DUPKA GYÖRGY, az MNYKNT elnökségi tagja, és TURÁNYI-VADNAY SZABOLCS informatikus-szoftverfejlesztő-menedzser (DUE) nyilvánosan megosztott személyes tapasztalatai, beszámolói és tanácsai

DUPKA GYÖRGY: 2022. 03. 06. Kárpátaljai helyzetkép

Egymást nyugtató, ügyintéző körútra indultunk a nejemmel Ungvár–Munkács–Beregszász–Nagyszőlős–Tiszabökény stb. vonalon. A feleségem családja herszoni rokonokat fogadott a családi házba, közreműködik az ellátásukban. Kikapcsolódni vágyik, hogy újra visszanyerje lelki egyensúlyát. Ungváron nem csillapodott az orosz-ukrán háború, az élet-halál harcok okozta feszültség, az már beköltözött mindennapjainkba. Ezreket gyötörnek a kétségek: győzelmet, elhúzódó háborút vagy megszállást hoz a holnap. A háború második szent vasárnapján a különböző felekezetű templomokban a megváltó békéért imádkoznak az emberek, mert csak a Jóisten tudhatja, mit hoz a holnap. Ungváron és más városokban folyamatos a tömbházak alatti, kijelölt óvóhelyek, pincék takarítása; a belső menekültek tanintézetekben történő elhelyezése, ellátásának megszervezése stb. Nándor fiam például a Márk iskolájában éjszakai ügyeletet vállalt, ugyanis a Dayka Gábor Középiskolában menekülteket helyeztek el.

Fotó: Fuchs Andrea

A szállodák, motelek, vendégházak Ungváron és könyékén teltházzal működnek,  megannyi belső Ukrajnából érkezett luxuskocsival is találkozhatunk.  Csak araszolva tudtunk a városból kikerülni, mert az Uzsoki-, Vereckei- és más hágók felől érkező járművek, valamint magyarországi, szlovákiai  adományszállító mikrobuszok lassítják a megszokott napi forgalmat.

Munkácson megrázó kép fogad. Az egyik helyőrség előtt síró anyák, feleségek búcsúztatják a frontra, az élet-halál harcba vonuló katonákat. Bereg-vidék félig elnéptelenedett falvaiban is feszültséggel terhes csend uralkodik. Beregszász is egy felbolydult méhkas, önkéntesek fogadják a menekülteket és a karitatív szállítmányokat.

Marcsák Gergelyék családi házában leadjuk a Kárpátaljai Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak szánt 20 éves Együtt ezévi első számait, amelynek szerkesztésében az őrhelyén maradt Gergely barátom olvasószerkesztőként közreműködött. Felesége, Tímea írónő a tipegő kislánya társaságában finom kávéval fogad minket, hogy bírjuk az utat Nagyszőlősig. Itt Marinics Sándor grafikussal találkozunk, az idei Együtt folyóirat első számát az ő munkáival illusztráltuk. Sándor barátommal a nejem rólunk egy emlékfelvételt készít. A hogyan tovább kérdésre válaszolva, a családi ház különálló műtermére mutat,  itt marad és az alkotásba temetkezik.

Tiszaújlaki hídon a kialakult zsúfoltság miatt csigalassúsággal érünk a határátkelő felé. Borzasztó látvány fogad minket. Mondják, reggel alig volt forgalom, késő délután pedig néhány kilométeres sorok alakultak ki. Közel 200 kocsit számoltunk meg. Az országból menekültek döntő többségének belső ukrajnai rendszámtáblája van. Többségében nők és gyerekek. Soraikban azonban meglepően sok a jól öltözött katonaköteles férfi. Helyiek beszélik, hogy a feltehetően dúsgazdagok, tehetős üzletemberek az éjszakai órákban próbálkoznak átjutni a határon, dollárokban, euróban számolva ezreseket is felajánlanak a határőröknek. Akiknek ez nem sikerül, a cigarettacsempészekhez fordulnak, akik pénzért átkalauzolják őket a zöldhatáron számukra ismert és rejtett ösvényen. Itt is azt tapasztaltuk, hogy a történelmi egyházak karitatív szervezetei által eleséggel megrakott asztalok mellett a környékbeli mélyszegénységben élő roma közösségek képviselői lakomáznak. Sőt egyesek átgyalogolnak a határátkelőkön és a túloldalon maradnak reggeltől estéig, majd megrakott eleséggel cuccokkal visszatérnek. Élelmesek, nem hagyják kárba veszni a magyar emberek felkínált adományait, ami iránt kevésbé érdeklődnek a luxuskocsikkal átkelt utasok.

