BLANKÓ ESZTER (BUDAPEST)

Az egyetemre benyújtott koncepció vázlata

2017-ben Arany János születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeltük. A gimnáziumi irodalomtanulmányaim mellett emiatt még inkább felfigyeltem Arany művészetére, melyből leginkább az Őszikék-ciklus fogott meg. A verseket hallva a jelenetek mozgóképszerűen idéződtek elő bennem, és ezért választottam a felvételire beadandó feladatom témájául a számomra legkedvesebbet, a Híd-avatást (1877).

Arany e versében a frissen megépült Margit hidat az arról magukat Dunába vetőkkel „avatja fel”, felhíva ezzel a kortársak és az utókor figyelmét a társadalom kiszorítottjaira. A költő pár sorban egy-egy emberi sorsot jelenít meg, és azokat mozaikszerűen illeszti egymáshoz – a történet kohézióját a különböző élettörténetek szinte egy időben és egyformán való befejezése kapcsolja össze, ezáltal haláltáncot alkotva.

A híd sziluettjébe formai hasonlóság alapján – metonímiaként – az időt ábrázoló órát szerkesztettem bele, és ezen keresztül ábrázoltam az Arany-ballada időbeli síkjának gyors előrehaladtát.

Az első képen még üres hídra idővel kisebb tömeg érkezik, lehajtott fejű, elmosódott arcú lények, akiknek a mindennapiságát számomra az arctalanság fejezi ki. A híd korlátjáról magukat mélybe vetők elveszítik utolsó reményüket és ezzel együtt realitásérzéküket. Ezt a fejjel lefelé történő eséssel próbáltam érzékeltetni, míg az ugrás pillanatában bekövetkező bizonytalanságot a testek hanyag tartása jelzi.

A Duna csillogó kékje magába nyeli az öngyilkosokat. Nem hagytam figyelmen kívül Arany vélhetően tudatos vízszimbólumát sem: a víz a természet körforgását, az örök visszatérést szimbolizálja (az ember anyaméhbeni állapotára is emlékeztet), így tehát a reményvesztettek a halálukkal visszatérnek a körforgásba. Mindezt úgy értelmeztem, hogy haláluk nem oldja meg a sorstársaik problémáit, ezért a történelem újra és újra „megszüli” azokat a marginális figurákat, akik ez esetben a halált választják.

A híd és a mögötte lévő város sémája a fejlődést jelenti – ez adja a vers tulajdonképpeni paradoxonját, miszerint a fejlődő társadalmi, gazdasági és technikai vívmányoknak köszönhetően megépülő híd mégsem hoz örömet annak használói számára, pusztán öngyilkosságuk elkövetésének helyszínéül szolgál.

Az utolsó képeken a folyóban rejlő fekete alakokkal a halottakat akartam ábrázolni. A híd igen rövid idő alatt kiürült, a Duna viszont megtelt holtakkal, azok végső nyughelyévé, a társadalom névtelen áldozatainak tömegsírjává vált.