, hogy „egy nyomorult, testében lelkében halállal fenyegetett, beteg, már-már önmagáról lemondó népet szabadítva föl embersorba, hogy azt szerese, hogy azért elégjen.”xi Tapasztalatai, felismerései nyomán kötelezi el magát a „belső reformáció” eszméje mellett, ezt valójában teológus korában, szeretett tanára: Ravasz László ültetett el benne. Nagyon is sokat mondó az a beszéd, amely a faluban rendezett papi gyülekezet előtt fejti az ifjú lelkész erkölcsi stratégiáját. Idézem az idevágó hosszabb szöveget: „A megnyitót László tartotta. Üdvözölve a megjelenteket, fölvetette a kérdést, hogy vajon a jelen pillanatok alkalmasak-e a későbbi teendők feletti elmélkedésre, hogy az égő házban lehet és szükséges-e a jövendő feladatait fontolgatni? Igen, felelt reá, mert egy olthatatlan erős meggyőződés késztet erre, az a hit, hogy ezt a földet, amellyel életünk és hivatásunk elválhatatlanul összeforrott, az Isten meghagyja nekünk. Akkor pedig missziónk van itt, amelyre rákészülni most van a legfőbb ideje. Ha Ezékiel próféta a fogságban is a feldúlt távoli templom helyreállításáról szőtte álmait, nekünk, akiknek még a talpunk alatt van a mi földünk, nemde százszorta inkább kell törődnünk a mi Sionunk helyreállításával? Előttünk egy nagy belső reformáció áll, mellyel a fölzaklatott, árkából kivetett életárt kell visszatérítsük a gyógyulás, a békesség, a szeretet medrébe! […] Az új reformációt – folytatta László rápillantva – nem lehet felülről diktálni, hanem csak alulról kiépíteni. […] Csak buzgó, öntudatos gyülekezetek tehetik élővé az anyaszentegyházat – jelentette ki László. – Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a háború után reánk, mint szegény megfogyatkozott egyházra, néma tengődés várjon, hogy örüljünk, ha éppen élhetünk. Talán vannak akik úgy gondolkoznak, hogy körülményeink között hagyjunk fel a messzemenő tervekkel, a nagy álmokkal, az ok nélküli erőlködéssel, vonuljunk vissza csendes romjaink közé és vegetáljunk jelentőség nélkül, amíg lehet! […] Én azonban azt felelem erre – mondta László -: soha! Egyszer már efféle feleletet adott a jövendő kérdésére az egyház, a fegyvertelen elnyomatás ólomsúlya alatt s még ma is ennek a következményeit, halálos igézetét hordozzuk. Nem egyezhetünk bele a saját halálunkba. Reánk óriási feladatok, végtelen jelentőségű hivatás vár. Nem csak az, hogy sebeket kell kötözni és romokat kell újjáépíteni, hanem új népet kell nevelnünk a Krisztus számára! […] Megmondom azt is, – fordult oda László – hogy mit kell tennünk. A nép között kell erős, viruló gyülekezeti életet teremtenünk, melynek keretében az itthon maradottak, a harctérről hazajövők és rokkantak egyaránt helyet találjanak, hozzájuk illő munkát és feladatokat. Nemes gyülekezeteket kell tisztítanunk a mostaniakból, hogy a számban való megfogyatkozást erkölcsi súllyal töltsük ki. Aki ennél kevesebbet akar, kétszeresen áruló: hazaáruló és a Krisztus árulója!”xii

