A Nyelvünk és Kultúránk 2019. nyomtatott évfolyama kapcsán

 

H. Tóth István (Budapest—Kecskémét—Prága) – Ryan Lane (Budapest—Arizona)

 

 

Nagy Gáspár immár két évtizedes, az anyanyelvünkről szóló gyönyörű vallomása késztetett az alábbiak rögzítésére, továbbá egy, a kultúránkról, irodalmunkról véleményt formáló amerikai fiatal tanúságtevésére.

 

Nagy Gáspárnak a Vigília 2001. évi 7. lapszámában olvasható himnikus soraiból Korzenszky Richárd idézett a Nyelvünk és Kultúránk folyóiratunk 2019. évi papír alapú kötete élén: „Aki Európa közepén a magyar nyelvet kapta örökül anyjától, az látszólag a legtárstalanabb, legkülönösebb nyelvre mondhatja immár több mint ezer esztendeje, hogy ez az anyanyelve. S azt is, hogy kiállta a viharokat…” Negyedszázada tanítom idegen ajkúaknak itthon és külföldön a magyar nyelvet, anyanyelvemet, ezt a látszólag legtárstalanabb, legkülönösebb nyelvet. Tiszteletre méltó teljesítményt felmutatni képes műfordítókat is taníthattam. Most a legújabb szárnypróbálgatásáról adok hírt, de előbb legyen itt egy kis kitekintés nyelvünk fogadtatásával összefüggésben.

 

1996 óta a moszkvai, majd a csehországi magyarok köreiben, 2010 óta a kárpátaljai, 2017 óta a vajdasági és a szlovákiai magyarok között is tanítva és kutatva a magyar nyelvet, a magyar nyelvről vallott nézeteket, bizony sokféle véleményt hallottam az uráli nyelv egyik ágáról, a mi édes anyanyelvünkről, azaz a magyar nyelvről.

 

Ezek a megszólalások az orosz, a cseh, az ukrán, a szerb és a szlovák anyanyelvű egyetemistáimtól, orosz, cseh, ukrán, szerb és szlovák anyanyelvű értelmiségiektől és kétkezi dolgozóktól való megjegyzések, vélemények, sőt értékítéletek is.

 

• Hasznos a magyar nyelv, mert jelentős számban beszélik itt, Közép-Európában.
• Érdekes a magyar nyelvű kultúra, hiszen több mint ezer éve fejlődik már az európai világban.
• Különös zengésű, szép melódiájú a magyar nyelv.
• Talán nehezebben lehet egy orosz, egy cseh, egy ukrán, egy szerb, egy szlovák és más indoeurópai nyelvű embernek tanulnia magyarul, mert teljesen más szerkezetű a magyar nyelv.

 

 

Tanulságosak voltak, ez idő tájt is számos figyelembe veendőt üzennek mindannyiunknak az ilyen és hasonló megállapítások.

 

Mindeközben mindig érdekelt engem, érdekelhet minket, hogy az Európán kívüli, nem magyar anyanyelvű emberek milyennek látják a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, a magyarságot. Hasznos nekünk tudnunk azt, hogyan beszélnek, miképpen gondolnak más nemzetek fiai, lányai rólunk, magyarokról.

 

Az e-NyéK olvasói mint cseppben a tengert, úgy szemlélhetik a magyar nyelvet tanuló idegen ajkúak észjárását, felfogását, állásfoglalását, érzelmeit, amikor velünk, magyarokkal, a mi nyelvünkkel, a mi kultúránkkal, a mi történelmünkkel foglalkoznak. Ezt a helyzetet az Arizónából Budapestre költözött amerikai-angol anyanyelvű Ryan Lane informatikus fiatalember itt következő vallomása, tűnődése és ujjgyakorlatnak tekinthető műfordítása igazán tanulságosan és ráadásul élvezetes stílusban mutatja meg. Ryan Lane évek óta a magyar barátnőjével, Eszterrel él és dolgozik Magyarország fővárosában, eközben magas színvonalon már meg is tanult magyarul. Tiszteletre méltó elhatározása, hogy amerikai-angol nyelven szeretné megszólaltatni a magyar irodalom több alkotását is, hogy még több amerikai olvasó legyen figyelmesen érdeklődő irántunk, a magyarok iránt.

