Ha elfogadjuk Tengelyi László megállapítását, aki szerint az én önmeghatározása, ha úgy tetszik, identitása narratív jellegű, vagyis én-narratívák segítségével határozzuk meg önmagunkat, mérjük össze másokkal, a körülöttünk élőkkel, továbbá ha elfogadjuk azt a tényt is, hogy ez a közösségi, ha úgy tetszik, kollektív vagy nemzeti önazonosságra is igaz, akkor nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyarság a húszas években új narratíva megalkotására kényszerült (Tengelyi: 1998, 13–46.). Korábbi államalkotó – többségi – szerepéből kiesett, és az új politikai helyzetben egy új identitás valamint egy új narratíva kidolgozására volt szükség. A helyzet problematikusságát, a tragikus hangulatot jól tükrözi Reményik Sándor Végvári-versek címmel, névtelenül kiadott kötete.

Mind a válsághangulat kifejezésében, mind a későbbi új identitás kiépítésében az irodalom illetve a kánonalkotó irodalmi intézmények jelentős szerepet játszottak. A Kós Károly és társai által megfogalmazott 1921-es Kiáltó szó c. röpirat ezt a szerepet töltötte be. Vallasek Júlia Elváltozott világ című könyvében a „szótáralkotás” megnevezést alkalmazza a kisebbségi szerepbe került erdélyi magyarság öndefiniálási kísérleteire (Vallasek: 2004, 23–47.). A helyzet bonyolultságát jelzi a Makkai Sándor püspök és irodalmár Erdélyből történő kitelepedése nyomán kirobbant Nem lehet vita anyaga is a harmincas években. Makkai Sándor elhíresült Nem lehet című írásában (1937) azt fogalmazza meg, hogy emberhez méltatlan, ergo lehetetlen kisebbségi szerepben élni.      

Az identitás válsága Karácsony Benő regényeiben

A továbbiakban mindezeket Karácsony Benő (1888–1944) erdélyi író regényeinek összefüggésében vizsgálom. Arra keresem a választ, hogy reflektál a kisebbségi szerep identitásproblémáira, a társadalmi konfliktusokra Karácsony Benő, a „többszörösen kisebbségi” (zsidó és magyar) erdélyi magyar író, aki Klärmann Bernátként látta meg a napvilágot, haláláig megőrizte izraelita vallását, illetve novelláival, öt regényével és két színpadi művével a két világháború közötti erdélyi magyar szerzők sorába írta be magát. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, aki Tóth H. Zsolt szavaival „halmozottan hátrányos”, mert végigharcolta az első világháborút, aztán hazaérkezve egy új világba toppant, ebben kellett karriert építenie, családot alapítania, valamint írói pályája is ebben az időszakban bontakozott ki (Tóth H.: 1994, 5–19.). Életútját számos törésvonal szabdalta, ezek sorában az utolsó Auswitz, ahonnan nem tért haza Kolozsvárra.

Regényeiben a kisebbségi szereppel járó válsághangulat illetve az első világháború okozta politikai változásokra való reflexió különféleképpen jelenik meg. Első regényében, a Pjotruskában, a főszereplő, Baltazár György végigharcolja ez első világháborút, megfáradva, lelkileg összetörve érkezik haza. Nem tudjuk pontosan, hogy melyik városról van szó, de több utalás sejteti, hogy Kolozsvár lehet a helyszín: Főtér, Sétatér, templom a város központjában stb. A regényben a főszereplő szólamán keresztül olvashatjuk a világháborúval kapcsolatos reflexiókat: többször említi, hogy az ország „összetörte magát”, hogy hiábavaló volt annyi katona halála, hiábavalóak voltak az ágyúvá olvasztott harangok, a nagy „áldozati máglya”. Továbbá egy allegórián keresztül utal a trianoni döntésre is: egy kis francia gyermek van születőben, akinek sokkal jobb volna meg nem születnie. Fájdalom és rezignáltság érződik a főszereplő szólamán keresztül, de az nem változik gyűlöletbeszéddé.

Ebben az 1927-es kiadású első regényében ad leginkább teret a fájdalomnak és a szomorúságnak. Ugyanakkor Baltazár György írói karrierje ezután virágzik fel, igaz ugyan, hogy a „fővárosban”, ami nyilvánvalóan Budapest. Tehát nem lehetetleníti el hősei életét, azt jelezve, hogy ez a világháború következménye volna. Összefoglalva: a történelmi változást a regény az ország halálaként tematizálja, a nemzetiségi konfliktusokra egyáltalán nem tér ki. Az identitásválság úgy jelentkezik, mint egy korábban megszokott, biztonságosnak hitt, kulturálisan is összetartozó életforma megszűnése. A főszereplő, kezdetben fiatal újságíró boldogulását a háború előtt éppen ez a politikai-társadalmi berendezkedés lehetetlenítette el. Ennek ellenére ő fájdalommal konstatálja ennek a világnak a megszűnését. Azonban az olvasó érzékelheti a Karácsony Benőtől megszokott iróniát is a korábban megingathatatlannak hitt hatalmi apparátus megszűnésével kapcsolatban.