Az idealista módon tervezett „reformprogram” (ami persze az erdélyi magyarság számára az egyetlen reális utat nyithatta volna meg, mint ahogy ez a magyarság valóban erre az útra lépett a trianoni döntés után) mindenképpen szinte elháríthatatlan akadályokba ütközött. Három ilyen akadályozó tényezőre is rámutathatunk. Az elsőről már futólag, Bethlen István alakjának regénybeli feltűnését kommentálva, szó esett: a magyar politikai osztály szűklátókörűségéről van szó, amely még olyan művelt és jó szándékú államférfiaknál is megmutatkozott, mint az erdélyi helyzetet igen jól ismerő későbbi budapesti miniszterelnök. A grófnak és a lelkésznek az a beszélgetése, amelyet az előbbiekben szóba hoztunk, szemléletesen mutatja azokat a határokat, amelyek a gróf stratégiai elképzeléseit és főként úgynevezett „népbarát” gondolkodását megszabták. Az igazából tehetséges és lelkiismeretes államférfi, kétségtelenül a két világháború közötti korszak leginkább sikeres magyar politikusa, maga is tudja, hogy Erdélynek sürgősen és radikálisan társadalmi reformokra van szüksége, ezeket azonban a szerinte győzelmi esélyeket kínáló háború utánra szeretné halasztani. A történelem cselvetése volt, hogy a magyar politikus által is kívánatosnak tartott reformokat, így a nagybirtokokat érintő földreformot, végül is a bukaresti kormány vezette be, a magyar parasztságot nagyrészt megfosztva ezeknek a reformoknak a hasznos következményeitől, és egész vidékek románosítását készítve elő. Egy korábbi, még a magyar főhatalom által kezdeményezett reform talán erősebb helyzetbe hozhatta volna a magyar nemzetiségűeket.

A második, hogy úgy mondjam: elszalasztott reformlehetőség az Erdélyben élő népek megbékélését szolgálhatta volna. A Makkai Sándor regényében nem kevés szociográfiai tájékozottsággal bemutatott település román ajkú kisebbsége többnyire azt tapasztalta, hogy Magyarországon csupán másodrendű állampolgári közösség lehet, és emiatt azok a politikai erők kerítették hatalmukba, amelyek Erdély, illetve Kelet-Magyarország elszakítását tűzték ki célnak maguk elé, és a bukaresti terjeszkedő nemzetstratégia szolgálatát vállalták. Miként ezt sokan megállapították, tulajdonképpen meg lehetett volna kísérelni a magyar-román kiegyezést vagy legalább enyhíteni lehetett volna a román irredenta tömegbefolyását (esetleg egy három nemzetiségű: magyar-román-német erdélyi állam keretében), a magyarországi politikai vezetés azonban beérte azzal, hogy rendőri eljárásokkal, erőszakos iskolapolitikával, magyarosítási kísérletekkel próbálja a nehéz kérdést megoldani, és ezzel azokat az erdélyi románokat is elidegenítette a magyarságtól, azokat is a nagyromán irredentának szolgáltatta ki, akik hajlandók lettek volna mérlegelni egy magyar-román kiegyezés és együttélés stratégiáját. A nagyromán politikát, valljuk be, a magyar kormányzatok, a megyei közigazgatás erőszakos nacionalizmusa csak erősítették, és Tisza István magyar-román megegyezést szorgalmazó kísérletei – a világháború előestéjén – már túlságosan későn érkeztek ahhoz, hogy ennek a kegyezésnek esélye legyen. A mezőségi román nép és intelligencia érzéseit igen hitelesen mutatja meg a község román papjának magatartása, ő korábban szívesen barátkozott a magyar lelkésszel, aztán igen gyorsan a nagyromán eszmék titkos képviselője lett, és a háború utolsó éveiben már ezek valóra váltásán fáradozott. Ilyen módon egy valóban méltányos erdélyi megoldásnak a román politikai stratégia is végzetes akadálya lett.

Végül is: a trianoni rendezésnél igazságosabb megoldás esélyét nem a magyar vagy a román politikai akarat lehetetlenítette el, hanem maga a háború, amely minden józan politikai megoldást félre söpörve szabta meg az Osztrák-Magyar Monarchia és a régi Magyarország végzetét. A háborús események hírei és kommentárjai végig átszövik a regénytörténetet, nem hagyva kétséget afelől, hogy a dunavölgyi birodalom pusztulását azok a téves és hibás stratégiai döntések készítették elő (mondhatnám: kényszerítették ki), amelyek következtében a Monarchia, minden külpolitikai és katonapolitikai megfontolás mellőzésével, hagyta magát belesodorni az első világháborúba. Ebben mindenekelőtt a közös vezérkart, magát az uralkodót és részben Tisza István miniszterelnököt is súlyos felelősség terheli. Tisza ugyan kezdetben ellenezte a hadüzenetet, végül azonban – és ez éppen az ő erős egyénisége miatt különös lehet – beleegyezett a hadüzenetbe, és ezzel maga is előkészítette a birodalom és Magyarország végzetét. Makkai Sándor regénye, nyilvánvalóan az író személyes tapasztalatait és lelki konfliktusait is bemutatva, részletes képet ad arról, hogy a kicsiny mezőségi falu paraszti népe és értelmisége miként élte át a háborús megpróbáltatásokat és latolgatta a történelmi események végső kimenetelét.

