Részletek Juhász Anna magyar nyelv heti megnyitó beszédéből (Nemzeti Színház, 2024. április 16.) A beszédet teljes terjedelmében a Magyar Nyelvőr 2024. júliusi száma közli

Édesapám, Juhász Ferenc költő 1971-ben fogalmazta meg egy hosszabb írásában, a Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről című szövegben ezt a ma már mottóvá vált, pontos gondolatot a kötődéséről, küldetéséről, munkájáról. Úgy érzem, hiszem, hogy ez nemcsak az ő kötődése, hanem mindannyiunké. A magyar nyelv az a szövet, amibe beleszülettünk, és ami összetarja, átvilágítva mindent, eggyé szövi a sokszor bomlani és hullani akaró világunkat. A nyelv szépsége a szavak ereje, a másikhoz odafordulás lehetősége és igen: a magyar nyelv az örökségünk is, amit ápolni, gondozni, beszélni, ismerni kell, ez a kötelességünk.

A magyar nyelv – az első dal, amit édesanyánk dúdol nekünk, az első szó, amit hallunk vagy kimondunk. A költészet – a magyar nyelv Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal, a Szülőföldemen és a János vitéz. És folytathatom, a Kocsi-út az éjszakában, a Mama, és a számomra olyan sokat jelentő vers, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában. És ha itt tartunk, a magyar nyelv a reformkor 1844-es győzelme, és maga Petőfi Sándor is – szintén Juhász Ferenc teszi fel a kérdést az ötvenes években, hogy „Mit őrzünk ilyen áhitattal és odaadással múltunkból, vagy jelenünkből, mint-e csodaszarvas-fiú„. Ez a kérdés sokszor bennem van, hogy mi őrzünk mi és miképp bánunk az örökségünkkel, a sokszor megharcolt kinccsel, a nyelvvel.

Mert a magyar nyelv a pontosság is, mert az igazság lényege a pontosság. Amit Petőfi vagy Juhász és a többi idézett költőtárs leírt, azt bátran elhihetjük. Petőfinél a pusztát, a csárdát, a csárda romjait, a forradalmat, a téli estét, vagy Az apostol forradalmi gyötrelmeit. És engedjenek meg még egy rövid gondolatot ide, a reformkorhoz kötődve – Juhász egy 1964-es versprózájában, az Egy régi verseskönyv margójára című írásban arról olvashatunk, Petőfi és Juhász Ferenc hogyan kereste kezdetektől a kifejezésmód formáit a magyar nyelv és a költői hagyomány mélyebb megismerése során. A történelmi kor is kedvezett számukra, hogy költői szívüket a népi legendákba, mondákba, mesékbe helyezzék, kapcsolódva elődeikhez. Volt programja is ez a magyar költészetnek, Vörösmarty, de még inkább Petőfi és Arany adták e program gyönyörű bizonyítékait. És hogy él, élhet ez tovább a XX. században? Juhász 3 verses meséje, A nap és a hold elrablása, de elsősorban a Csillagszemű juhász és A szegény lány, aki arany-virágot lépik című művek az ő halhatatlan hatásukat mutatja: a János vitéz és a Rózsa és Ibolyáét. A versek megépítési módszere is az ő ihletésükben fogant.

A Csillagszemű juhász verses mesében benne foglaltatik a kiút lehetősége – mint a legtöbb Juhász-műben és Petőfi-írásban is: kiszabadulva ugyanis a Csillagszemű megindul a puszta felé:

Igaz, a puszta most, mint kiszikkadt, ősz sörte

aggastyánarcon és burkolódzik ködbe.

De a szabadságot nem lehet feledni,

öröm csak a pusztán, csak ott tud teremni!

Azt, hogy a puszta jelképezi a szabadságot a juhásznak, Juhász Ferenc Petőfitől tanulta.

Nem lehetett annak közepébe nézni,
szemével akárkit meg tudott igézni!
A mezei vadnak, égi madaraknak,
szemével parancsolt lepkéknek, halaknak.

Milyen gyönyörű. Innen is látszik, az én megközelítési módom a költészeten keresztül érkezik a nyelvhez. Egy költő lánya vagyok, ebbe az örökségbe beleszülettem, de ez számomra feladat is, amilyen úton munkámmal, kollégáimmal együtt, hivatásunkkal megyünk tovább, megyünk előre. A Petőfi Kulturális Ügynökség irodalmi felelőseként leginkább költői centenáriumokat szervezünk és kapcsolódó kiállításokat, kvízt, könyveket, irodalmi órákat, programokat. Az elmúlt években több tízezer hallgatónk volt rendezvényeinken és közel ezer irodalomórát tartottunk hazánkban és Kárpát-medencében. Nagyvárosokban és kistelepüléseken.