Az Új élet kapujában című regényben (1932) egyáltalán nem tudni, hogy a főhős, Tunák Ádám melyik városba érkezik haza a háború után. Az identitásválság viszont talán ebben a regényben a legmélyebb, legtartósabb és leginkább negatív hatású, amiből gyógyulás, felépülés aligha lehetséges. Tunák nemcsak korábbi foglalkozását nem tudja gyakorolni hazatérte után, hanem magánemberként is teljesen csődbe megy, ugyanis feleségével is ellehetetlenül a kapcsolata. Az író ebben a regényében azt mutatja meg, hogy hányféle töréspontot eredményezhetett a háború a túlélők számára. A magánember szemszögéből vizsgálja, elemzi a kérdést. Társadalmi kitekintésként pedig arra reflektál, hogy egy (értékesnek tartott) polgári kultúra vesztette el érvényét 1918 után, ami értékveszteségként tételeződik annak ellenére, hogy ebben a regényben is teret enged az iróniának, sejtteti a főhős rugalmatlanságát is az „új világba” való berendezkedését illetően.

Balogh Andrea

Az 1936-os Napos oldal foglalkozik leginkább az erdélyi magyarság identitását érintő kisebbségi kérdésekkel. A regénybeli főszereplő, Felméri Kázmér, miután egy erdélyi kisvárosból (bizonyos jelzések szerint Gyulafehérvárról) hazakerül a szülőfalujába, akkor találkozik többször Tódorral, akit az „új” hivatalos szféra képviselőjeként ismerünk meg. Kiderül, hogy Felmérivel együtt szolgáltak a fronton, ott igazi bajtársakként segítették egymást, a megváltozott politikai helyzet viszont éket vert közéjük. Ezt szemlélteti az alábbi két idézet a regényből:

„Hűvösen nyúlt mutatóujjával a kalapjához és úgy látszott, végleg elfelejtette baráti évünket, amelyet künn a harctereken töltöttünk együtt. Pedig azóta, hogy hazavergődtünk, nem láttuk egymást. (…) Hivatalos rövidséggel hozta tudomásomra, hogy a községházánál teljesített szolgálatot, mint esküdt. Aztán otthagyott és végigjárta a malmot, benézett a szobámba is, nehogy letagadjam ingóimat az összeírásnál. (…) Tódor kényelmetlenül feszengett hivatali küldetésének magaslatán. Végre úgy döntött, hogy bár nem viseltettem kellő tisztelettel a személye iránt, mégis felém nyújtja a kezét.

– A világ megfordult, Domnule Felméri, – közölte velem, hogy felhívja figyelmemet a világtörténelemre, amelyet, úgy látta, sehogysem akartam észrevenni. – Most rajtunk a sor…

Csodálkozva  néztem utána. Miért haragszik rám ez a Tódor? Hiszen a legjobb bajtársak voltunk. Nem néznek itt jó szemmel? Úgyis tovább állok.” (Karácsony: Napos oldal I., 1936, 79–81.)

„ – Domnule Felméri – hallottam az út felől a Tódor hangját – jőjjön, írja alá ezt a proces verbalt. Felírtam a szénáját. (…)

Úgy vélte [Tódor], hogy nem ajánlatos a kukoricázni a hatóságokkal, mert könnyen ráfizethetek a dologra. Magyarra fordította a szót, hogy el ne szalasszak egy betűt se leckéztető előadásából. A régi könnyed magyar szavak nehezen forogtak már a nyelvén.

–  Jól van, Tódor – bólintottam barátságosan s kicsit eltűnődve. Milyen emberi közelben volt hozzám ez a Tódor még nemrégen! Büdös barakszalmán, karbol és vizeletszagú vonatfolyosókon, sáros földön, sziklás derékaljon egymás mellett kucorogtunk, Tódor, Ferenc és én és összetartottunk, mert egyfalusiak voltunk, mint testvérek a népmesékben. (…) S most, hogy a Tódor szavain az idegen kiejtés nehezékei csüngenek, olyan eltávolodottnak érzem magamtól! Ő meg ellenségnek érez. A hétköznapok tompa apróságait is már gyanakvással beszéljük meg. Szűkszavú köszöntéseket váltunk s azt sem szivesen. Komiszabb ember lett vajon ez a Tódor? Nem, biztosan most is olyan jó pofa lehet, mint azelőtt, amikor a legreménytelenebb pocsolyában is felvidámított derűs bokázásával és egészséges kitartásával. De valami mégis közénk dugta ronda fejét, amiről egyikünk sem tehet. Hogy ki tehet róla?” (Karácsony: Napos oldal I., 1936, 128–129.)