Ez a mindinkább szorongásokkal járó latolgatás szövi át a cselekményt, különösen a regény zárófejezeteit, amidőn a lelkész és értelmiségi társai találkoznak a Nagyrománia létrehozására irányuló tervekkel. „Egyszer – olvassuk – az intéző kivakart a bekecse zsebéből valami piszkos térképet, amit egy Mezővásáron járt városi mészárostól kapott, az pedig állítása szerint a fiától, aki valami titkos katonai szolgálatot teljesít a főhadiszálláson. Rettenetes térkép volt. Lászlónak elállott a szíveverése tőle. Az intéző irtózatosan káromkodott. Ezen a térképen Magyarország helyén temető volt ábrázolva, de az a temető is csak az Alföldön terült el. Az ország északi része bele volt olvasztva egy Csehszlovákia nevű új államba. Magyarország déli részén ez a szó állott: Jugoszlávia, a keleti országrész pedig nem is létezett, mert egészen a Tiszáig Romániát mutatott a térkép.”xiii A mezőségi magyarságnak ekkor már komolyan számolnia kell azzal, hogy körülötte minden, ami életének addigi kereteit szabályozta, radikálisan megváltozik. „Kisebbség lettünk – hangzik a keserű felismerés. – Csak önerőből élhetünk meg. Ezt az erőt ki kell fejtenünk. Az erdélyi magyarság most már önálló kultúrközösség lesz.”xiv A regény szereplői azonban nem adják át magukat a kétségbeesésnek, ellenkezőleg az új és mostoha viszonyok között szükséges kisebbségi stratégia kialakítása foglalkoztatja őket. „Az ország neve, meg a király – mondja Dávid, a lelkész barátja – új lesz. De az emberek a régiek. Adót ezután is éppeg úgy kell fizetni, mint régen. S ami a legfőbb: a mi dombjaink, ott a Mezőségen, csak olyanok maradnak, amilyenek voltak, örökkön örökké…”xv

A Holttenger a kisebbségi számvetés regénye, egyszersmind a vigasztalódásé, ennek lehetőségét egy gyorsan kibontakozó szerelem vigasza, valamint a természet védelmező ereje, az erdélyi magyar nép iránt vállalt elkötelezettség és természetesen a töretlen istenhit, a mindennapi áldozatokkal járó lelkészi szolgálat adja meg. Már említettem, hogy a regénytörténetet erősen befolyásolja a személyesség, az, hogy az író saját élettörténetének egy tanulságos eseménysorát, saját gondolkodásának alakulását, erdélyi magyar elkötelezettségének megerősödését mutatja be. Makkai Sándor műve ennyiben természetesen nem pusztán személyes vallomás, hanem közösségi és világnézeti regény, amely a kisebbségbe kényszerített erdélyi magyarok tapasztalatait értelmezi és számukra közösségi stratégiát ajánl: a túlélés, a megmaradás lelki stratégiáját, ahogy ezt tették más erdélyi írók is: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kós Károly, Kuncz Aladár, Tamási Áron és Nyírő József. Az a „transzilvánista” szellemiség, amely az állami főhatalom erőszakos megváltozása után, a kisebbségi élet mostoha körülményei között alakult ki, Makkai Sándor regényében hiteles erkölcsi és irodalmi értékek létrehozásával jár együtt. A Holttenger, közel egy évszázaddal a benne megörökített történelmi események és ugyancsak közel egy évszázaddal megírása után, mindezek következtében ma sem veszítette el aktualitását és irodalmi szerepét.