A tiszaháti magyar lakta falvak is félig kiürültek. Főleg azok maradtak – tudom meg Kutasi Magdolna, Tatár Viktória, Dupka Éva, Molnár István földijeimtől, a bökényi római katolikus egyház karitatív csoportjának aktív tagjaitól -, akiknek nincs hová menniük, akiknek jól működő háztáji gazdaságuk van, és a háziállatokat is gondozni kell. Ha átmennének a menekültekkel Magyarországra, akkor a nulláról kéne kezdeni az életüket, tehát maradnak. Sokan így döntöttek, féltik egy emberöltőn át -kemény munkával – összehozott vagyonukat. Szülőfalumban, a nemrég általunk átadott játszótéren egy-két szülőt, gyereket látok, mondják, sokan a gyerekes szülők már a határ túloldalán kerestek oltalmat. Nagyné Szakadáti Rita, a helyi képtár és múzeum igazgatója, a református egyház karitatív csoport tagjának közlése szerint itt azok maradtak, akik elszántan teszik napi dolgukat, egymást nyugtatják. Nagy Barna önkormányzati képviselő, a református egyház helyi gondnoka is megerősíti, hogy kistérségi polgármesteri hivatal és a történelmi egyházak, helyi magyar szervezetek által szervezett  önkéntesek, az itthon maradt férfiak járják a környéket, zabrálóktól őrzik, védik szülőfalujuk békéjét, biztonságát és az üresen hagyott portákat.  Beszédjükből is kiolvasható, nagyapáik, dédapáik földjét nem hagyják el. Ők sem értik, ha Kárpátalja a béke szigete, és itt nem lőnek, nincs robbantás és említésre méltó akció, akkor miért menekülnek el a helyiek. Azonban a  jobb élet reményében az anyaországba átmennek a vagyontalan,  a mélyszegénységben élő kárpátaljai családok is. Őszintén mondva, az itt maradtak nem orosz, hanem kimondottan békepártiak, szolidárisak azokkal, akik valóban az életüket, családjukat mentve, a háborús övezetből törtek ki, mert nem akarnak az ostromlott városban élő pajzsként a vesztükbe rohanni! Isten óvjon minket a romboló háborútól!

TURÁNYI-VADNAY SZABOLCS

Kedves jószándékú ismerőseim, barátaim!

Személyes érintettségem okán többen is kérdeztétek az elmúlt napokban, hogyan tudnátok segíteni mostanában az Ukrajnából érkező magyar és ukrán menekülteknek. Egyrészt, a már megsegítettek nevében is köszönöm az eddigi sok felajánlást, támogatást: a rendkívül nagylelkű szállás-felajánlásokat, fuvart, ruhát, babaágyat, mobiltelefont, készpénzt, gyerekruhát, tolmácsolást, takarót és egyebeket.

Amire most leginkább szüksége van a folyamatosan érkező családoknak, az az időtök, amit az átmeneti problémáik megoldásának elősegítésére tudtok szánni. A legtöbbjük nem elsősorban rostos üdítőt vagy nedves törlőkendőt szeretne kapni, hanem információt, közreműködést. Az nem segítség, ha behajítod őket egy százezer fős Facebook-csoportba, hogy találják meg a kérdésükre és problémájukra a választ ott. Az igen, ha megfogod a kezüket Beregsurányban vagy a Nyugatiban, segítesz nekik eljutni a nagyvárosba, lakhatást találni, vagy kimész eléjük a határra, és onnét végigkíséred a megérkezésüket addig, amíg nincs szállásuk, magyar SIM-kártyájuk a mobiltelefonba, hűtőszekrényük, takarójuk, kutyatápjuk, beadva a menedékkérelmük vagy épp vonatjegyük a következő desztinációra, ahová esetleg tovább szeretnének utazni. Rengeteg a segítő kéz, és a legnagyobb segítség összekötni a sok segítő kezet a segítségre szorulókkal. Vannak sokan közülük, akik meg tudják venni maguknak a párizsis szendvicset, sőt lakást is bérelnének, de fogalmuk sincs, hogyan kezdjenek hozzá. Nem beszélik a nyelvet, nem tájékozódnak, nem tudják, honnét tájékozódjanak és nagy segítség nekik egy fix pont, helyi ember, akire számítani tudnak, akitől kérdezni tudnak, aki fel tud nekik hívni egy lakáskiadót vagy épp el tudja őket kísérni az orvoshoz,  hogy felírják a gyógyszerüket. Önkéntes fixerekre, projektmenedzserekre van leginkább szükség, akik telefonálnak, autót, szállást, orvosi ellátást szereznek ha kell vagy bechipeltetik a kutyájukat. Nem kell feltétlenül a határon vagy a pályaudvaron lenned ahhoz, hogy segíteni tudj. Szalámis szendvicsből és nedves törlőkendőből van elég, valódi segítségből még nincs.

Naponta több ezren indulnak útnak az ismeretlenbe, legtöbbször tervek, konkrét elképzelések nélkül. Elég az is, ha egyet kiválasztasz közülük és személyesen törődsz vele.