 

Szeretettel és tisztelettel ajánlom az e-NyéK kedves és érdeklődő olvasóinak az immár budapesti illetőségű Ryan Lane következő írását, egy vallomását műfajteremtő írónkról, majd Örkény István egyik egypercesét, valamint annak amerikai-angol változatát.

 

 

(Dr. H. Tóth István CSc)

 

 

* * * * *

 

Mit adott nekem Örkény?

 

A magyar irodalom – sokszor angol fordításban – életmentő volt számomra, amikor messze voltam Magyarországtól, és nem tudtam világosan, mikor tudnék majd visszatérni.

 

Az Örkény „egypercesek” a Corvina angol nyelvű sorozatában kerültek az életembe. Akkor nem olvastam el angolul se, de ez az ajándékba kapott könyv jelentette a polcomon Arizónában a magyar kapcsolatot, és ez elég volt, hogy ne érezzem magam elszakadva a kedves országomtól. Elég volt azt tudni, hogy vár rám ez a könyv és ez az író, aki biztosan sokat adott a magyar irodalomnak, társadalomnak, léleknek.

 

Évekkel ezután, amikor végre kezdtem megismerkedni Örkénnyel és az egyperceseivel, nem csalódtam. Ahhoz a különleges, de népes osztályhoz tartozik Örkény, amit én, a „nagy polihisztor zsenik”-nek nevezek, ami ebben a formában különösen magyar. Örkény ugyanúgy, mint Hamvas, Ady, Neumann János, Krasznahorkai, Erdős Pál, Csontváry, Lomb Kató, Hermann Ottó, Semmelweis, Keleti Károly stb. stb., kortalanul gondolkozott, fáradhatatlanul dolgozott, és olyan sok és jelentős műveket hozott létre, hogy ógörögkori hősöknek nevezhették volna mindannyiukat.

 

De Örkény, mint a többi itt felsorolt hős, magyar hős volt, és létrehozta a zseniségével az uralkodó történelmi körülmények között azt az új műfajt – egy méltányoló közönségnek –, ami korlátozott volt mind az uralkodó körülmények között, mind az elzárt magyar nyelvnek és magyar tudásnak a világában. Így az ógörög zsenik nagysága helyett a magyar eszesebb, tömörítettebb, alázatosabb hagyományhoz tartozik Örkény. Én olvasóként élveztem ezt a művészi gyümölcsöt, amíg olvastam Örkény egyperceseit. Csatlakoztak a többi tapasztalatomhoz más magyar művekkel összefüggésben, és egyben inspiráltak engem az életemben, a munkámban és a saját művészeti tevékenységeimben. Ezért mindig hálás leszek a magyar zseniknek, mint például Örkénynek.

 

Örkény István: Szakmai önérzet

 

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.

– Állatművész vagyok – mondtam.

– Mit tud? – kérdezte az igazgató.

– Madárhangokat utánzok.

– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.

– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?

– Passzé – mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

 

Professional Pride by István Örkény

 

I come from sturdy stock! I can control myself. My face showed nothing, but long years of diligent work, acknowledgement of my talent, my entire future hinged on a roll of the dice.

 

„I am an animal artist,” I said. „What can you do?,” asked the director. „I imitate bird sounds.” „Unfortunately”, with a dismissive wave, „that’s no longer in fashion.” „What do you mean? The humming of a dove, the chattering of a reed sparrow? The pittering of a quail? The squawking of a seagull? The singing of a skylark?” „Passé,” said the director, bored. That hurt. But I don’t think my face showed anything. „Goodbye,” I said politely, and I flew out the open window.

 

(Ryan Lane, informatikus, műfordító, Budapest – Arizona)