Erdélyi magyar „valóságirodalom”

Erdélynek hagyományosan inkább elbeszélői és krónikásai voltak, mint költőik, mintha a történelem folytonosan ismétlődő kihívásai edzették volna az epikus hajlamot és tradíciót. Az erdélyi memoárirodalom a magyar regény egyik forrását jelenti, kétségtelen, hogy az erdélyi magyarság önismerete, történelmi tudata, az emlékiratokban kapott máig érvényes kifejezést. Ezek a memoárok egyszersmind egy sajátos elbeszélő hagyományt kezdeményeztek, amely erősen hatott a klasszikus erdélyi magyar regényirodalomra, így Jósika Miklós, Kemény Zsigmond és Petelei István munkásságára és természetesen később a Trianon után újjászületett irodalomra is. Ennek az elbeszélő hagyománynak a körében fejlődött ki az erdélyi magyar prózairodalom mély valóság- és lélekismerete, biztos történelmi tudata, realista ábrázolókészsége és tragikus írói közérzete. Lényegében ez az elbeszélő hagyomány alakította ki a magyar prózairodalom arculatát a húszas években, a transzilvánista irodalom kifejlődése idején. A transzilván ideológia mindemellett nem kevés történelmi romantikával szőtte át a realista elbeszélő hagyományt, megpróbálván a múltba vagy a jelenbe vetíteni a transzilván illúziókat, s ezeknek az illúzióknak a jegyében alakítani az epikus anyagot. A „transzilván regény”, igaz, romantikus ábrándokat is kifejezett, eszmetörténeti szerepe mégis az irodalmi megújulásban és a reális kisebbségi önismeret kialakításában érvényesült. A társadalmi igazságosság követelményeinek adott hangot, az erdélyi népek együttélésének és összefogásának hagyományait mutatta be, a korabeli társadalmat ábrázolva a „kisebbségi humánum” eszméje mellett tett hitet.

A születő helikoni irodalom kezdetben a történelmi műfajban találta meg a maga feladatait. A magyar történelmi regényirodalom korabeli felvirágzásának általánosabb hatása mellett a nemzetiségi tudat és önismeret kialakításának nyilvánvaló követelménye hozta létre a múlt ábrázolása iránt megmutatkozó írói igényt. A „történeti Erdély” felfedezésének és bemutatásának vágya vezérelte a búvárkodást. A nemzetiségi lét mögé oda kellett rajzolni a történelmi sorsot, az erdélyi magyar élet hagyományait és kontinuitását, a román és szász néppel közösen végzett építő munkát, a közösen vállalt küzdelmeket, vagy éppen a minden népre szerencsétlenséget hozó, egymás ellen viselt harcokat. A történelmi regény a „nemzetiségi önkeresés” eszköze és terepe volt, a transzilvánista ideológia a múlt ábrázolásában öltött alakot. A nemzetiségi élet alakulásával egyazon ütemben születtek Kós Károly, Tabéry Géza, Makkai Sándor, Nyírő József, Gyallay Domokos és Szántó György történelmi regényei. Ezek a regények nem egyszer kifejezetten a transzilván eszméket akarták igazolni a múlt ábrázolásának keretei között. Ilyen módon egyforma hangsúlyt kapott bennük a történelem feltárásának és a jelen idejű eszmei tájékozódásnak az igénye: az erdélyi magyarság öntudatra ébredésének szolgálata.

A történelmi regény mellett hamarosan kialakult az úgynevezett társadalmi regény műfaja. Az a regény- és elbeszélésirodalom, amely a nemzetiségi népéletet ábrázolta. Kós Károly Kalotaszege a kalotaszegi népi élet történelmi múltját és korabeli keresztmetszetét mutatta be. Nyírő József Jézusfaragó ember és Kopjafák című elbeszéléskötetei, valamint Isten igájában és Uz Bence című regényei nagy szeretettel és eredeti humorral idézték fel a székely falvak életét. Tamási Áron első novelláskönyve a Lélekindulás nagyrészt Amerikában készült, s a hazavágyó, hazakészülő író szülőföld iránt érzett szeretetét szólaltatta meg. Tamási a nemzetiségi irodalom plebejus törekvéseinek adott hangot, a magyar népábrázolásban is új utat nyitott, a romantikus népi zsáner és a naturalista társadalomkritika után a költői realizmus képviselőjeként. Az első novellák általános sikere után gyorsan következtek további művei: a Szűzmáriás királyfi, a Hajnali madár, majd klasszikus alkotása, az Ábel három kötete. Tamási mellett Kacsó Sándor ábrázolta legnagyobb írói erővel és hiteles realizmussal a székely paraszti világot. Utoljára még megkapaszkodunk című elbeszéléskötete szigorúbb tárgyiassággal vetett számot a nemzetiségi szegénység gondjaival, Vakvágány című regényében pedig a transzilván eszmék hatékonyságát helyezte mérlegre. Ez a műve már az erdélyi magyar „valóságirodalom” (Nagy István, Asztalos István, Bözödi György és Kurkó Gyárfás) későbbi eredményei felé nyitott utat. A havason élő emberek küzdelmes életét mutatták be Kemény János Kákócz Kis Mihály és Kutyakomédia című regényei.