Ebben a regényben – amelyik a legjátékosabb és a Karácsonytól megszokott iróniát leginkább érvényesíti, a pátosznak nyoma sincs, még a Pjotruskában tapasztalt rezignációt sem találni. Sokkal inkább azt kívánja megmutatni, hogy a humánus magatartást meggátolják az aktuális politikai szólamok, amelyek szítják a faji gyűlöletet. Nem a hétköznapokban boldogulni akaró kisember emberségét kérdőjelezi meg a felvillantott konfliktusok által, hanem sokkal inkább az ideológiai szólamok „gyártóit” és „forgalmazóit”, azaz a politikusokat és az újságírókat teszi felelőssé. Ezt még inkább aláhúzza azzal, hogy vannak később helyzetek, amikor Tódor emberi, baráti magatartást tanúsít a főszereplő iránt. Például egy helyen ő ad tanácsokat Felmérinek, hogyan építse fel kis gazdaságát, miből tudna megélhetést szerezni. Leginkább A megnyugvás ösvényein (1946) című regényében, a Napos oldal folytatásában lehetünk ennek tanúi. Felméri és Tódor viszonyrendszerén keresztül az író nagy valószínűséggel a harmincas évek antiszemitizmusára figyelmeztet, ahogyan az gyűlöletté manipulálja az amúgy békés emberi viszonyokat. A háború okozta identitásválság, ami korábbi regényeiben annyira hangsúlyosan jelentkezik, ebben – néhány célzástól eltekintve – nem kerül előtérbe, a nemzetiségi ellentétekre reflektál. Úgy tárgyalja a kérdést, mint ami a kisember identitását válságba kényszeríti, egy korábban megszokott, biztonságos én–mi  viszonyt én–ti viszonnyá alakít.

Karácsony Benő Utazás a szürke folyón című regénye (1940) az egyetlen, amelyik egyáltalán nem utal az első világháborút követő erdélyi viszonyokra. A főszereplő, Sebestyén Károly patikus, egyetemes emberi problémákat testesít meg, a csetlő-botló, hebehurgyaságában is hősies ember képviselője.

Ugyanakkor mindegyik regényére nézve igaz, hogy a kisebbségi viszonyokra való utalás, az identitásválság nem marad csupán ún. erdélyi illetve magyar ügy, hanem általános emberi konfliktusok, identitásproblémák hordozója és kifejezője lesz. Ezt azáltal éri el, hogy egyik esetben sem igyekszik pontosan lokalizálni a helyszínt, hanem meghagyja azt „lebegni”, noha egyik-másik regényében néhány apró jelzéssel mégis sejteti, hogy melyik erdélyi városhoz köthető a cselekmény. Továbbá az író minden kisebbségi vagy nemzetiségi kérdésfelvetést az individuális értékek sérülékenységére nézve prezentál, nem az ún. kollektív identitás válságának nézőpontján keresztül, bár azt sem zárja ki. Kerüli az általánosító kijelentéseket. Az a mód, ahogyan a két világháború közötti viszonyokra vonatkoztatva tárgyalja a kérdést, valójában szervesen illeszkedik a szerző ironikus prózapoétikájába, ami nem engedi meg a leegyszerűsítő, egyneműsítő és általánosító megállapításokat. Visszatérve a kezdeti felvetésekhez, Karácsony Benő regényeiben azt tapasztalhatja az olvasó, hogy a válság, az identitás újrafogalmazásának szükségessége megvan ugyan, de az ún. nagy narratíva megalkotása, ami egy egész közösségre nézve érvényes lehet, az elmarad. Sokkal inkább az árnyalt, körültekintő és egyénre szabott kérdéseket és megoldásokat fogalmazza meg. Ez a szemléletmód nem talált visszhangra a korszak hivatalos, transzszilvanista kánonjában, viszont Karácsony Benő életműve kétségtelenül sajátos színfoltja a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomnak.

 

Bibliográfia

Forrásszövegek

Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein. Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1946.

Karácsony Benő: Napos oldal. I., II. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1936.

Karácsony Benő: Pjotruska. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1927.

Karácsony Benő: Új élet kapujában. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932.

Karácsony Benő: Utazás a szürke folyón. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1940.

Szakirodalom

Balogh Andrea: Az irónia Karácsony Benő regényeiben. Egyetemi Műhely Kiadó – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2012.

Boka László: Kánonok metszéspontjain. Érték/határ/érték. Gondolatok az erdélyi irodalom önreflexív stratégiáiról, helyzetértelmezéseiről, kánonmodelljeiről. In: UŐ., Egyszólamú kánon? Gondolat, Bp., 2012.

Pomogáts Béla (szerk.): Jelszó és mítosz. Marosvásárhely, Mentor, 2003.

Pomogáts Béla: A romániai magyar irodalom. Bp., Bereményi, 1992.

Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Bp., 1998.

Tóth H. Zsolt: Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és műve. Balassi Kiadó, Budapest, 1994.

Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004.