Apai nagyapám – aki ugyanarra a névre hallgatott, mint édesapám, én és a fiam – mindig úgy élt az emlékezetemben, mint akit nagyon messzire utaztatott a Nagy Háború (később: első világháború) és ott „hősi” halált halt. Ez szerepelt azon az értesítőn, amit halála után hónapokkal később nagyanyám kapott. Közben megszületett édesapám (két héttel az apja halála után!) és három leánytestvérével együtt az akkor egyre szaporodó árvák sorsára jutottak.

Életemben sokszor foglalkoztatott az a gondolat, hogy a világ (Ferenc József császár!) elvette tőlem a nagyapámat s mennyire szegényebb lettem más gyerekeknél, miközben a másik nagyapám is, kora gyermekkoromban, a fronton szerzett betegsége miatt dőlt a sírba. Az ő sírját legalább meglátogathattam a szilicei temetőben, de az Isonzónál elesett nagyapámét soha. Próbáltam bátortalanul kutatni, hogy hol földelhették el, de mindig ugyanazt a választ kaptam: a budapesti Hadtörténeti Intézetben és Múzeumban, illetve Hadtörténeti Levéltárban nem találtak róla semmi feljegyzést. Aztán mégis a budapestiek segítségével sikerült egész pontos adatokat találni a Bécsi Hadilevéltárban, amely így szólt: Máté László, Szilice, született:1884 a császári és királyi 25. gyalogezred 14. századának gyalogosa meghalt haslövés miatt 1916. március 20-án a cs. és kir.3/15. tábori kórházban, Podmelec helyiségben (Tolmeini körzet). Eltemetve 1916. március 20-án a podmeleci temetőben, a 72. sz. sírba.

Ettől a pillanattól kezdve fokozottabb belső nyugtalanság vett erőt rajtam. Szlovéniát, a szlovén-olasz határt, benne az Isonzó (Soča) völgyét számtalanszor végigpásztáztam az interneten, térképeket, irodalmat tanulmányoztam. Az már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt, hogy az öldöklő isonzói csatákban, amelyből 1915 és 1917 között 12 volt, százezrek estek el, felkutatni egy közkatona sírját hasonló erőfeszítést kíván, mint szénaboglyában megtalálni egy tűt. Már a kezdet kezdetén hasznos tanácsokkal látott el Göncz László, Szlovénia parlamentjének magyar képviselője. (Mert Szlovénia egy olyan demokratikus ország, ahol az olasz és a magyar kisebbség alanyi jogon kap parlamenti képviseletet!) Az ő tanácsára léptem kapcsolatba Szlovákia ljubljanai nagykövetségével. Általuk eljutottam egy Felső-Isonzó menti alapítványhoz, amelynek a tagjai készségesen álltak a segítségemre. (A béke útjai az Isonzó mentén – Poti miru v Posočju http://www.potimiruvposocju.si). Amíg az alapítványnak Kobaridban (Caporetto) van a székhelye, egy lelkes kis csapata Tolminban (Tolmino) működik Peski 1915–1917 csoport (Družstvo Peski 1915–1917) név alatt. (Peski a környék hósipkás csúcsainak egyike 2176 m magassággal, ahol a legközelebb volt egymáshoz az olasz és osztrák-magyar frontvonal: 50 méterre!)

Tolminba érkezésünkkor szakadó eső fogad és a Krn-szállóban (a környék legmagasabb csúcsa a Krn 2244 méter) és a Peski-csoport három tagja: Stano Jermol elnök, Mojca Rutar titkárnő és Florijan Pirih fogad. A zuhogó eső és ködlő hegycsúcsok láttán csak arra gondolok, hogy valamilyen benti programmal kezdjük, de segítőtársaink határozottan kijelentik: Indulunk Podmelecbe (Piedimelze)! Csak később értem meg, hogy miért kell kocsimat a szálloda parkolójában hagyni, mert Podmelec is – hasonlóan más Isonzó-völgyi településekhez – kanyonszerű, mély völgyben fekszik. Pontosabban Klavža/Podmelec településrész, ahol az első világháború idején a 3/15-ős hadikórházat egy fatelepen rendezték be. Két temetőbe (pokopališče) is temették a hadikórházban elhaltakat, ebből az egyik a településen átfolyó Bača patak közelében van, a másik magasan a hegyoldalban. Mi sűrű esőben, és akár háztetőre vezető úton, ide tartunk. A frissen kilevelezett erdő tisztására érünk, a terület gondosan körülkerítve, hatnyelvű információs táblával megjelölve (közöttük magyarul, csehül), középen a XV. hadtest hőseinek állított emlékoszlop. Nincs egy megjelölt sír sem, csak zöldselyem fű és a fakadó hegyi virágok. A temetőről készített helyrajz szerint kísérőim centiméterre pontosan meghatározzák a valamikori 72-es sír helyét.