Foglalkozunk azzal, milyen költői nyelven szólalt meg Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Petőfi, Arany vagy épp Tamási Áron. Igen, a Farkaslakán született Tamási, akinek nyomában eredhetünk, folytatva az előzőleg megkezdett utat. Ábel könyveit még gyerekkoromban olvastam. Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadult fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És Juhász Ferenc, akinek pót-apja volt Tamási, így búcsúzott tőle budapesti ravatalánál: „Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, mert bizony otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: szavainkból. Ez a feladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, és ezzel indultam én is, a Dunántul Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-küldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron.”

Menjünk picit „odébb” Farkaslakától, egészen Nagygalambfalváig, Kányádi otthonáig. „Egyetlen hazánk van, ez a magyar nyelv.” – ez a Kányádi Sándor mottó indította el 2022-ben az Irodalmi karaván utazásainkat a Petőfi Kulturális Ügynökséggel a Kárpát-medencében, hogy az egységes magyar nyelv és kultúra ügyét szolgáljuk, hogy a magyar nyelv- és irodalom értékeit őrizve, klasszikus és kortárs szerzőket egyaránt bemutatva több generációt is összekapcsoljunk. Mert hiszem, egy-egy könyv önmagában lehetőség a felfedezésre és az utazásra. Más világokat, kultúrákat, gondolatokat ismerhetünk meg, amiket beépítve saját világunkat gazdagíthatjuk. És a gazdagodás során igencsak megrendítő találkozásaink voltak, közös vers szavalások, énekek, könnyel teli beszélgetések Partiumban, Székelyföldön, Felvidéken, Délvidéken. Addig ismeretlen emberek kézfogása, irodalom általi közössége. Nagy László költő abban hitt, hogy nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig. Ezt az utat jártuk, járjuk ezekkel az utazásokkal.

Kapcsolatok, kapcsolódások. A reformkor, Arany, Petőfi, Kányádi és Tamási Áron. És jöjjön még egy szerző, a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső. Azt mondta az Ábécé a nyelvről és lélekről című írásában, hogy „az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán. … Az anyanyelvem hajszálgyökerei visszanyúlnak a gyermekszobába, minden rejtett célzásukkal, kedélyes, furcsa, titkos árnyalatukkal együtt.”

Igen, hiszem, hogy ez, ez a gazdagság mind a miénk, alkatrészünk és tulajdonunk, a nyelv, a látvány, az emlék, a képtársulások, az emlékosztódások. Van, aki elpazarolja kincseit, és van köztünk, aki ebből él egy életen át, takarékosan, mint valami váratlan örökségből. Olyan is van, aki nem tudja nyüzsgő, eleven életté bontani ezeket a drágaköveket, s van, aki szégyelli rejtett gazdagságát és más tájakra indul álruhában, s van, aki tékozolva dobálja, adja, zsúfolja, hányja, bányássza egy életen át, s ha meghal is, ottmarad java a holt érzékekbe temetve.

A haza: a Szó.
Így élünk a hazával.
Mert nemcsak a hazában élünk mi, de a haza él mibennünk.
Így visszük a hazát magunkkal magunkban.
Mert a haza nemcsak a magyar nyelv, de a műveiben, az anyanyelv szavaiból megvalósult Lét is.
Mert a haza azzal van, hogy anyanyelvemen megnevezem a dolgokat, tárgyakat, hogy azt mondom: jegenye, csillag, kő, föld, ibolya, sár, csikó, rózsapirók.

A nyelv szavai és nyelvünk szavai élővé teszik, akarják az egyébként eleven természetet és benne megteremtik az embert magát. Mert az ember nagyon-hosszú fejlődés-útján megteremtette a nyelvet, megszülte a szavakat, hogy aztán a nyelv határozza meg az embert, a szó, a nyelv szavai vigyék tovább az embert a világegyetem végteleneiben. A szó most már az élet és a halál. A halhatatlanság és a halandóság.

És a költő? A költő: szavával teremti a Létet. Az anyanyelv szavaival.
A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.
A magyar nyelv: életem virágzó tartálya.
Az anyanyelv szült meg engem: a költőt.
Az anyanyelv szülte meg költészetem jövőjét.

Megjegyzés: Juhász Anna – irodalmár, kulturális menedzser, szerkesztő, az Irodalmi Szalon alapítója, az Irodalmi Karaván Kárpát-medencei és a Sanctum országjáró programok kezdeményezője, Petőfi Kulturális Ügynökség