BLANKÓ MIKLÓS (BUDAPEST)

Vajon meddig képes átformálni egy diktatúra a közgondolkodást? Hogyan tud fellépni az egyén az elnyomás ellen? Ezeket a kérdéseket teszi fel Arthur Miller A salemi boszorkányok (1953) című tragédiájában.

A dráma 17. századvégi gyarmati Amerikában történt boszorkánypereket dolgozza fel. Salem kisváros lakosságát megtizedelik, azok kerülnek máglyára, akik nem felelnek meg a helyi protestáns lelkésznek, akik ideológiai szempontból „veszélyesek”. Miller párhuzamot állít a boszorkányperek és a 20. század közepi mccarthysta kommunistaüldözések között. A működési mechanizmus ugyanaz: a törvényekre hivatkozva koncepciós perekkel ítélték el azokat, akik veszélyesek voltak a hatalom számára, a közöség identitását pedig átformálják, és a maguk oldalára állítják. A hatalom felépít egyfajta ellenségképet: a puritanista városvezetés a boszorkányokat, a kapitalisták pedig a kommunistákat teszik azzá. A kapitalizmus és a kommunizmus „kísértete” ugyanúgy fiktív, mint a boszorkányok létezése. A hatalmi erők – a demagógia eszközeivel élve – képesek arra, hogy ezt a fikciót a közösség számára valósággá tegyék, hogy átformálják ezzel a világnézetüket, végül pedig észrevétlenül kényszerítsenek ki egy identitásváltást. Salem lakói valójában nem a boszorkányoknak esnek áldozatul, hanem a manipulációnak. A milleri mű tehát az elnyomás hatására kialakuló társadalmi reakciók allegóriájának is tekinthető. Arra figyelmeztet, hogy a diktatórikus hatalom bármikor képes átírni a meglévő erkölcsi normákat, a közösség kapcsolatrendszerét és valóságképét.

Boszorkányperek Salemben (1876-os illusztráció)

A szereplők az első jelenetekben még nem igazán hisznek abban, hogy a lakótársaik között egy boszorkány van, ugyanakkor hisznek a természetfeletti erőkben, ezért könnyen meggyőzhetők arról, hogy saját szomszédjaik, barátaik ellen forduljanak, saját ártatlanságukat mások megvádolásával próbálják bizonyítani. Nincs ez másképp a város értelmiségei között sem, akik egyben a város vezetői is. Saját tudásukkal és tapasztalataikkal ellentmondásban van a boszorkányok léte, de a koncepciós perek során ők is manipulálva lesznek, előbb-utóbb meggyőzik önmagukat, hogy az igazság oldalán állnak.

A perek egy abszurd jogi mechanizmuson alapulnak, a gyanúsítottakat rávezetik a nem létező bűneik bevallására. Maga a boszorkányság is egy módon létezhet: a keresztényi hitbe ültetik bele a létezésüket, így tehát a hívő kereszténytől elvárják, hogy a boszorkányoknak mint sátáni lényeknek a létét is elfogadják. Semelyik perbe fogott személy nem válhat ártatlanná ebből kifolyólag, mert annak az egész kereszténységet kellene ahhoz megdöntenie. Jól látható ez az abszurditás a főhős, Proctor helyzetében is, aki megpróbálja minden erejével levetni a vádakat magáról, de egy idő után rádöbben, hogy annyira alaptalanok az őt érő gyanúsítások, hogy már képtelenség ellene védekezni. Proctor helyzete ugyanakkor ennél sokkal összetettebb, hiszen ő a feleségét akarja megvédeni a vádaktól, így lesz ő a „főbűnös”. Ezáltal a lelkiismerettel való elszámolást is ő példázza a legjobban: a férjet, aki rosszul bánik a feleségével, de a saját életét feláldozva próbálja megakadályozni az elítélését. Az is elmondható, hogy az autonóm akarat mégiscsak érvényesül, Proctor a saját szándékából válik a hatalom áldozatává, az adott helyzetben a maga döntését tudja végigvinni a bíróságon, és ez a halálra ítélése lesz. Proctor tehát a morálisan züllött hatalommal szemben mindvégig szuverén hős marad.

Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámája több magyarországi bemutatót élt már meg, jelenleg a Vígszínház műsorán szerepel, Istenítélet címmel. A Mohácsi János rendezte darabban Stohl András, Herczeg Adrienn, Szilágyi Csenge, Fesztbaum Béla, Hegedűs D. Géza és még sokan mások is játszanak.

Felhasznált irodalom:

Arthur Miller: A salemi boszorkányok. Ford. Hubay Miklós. In: Arthur Miller drámák. Budapest, 1974.

Seress Ákos: A Veszedelem színházai. Az amerikai dráma a hidegháború alatt. (Színháztörténeti Kiskönyvtár). Pécs, 2016.

Kép: wikipedia.hu