Előveszem a szilicéről hozott földet és a fáradhatatlanul zuhogó esőben szórom a megjelölt helyre, amikor a közelben megszólal a kakukkmadár. Az idén itt hallottam először kakukkszót s talán ez is tette, hogy az arcomról nemcsak az eső folyt a szétszórt földre, ahová egy nefelejcsből és kálából készült koszorút helyeztem, majd gyertyát gyújtottam. Hetven esztendeje vártam erre a pillanatra, miközben nagyapám három híján száz esztendeje nyugszik az ottani földben, ami most eggyé lett a szülőföldről hozottal. Kísérőim esernyőt tartanak fölém, mert én észre sem veszem a szüntelenül ömlő égi áldást. Közben fényképeket készítünk, a szlovén TV felveszi találkozásomat nagyapám végső nyughelyével, amit rövid interjú követ.

A ködlő hegyoldalak azt sugallják, hogy a sűrű eső nem tágít. Mondom az engemet magához ölelő és nyolcvanhoz közeledő Stano Jermolnak, hogy a kakukkmadár valahogy bennem összekötötte Podmelecet Szilicével. Ő előveszi a pénztárcáját és ugyanarról a hagyományról szól, amire gyermekkoromban figyelmeztetett édesapám: Ha tavasszal először hallod a kakukkszót, mindig legyen a pénztárcádban pénz, különben szegény maradsz egész évben!

Az esőben megnézem a volt tábori körház épületét. Jól látni, hogy a Bača-patak vizét itt felduzzasztották és a fatelepen vízturbinával hajtott fűrésszel vágták a gömbfát. Amíg én fényképezéssel próbálkozom, kísérőim Lelja Jeram háza előtt jönnek össze, aki az eső ellenére kitüntetően szíves vendéglátással fogad bennünket. Az ő családja tulajdonában van az erdőrész, ahol a temető van. A területet közel tíz esztendeje a minisztérium felvásárolta, de ők gondozzák a 1220 halottat befogadó temetőt.

Nagyobb temetők is vannak a környéken, például Tolmin/Loče-ban, ahol a Tolminka patak mellett 3300 hősi halottat hantoltak el. A központi emlékmű mellett 2010 óta áll a később alakult Szlovákia területéről származó elesett katonák emlékműve, amely Szlovákia ljubljanai Nagykövetsége, személyesen Marianna Oravcová nagykövetasszony kezdeményezésére jött létre. Itt sem hagyja alább az eső, de sikerül gyertyát gyújtani az emlékműnél, majd megtekinteni a központi emlékművet és a egyforma sírkövek végtelen sorát. Vannak olyanok is, akiknek a hozzátartozói nagyobb emlékkövet állítottak, közöttük két magyart is találok: Rózsa Ruki Antal élt 48 évet, Szabó László, élt 18 évet. Florijan a Tolminka patakhoz invitál, amely a közelben folyik, és ezt mondja: A Tolminka patak csobogásával dúdol dalt a hősi halottaknak…

Még egy esti programra is rábeszélnek a vendéglátók, amit nem bánunk meg. Egyik tagjuk – Miloš Hrast – 35 éve gyűjti a környék hegyein kiépített valamikori lövészárkokban található tárgyakat. A több ezerre tehető rekvizitumokból a tömbházi lakásának pincéjében rendezett be egy kis magánmúzeumot: A Nagy Háború – kis múzeuma (Mali muzej – velikej vojny) címmel. A tulajdonos minden tárgyhoz készségesen szolgál magyarázattal, megrázó a fegyverek és különböző eszközök sora, amelyeket az ellenség elpusztítására készítettek. Számomra a legmegdöbbentőbb egy olasz hadisisak, amelyet egy fokos lyukasztott át. Miloš szerint kiásásakor még a szétzúzott koponyacsont maradványai is benne voltak. Ezért adta ennek a címet: A háború kegyetlensége.(Krutosť vojny)

Másnap ködös reggelre ébredünk, de fokozatosan felszakadozik, hogy az elő-előbukkanó napfényben még fényesebben csillogjon a csúcsokon tegnap esett friss hó. A szálloda tőszomszédságában lévő Tolmini Múzeumban (http://www.tolmin-muzej.si) kezdjük a programot. Megvásárolom a múzeum A tolmini hidfő (Tolminsko mostišče II) kiadványát, amelynek 396. oldalán nagyapámról szóló alapvető információk vannak. A kiadványban több ezer Tolmin környékén elesett és eltemetett katona neve szerepel, többek között Páskaházáról, Kecsőből és máshonnan.