A születő erdélyi magyar regénynek volt egy „városi” ága is, amely az értelmiségi és kispolgári rétegek elemző ábrázolását végezte el. Voltaképpen ebben a „városi” regényben folytatódott az erdélyi próza Tolnai Lajos, Petelei István és Thury Zoltán által kezdeményezett „oroszos” vonulata, amely mind teljesebben és mélyebben tárta fel a városi kisember lelki világát és életmódját. Petelei elbeszélő művészetéhez tanítványa: Kovács Dezső kapcsolta a helikoni prózát; Apostolok és csavargók című kötetének novellái együttérzéssel keltették életre a kisvárosi társadalom kallódó embereit. Hasonló sorsokat ábrázoltak a korán meghalt marosvásárhelyi Balogh Endre Hajótöröttek és Mesét írok neked címmel megjelent kisregényei és elbeszélései. Az átélt háborús szörnyűségekkel vettt számot Kuncz Aladár híres önéletrajzi regénye, A fekete kolostor. Sipos Domokos Istenem, hol vagyok és Vajúdó idők küszöbén című novelláskötetei Gorkij és az expresszionista próza hatását mutatva keltették életre a háborús és forradalmi idők erdélyi eseményeit, tömegmozgalmait. Szántó György ugyancsak az expresszionizmus vonzásában kezdte írói pályáját, Sebastianus útja elvégeztetett című regénye, A kék lovas című elbeszéléskötete személyes útkeresését fejezték ki, azt a küzdelmes folyamatot, amelynek révén a háborús sérülése folytán megvakult fiatal festő ismét megtalálta helyét az életben, egyszersmind a háborút és forradalmat átélt értelmiség közérzetét és eszmei tájékozódását mutatta be. Különösen kéziratban maradt, s csak a háború után kiadott lázadó hangú regényében, Az ötszínű emberben érvényesült ennek az eszmei tájékozódásnak végső következménye: az író vonzalma a baloldali ideálok iránt. A helikoni széppróza „oroszos” vonulatát jelezték Karácsony Benő kisvárosi regényei: a Pjotruska és az Új élet kapujában is, a kolozsvári író regényeit, különösen a Napos oldalt leleplező irónia és bölcs humor szőtte át.

Ezek a regények érzékletes és árnyalt képet adtak az erdélyi magyar kisváros társadalmáról vagy a nemzetiségi értelmiség törekvéseiről, a transzilván eszmék azonban csak távolabbról éreztették bennük hatásukat. Mindenekelőtt abban, hogy ők is vállalták a „kisebbségi humánumot”, a nemzetiségi és világnézeti toleranciát. Más regények közvetlenebbül tették magukévá a transzilván eszmények képviseletét. Így Ligeti Ernő Föl a bakra című regénye az erdélyi magyar középrétegek megváltozott életét ábrázolta, a tevékeny munkában jelölve meg a nemzetiség fennmaradásának zálogát. Berde Mária Földindulása a földbirtokreform után kialakult helyzetet mérte fel, s a nemzetiségi létbe való beilleszkedés, a cselekvő kisebbségi élet mellett nyilatkozott. Másik regénye, a Szentségvivők a nemzetiségi irodalom születésének történetét: a marosvásárhelyi Zord Idő körül zajló küzdelmeket dolgozta fel. Bánffy Miklós széles ívű regénytrilógiája, amely a két világháború közötti magyar irodalom egyik legnagyobb vállalkozásának bizonyult, és mostanában angol, német és olasz olvasók között is népszerű lett, a Megszámláltattál…, És híjával találtattál…, Darabokra szaggattatol… az erdélyi magyar arisztokrácia történelmi szerepe felett tartott erősen kritikus számvetést. Molter Károly a Metánia Rt című szatirikus regény után írta Tibold Márton című művét, amely regényes önéletrajzban számol be arról, hogy egy bácskai német anyanyelvű fiatalemberből miként lesz magyar író, aki az erdélyi kisebbségi életben találja meg a maga igazi otthonát és hivatását. Végül ugyancsak ehhez az elbeszélő irodalomhoz sorolható Makkai Sándor Holttengere is, ez másokhoz hasonlóan az erdélyi magyarság reformtörekvéseinek indítékait mutatja be és hatékonyságukkal vet számot. Ennyiben ez a regény is a transzilvánista irodalom által kezdeményezett közösségi önvizsgálat körébe tartozik.