A német katonáknak állított központi tolmini emlékműnek a megtekintése után az Isonzó mentén Kobiridba (Caporettóba) tartunk, ahol az ottani múzeum anyaga az első világháborúnak van szentelve. Nem csoda, hiszen a caporettói áttörés az Isonzó melletti csatáknak, de magának az első világháborúnak egy fontos ütközete volt. A múzeum megtekintése (http://www.kobariski-muzej.si) igaz katarzist jelent a figyelmes látogatónak. A két emeletnyi szinten lévő tárgyak és dokumentumok megrázóan mutatják be az itteni csaták szörnyűségeit, A fekete szobá-nak nevezett rész pedig olyan helyeket mutat be, amelyek a kegyetlen öldöklés színterévé, valóságos vágóhíddá változtak. Szinte jelképesnek veszem, hogy a múzeum földszintjén középiskolás fiúcsoporttal találkozom, akik olyan figyelemmel veszik körbe tanárukat, hogy alig tudok átvergődni közöttük. Jut eszembe: száz évvel ezelőtt az itteni festői szépségű hegyekben ilyen korosztályú fiatalok gyilkolták egymást! A város feletti dombon Szent Antal temploma van, amely körül több mint 7 ezer olasz katona földi maradványa van eltemetve. Nevezetessége még a településnek a Napóleon-híd, amelyet 1915-ben a visszavonuló osztrák-magyar hadsereg rombolt le, majd 1917-ben az olaszok. Most 15 méter magasságban eredeti állapotában pompázik az Isonzó felett.

Szlovénia szép, apai özvegy nagyanyám szavával: takaros kis ország. Mondhatom, mert végighaladtunk rajta: a legkeletibb pontjától a legnyugatibb területéig. Már a határt átlépve érezhető a táj humanizáltsága. Rendezett kis települések, gondozott területek, ugyanúgy, ahogy ezt Ausztriában, Svájcban, Németországban megszokott. Szembetűnő a meredek domb- és hegyoldalakra épített házak, a dombok tetejére telepített templomok. Nem lehet könnyű a megközelítésük, de olyannyira odabújnak a környezetükhöz, a magaslatok „hónaljához”, hasonlatosan az édesanyához tapadó kisgyermekhez.

A Szentlélek kápolna a Javorcán, 2565 elesett hős nevét tartalmazza

Az Isonzóval először Nová Gorica (Gorizia) közelében találkozunk. Első megpillantásra azt hiszi az ember, hogy délibábot lát. A smaragdzöld víztükör inkább hasonlít zöldbársony rétre, mint folyóvízre. Ahányszor előtűnik a kacskaringós út mentén, annyiszor lelkendezünk a csodálatos látványon. A folyó felső folyásához közeledve egyre gyakoribb a kanyonszerű folyómeder, amit a víz évszázadok alatt szobrászként formált, alakított. Kisebb-nagyobb vízduzzasztók vannak rajta. Kobaribidnél, Tolminnál a virgonc folyó zöld kígyóként tekereg a magas hegyek alatti völgyekben. Mondom is maximális dicséretként a helyieknek, hogy a vidék sokban hasonlatos az USA-beli Grand Canonhoz. Bólogatnak hozzá s közben hozzáteszik: Csak ez egy kicsit szebb!… Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az Isonzó völgyét közel száz éve már az jellemzi, hogy itt a temetők száma többszörösen meghaladja a települések számát. Közel 150 katonai temetőben több mint százezer katona nyugszik itt!

Mielőtt még hazafelé indulnánk, sorba vesszük, hogy mi mindent nem tekintettünk meg. Valóban maradt legalább egy hétre való program, csak itt a Felső Isonzónál. Tudomásul veszem, mégis inkább visszatérünk Podmelecbe. Ragyogóan süt a nap, berobbant a tavasz a völgyekbe. Nagy drukkomban elvétem az egyik letérőt, megállapítva, hogy az egyik folyóvölgy ugyanolyan, mint a másik. Illetve: egyik szebb a másiknál! Lelja a tegnapi szívességgel fogad, közben a hegyoldal pásztázzuk szemünkkel, amely száz évvel ezelőtt kopár volt, most erdő borítja. Nagyapám temetőjéből lentről csak egy vékony sáv látszik, biztos eligazító egy fenyősor , amit többször szememmel befogok, mielőtt elindulunk. Tegnap valami olyasmit mondtam Florijannak, hogy nagyapám által és az idehozott szilicei föld szerint egy kicsit podmeleci is vagyok. Ő megilletődve, gyöngéden magához ölelt…

Igen, mert a végén az ottani emberekről kell szólnom, akik gondozzák a temetőket, emlékhelyeket, tekintet nélkül arra, hogy melyik oldalán voltak a frontvonalnak. És akik mindenütt úgy fogadtak bennünket, mint régi ismerősöket: mosolygó arccal, együttérző, baráti öleléssel és visszaváró biztatással. Még a nyelvi kommunikáció sem volt nehéz számunkra: szlovák nyelven egészen szépen szót értettünk!

Nagyapám történetét bővebben is szeretném megírni, mert birtokomban van nyolc általa irt tábori levelezőlap és egyéb dokumentumok, de Podmelecbe is szeretnék még visszatérni, mert az idei április óta egy kicsit podmeleci is vagyok!

Kassa, 2013. április 30.