A fogadtatás tanulságai

A két világháború között született erdélyi magyar irodalom, és ez nem csak az erdélyi magyarok sorsa iránt tapasztalható széleskörű érdeklődés, hanem a megszületett irodalmi értékek következménye is volt, Erdélyben is, Magyarországon is mindig igen gazdag kritikai visszhangot kapott. Makkai Sándor szépirodalmi művei is, amelyekkel nem csak a vezető erdélyi magyar folyóiratok, mindenekelőtt az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz foglalkoztak rendszeresen, hanem a magyarországi folyóiratok, például a Nyugat, a Napkelet, a Katolikus Szemle, a Protestáns Szemle, az Élet, sőt a Szocializmus című szociáldemokrata szemle is. Makkai Sándor műveinek recepciója mindig méltányos volt, és ha olykor szóba hozott is apróbb regénytechnikai vagy jellemfestési fogyatékosságokat, mint ahogy a Holttenger ismertetése során is, a kritikai befogadás alaphangját az elismerés szabta meg. A kritikusok következetesen rámutattak arra, hogy az erdélyi író műveinek, a bennük kifejeződő világképnek milyen fontos nemzetnevelő szerepe van. Ezt a szerepet természetesen a kisebbségi írástudó morális küldetése határozta meg, minthogy a megszülető szépirodalmi műveknek, akárcsak száz esztendővel korábban, a nemzeti közösség önismeretét és ellenálló készségét kellett megalapozniok és szolgálniok.

A szépirodalmi alkotásoknak ez az erkölcsi és közösségi értelmezése nyomta rá bélyegét a Holttenger kritikai recepciójára is. Makkai regénye igazából az 1936-os (második) kiadás alkalmával került a felfokozott érdeklődés terébe, 1936-1938-ban (legalábbis a bibliográfiai kézikönyvek tanúsága szerint) a regénynek összesen tizenhárom ismertetése jelent meg, például olyan neves folyóiratokban és lapokban, mint a Nyugat, a Katolikus Szemle, a Protestáns Szemle, a Napkelet, az Élet, a Magyar Könyvbarátok Lapja, a Magyar Út, a Szocializmus és a délvidéki Kalangya. (Különös, hogy az Erdélyi Helikon nem ismertette a regényt, ennek háttere esetleg külön kutatómunkát igényelne.) Három ismertetésre hívnám fel az olvasó figyelmét, ezek jól mutatják a regény recepcióját: a kritikai irodalom elismerését és fenntartásait.

alt
Makkai Sándor
 

Passuth László (aki már kolozsvári ifjúsága következtében is mindig érdeklődéssel hajolt az erdélyi magyar irodalom fölé) a következőkben jellemezte Makkai regényét a Nyugatban: „Ami ezen a mozdulatlan vadvízen túlesik, az a legősibb erdélyi kisvilág. Egymásba barázdált nemzedékek vívják itt századok óta a maguk szívós, engesztelhetetlen közelharcát. Kereszt, kakas, vagy pravoszláv misemondás hite éppúgy szétveti őket, mint egymást fojtogató szűkös földsávjaik, melyek tagosítás nélkül aprózódtak fel az egykori jobbágy-telkeik helyén. Minden falu más faji képletet mutat, egyik még a honfoglalás jogán birtokos kisurak telepítése, másika paraszttá vedlett armalisták szegénysora. E gazdag rétegezettségű magyarok közt kúszik végig a zárt faji egységű, tagozatlan román folyondár. A fajok e parányi katlanában apró, falusi koncokért patriarkális, rég-telepes zsidók birkóznak nyers, keményszívű örményekkel, míg minden faluvége gyanus fertályaiban cigánynépek primitív, idegen ethnosza ver gyökeret.” 1

A Katolikus Szemlében a kiváló irodalomtudós-egyetemi tanár: Alszeghy Zsolt méltatta a regényt, ennek során a cselekmény négy „szálát” különítette el egymástól. Az első a távoli faluba került lelkész és a helyi tanítókisasszony lassan bontakozó szerelmének története, a második a kolozsvári egyetemről az „önkéntes száműzöttként” a nyomorúságos mezőségi faluba került lelkész önfeláldozó helytállásának bemutatása. „A harmadik szál – olvassuk – a magyar református lelkészek falusi világából sző alakokat és sorsokat a regénybe. Megkapó szeretettel és gondos igazsággal rajzolja ezt a világot, meglátja és állandóan csillogtatja a lelkész Istenszolgálatának fenségét s ebben a pap és hívek egymásrautaltságának jelentőségét. Talán ez a rész van leginkább az esztétikumon felül hatni hivatva. A református lelkész van a szeme előtt, de annyira az Isten szolgáját látja benne, hogy minden egyház papja tanulhat belőle: utat, közelebb jutni a falusi nép lelkéhez.” Gondolatmenetét a következőkkel zárta le: „Végül az utolsó szál: a magyar falu lélekvilága. Izzik az íróban a szeretet ez iránt a nép iránt, de látja hibáit s a hibákon túl azoknak okait is. Mélységes megértés van benne a felburjánzó bűn iránt és nagy-nagy szeretet e bűnök meggyógyítására. A lelki és testi nyomor kiált felénk lapjairól, nem rikítóvá színezve, hanem fájó valóságként. A kurátor alakja a legjobban megformált a mezőségi parasztok között, de a többi is egy-két vonással életre kel.”2 Ez a negyedik narrációs vonulat figyelmeztet arra, hogy az író talán legfontosabb szándéka az volt, hogy figyelmeztessen az elhagyatott falusi világba került magyar lelkészek, általában értelmiségiek súlyos erkölcsi felelősségére és kötelességeire.

Végül a Protestáns Szemle kritikusa: Bodor Aladár, aki mint felvidéki származású, maga is a kisebbségi magyarság sorsának alapos ismerője volt, úgy találta, hogy Makkai Sándor a maga mezőségi tapasztalatainak tükrében túlságosan is sötéten festi le a magára hagyott falu életét és az ezzel küszködő lelkész tapasztalatait. „Makkai ebben a regényében – olvasom – olyan tárgyat ír meg, amely a maga életéhez, a falusi református papoknak, és minden falusi életre kényszeredett úgynevezett intelligens embernek érzelmi világához igen közel esik.” „Ennek a regénynek – folytatja valamivel később – kétségkívül sikerült forró érdeklődést kelteni az elhagyatott, testi-lelki nyomorúságokban sínylődő falu iránt, ami nagyon is mai időszerűségű és amellett örök magyar és emberi energia-ébresztés. Talán azért nem választotta az író a még nehezebbet és még időszerűbbet, a megszállott falu kisebbségi sorsú életében ugyanezeket a megírnivalókat, mert amazt, a háború-alattit jobban ismeri, talán közvetlenebbül megélte. A téma így is a legfontosabb s tanulságai az idegen uralom alá jutott kisebbségi élet számára is fölhasználhatók. A környezet és személyek, amelyekben az író a történését kifejezi, a lehető legalkalmasabbak, kitűnően vannak megindítva és könyvének végéig életszerűen vannak megírva.” Írásának végén mindazonáltal úgy találja, hogy a regényíró, noha valójában buzdításnak szánta művét, mégis leverő hatást ér el általa: „Makkai Sándor érezhetőleg inkább fölemelő buzdításnak szánta regénye hatását, de inkább keményzsigmondi leverő tragikus hatást ér el, talán az erdélyi mai égbolt zordonsága hozta így. Túlságosan mozdíthatatlannak, elátkozottan korlátoltnak, megválthatatlannak mutatja a falut. […] Mi e regény dacára is hisszük, hogy erősebb akaratú hősökkel és valóságban kevésbé korlátolt falvainkkal sikeres lesz a nemzet- és embermentő munka, erre azonban e regény nem mutatja eléggé meg a bíztatást, talán amiatt, mert a szerzőn túlságosan eluralkodott a maga életének élménye vagy lírája.”3

A Holttenger egy korábbi korszak: a húszas évek irodalmának része, a mezőségi faluból történő menekülés, amelynek a reménytelennek látszó helyzet volt a magyarázata, mintha megismétlődött volna alig néhány hónappal a regény második kiadásának megjelenése után, midőn Makkai Sándor 1937-ben végleg elhagyta Erdélyt és Magyarországra költözött. Keserves döntésének akkor a budapesti Láthatár című folyóirat 1937-es évfolyamában megjelentetett Nem lehet című vallomásos írásában adta magyarázatát, ebben azt a meggyőződését fogalmazta meg, miszerint kisebbségi sorsban nem lehet szabad és tartalmas életet élni. „A kisebbségi sors – fejeződik be írása – nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség. A mi kisebbségi sorsba jutott véreink, idegen nacionalizmusok testében, legnemesebb életcéljuk szerint tétlenségre kárhoztatva, mellőzve, teljesen ártatlanul és méltatlanul lenézve, emberi méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog válni.”4

Végezetül térjünk vissza Makkai Sándor regényéhez. A mű kritikai fogadtatása: az előbbiekben ismertetett bírálatok természetesen túlmutatnak a regény megítélésén, azt a hagyományos írói dilemmát érintik, miszerint a kisebbségi irodalomnak a tapasztalati valóságot kell-e bemutatnia, vagy inkább bíztató példákat kell-e adnia. Ez persze már nem az irodalom, hanem a publicisztika ügye. A Holttenger irodalomtörténeti helyét és értékét, meggyőződésem szerint az jelöli meg, hogy igen érzékenyen mutatta be egy elhagyatott, szinte világvégi kis magyar közösség sorsát, igazi írói (és lelkészi) empátiával ábrázolta a veszendő emberi sorsokat és általuk egy: a történelem kegyetlenségének kiszolgáltatott kis magyar közösséget. Valójában azok közé a művek közé tartozik, amelyek a közös tragédiákat megvilágítva próbálják felébreszteni a nemzet lelkiismeretét. Irodalmunkban (Kemény Zsigmondtól Németh Lászlóig és Eötvös Józseftől Kodolányi Jánosig) igen sok hasonló szándékú művet ismerünk.

1

2

3

4

i Anyám könnyű álmot ígér. Bukarest, 1970. Kriterion Könyvkiadó, 14-15.

ii Szigetek a holttengerben. Mezőségi antológia. Válogatta és az előszót írta Nagy Pál.

Marosvásárhely, 1998. Mentor Kiadó, 12.

iii Holttenger. Budapest-Kolozsvár, 1936. Révai Kiadó – Erdélyi Szépmíves Céh, 179.

 

iv Jakabffy Elemér: Erdély statisztikája. Lugos 1923. Magyar Kisebbség kiadása, 70.

v Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1934. Királyi Magyar Egyetemi

Nyomda, 487.

vi Az élet kérdezett. I. kötet. Budapest, 1935. Révai kiadás, 215.

vii U. ott 217.

viii Holttenger, 77.

 

ix U. ott, 314.

 

x U. ott, 162.

xi U. ott, 84.

 

xii U. ott, 292-294.

 

xiii U. ott, 330.

xiv U. ott, 402.

 

xv U. ott, 404.

16 Holttenger. Makkai Sándor könyve. Nyugat 1937. I. köt. 447-448.

17 Makkai Sándor új regénye, a Holttenger. Katolikus Szemle 1937. 45.

18. Makkai Sándor: Holttenger. Protestáns Szemle 1937. 4. sz. 197-200.

19 Láthatár 1937. 2. sz. 49-53. A Makkai Sándor távozása körül kialakult eszmecserét

Cseke Péter és Molnár Gusztáv rendezte sajtó alá: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája.

Budapest, 1989. Héttorony Kiadó

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu