CSERVENKA JUDIT (Budapest)

 

„Kelsz és lenyugszol észrevétlenül:
Innep volnál, de senki meg nem ül,
Végzetes évi nap!”

 

Arany János 1850. március 15-re írt, a Haynau vérengzése utáni néma csendet megtörő versét november 7-én, olyan napon idézem, amely a legkevésbé sem méltó tisztelgő emlékezetre, elfelejteni mégis hiba lenne. Gondoljunk az amerikai filozófus, George Santayana híres aforizmájára: „azok, akik nem tanulnak a múltból, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt”.

 

Ha a többségnek, főként a fiataloknak nem is mond semmit a november 7-i dátum, a közmédia jóvoltából egy másik évforduló: november 4. sokakat hívott történelemidéző, mécses-gyújtó emlékezésre. Már reggel, a Kossuth téren is voltak kíváncsi vagy éppen megrendült nézői annak, amikor a Parlament előtt felsorakozott a díszzászlóalj, a lovas huszárok és a zenekar, és ünnepélyesen felvonták majd félárbocra engedték a nemzeti lobogót, ahogyan ez hivatalos gyász alkalmával szokás.

 

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek van valami emléke arról a 64 évvel ezelőtti november 4-i hajnalról, amikor a recsegő rádióból Nagy Imre magyar miniszterelnök tudatta a világgal, hogy a szovjet csapatok megtámadták az országot. Utána a Magyar Írószövetség segélykérése hangzott el, közben Himnusz, Szózat, ismét Nagy Imre, ismét az íróktól az S.O.S. A választ Márainál tömörebben, pontosabban senki sem fogalmazta meg: „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”

 

Kamaszlány voltam, de azóta is mindig érzem novemberben annak a hajnalnak a hangulatát, meg a következő napokét, hetekét, amikor szüleim barátai búcsúztak, mások búcsú nélkül tűntek el, s csak hónapokkal később adtak életjelt valahonnan a nagyvilágból. Aztán újból jártunk iskolába, kicsit kevesebben ültünk a padokban, mint szeptemberben, és újból kellett oroszul tanulni. Vasárnap délutánonként a Magyar Rádióból egy új műsor: a Szülőföldünk szólt. Zenés üzenetek Kőbányáról Stockholmba, Torontóból Lajosmizsére, tudatva, hogy jól vannak és gondolnak egymásra, és hozzá bús magyar nóták: az Akácos út, az Édesanyám, te jó asszony, a Nótás kedvű volt az apám és a többi. Vidám csárdás egy sem volt köztük. Küldték az akkori slágereket is elválásról vagy a találkozás reményéről, és persze felhangzott Bánk áriája meg Rákóczi kesergője.  Aligha képzeltem, hogy tíz évvel később még mindig ugyanez lesz a műsor, csak éppen én fogom konferálni a Magyar Rádió 19-es stúdiójából.

Cservenka Judit a Szülőföldünkről ad elő az V. partiumi szabadegyetemen, Berettyóújaluban (2020) (Kép: BG)

 

Nemsokára más műsorokat is készíthettem, s közben sokat tanultam – nem a hivatalos tankönyvekből – az okokról, amelyek miatt egy magyar orvos Sydneyben, vagy egy magyar mérnök Clevelandben a rádión Budapestet keresi, hogy hallja a Honvágy-dal,-t vagy a „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket…” áriát a Marica grófnőből.

 

A legnehezebb rádiós feladat a Kádár-érában bizonyos évfordulókról a megemlékezés, másokról pedig a hallgatás volt. Mátyás király furfangos leányzójának példázatához hasonló, hogy eleget is tegyünk a szigorúan elvárt megemlékezésnek, de ne is bőszítsük fel hallgatóinkat, akik távozásukkal maguk mögött tudták mindazt, amit november 7. jelképezett Európa boldogtalanabb felén, vagy április 4. Magyarországon. Szerencsére a Szülőföldünk adásának politikai irányítói pragmatikus okokból nem vártak el lelkes frázisokat, viszont annál éberebb füllel figyeltek az úgynevezett áthallásokra október 23-án, november 4-én, de még március 15-én is. A bevezetőben idézett Arany: Évnapra című verse nyilván nem hangozhatott el, de A walesi bárdok, a Szondi két apródja vagy Babitstól a Húsvét előtt sem. De levették a műsorról az Egmont nyitányt, Liszt: Hősi siratóját, vagy az olasz slágert, amely magyar fordításban így szólt: „Ahogy lesz, úgy lesz…” Nem könnyű egy cenzor fejébe belelátni.

 

Olykor tréfáskedvű hallgatók hoztak nehéz helyzetbe: a kultúrpolitika által irredentának minősített verseket, dalokat kértek, s a műsorvezetőnek ilyenkor azt kellett mondania, hogy sajnos ez a felvétel nincs meg a Magyar Rádió archívumában, de helyette fogadja szeretettel stb. stb. Aki kérte, tudta, hogy megvan, és nekünk ezt kell mondanunk, és mi is tudtuk, hogy ő tudja ezt, csak kicsit játszik velünk. Voltaképpen szerettek minket a hallgatók, kedves leveleket, fényképeket, olykor apróbb ajándékokat is küldtek, később már hoztak. Ugyanis attól kezdve, hogy hazajárhattak, sokan látogattak be a Bródy Sándor utcai épületbe, és meséltek. Szívesen tették, hiszen önmaguknak esett jól visszatekinteni: mekkora utat tettek meg, milyen sokra vitték attól a pillanattól kezdve, hogy a még közlekedő vonatokon vagy alkalmi teherautókon elindultak valamelyik határközeli településre, ahonnan egyedül vagy csoportosan, vezetővel vagy ösztöneikre hagyatkozva, aláaknázott mezőkön át eljutottak az andaui hídhoz, amely a szabadságba vezetett. (Andau – Trianon  előtt: Mosontarcsa – 7 méter hosszú fahídján, a Hanság főcsatorna felett, jutott át a legtöbb magyar Ausztriába.)

 

A menekülés okát senkitől sem kérdeztem riportjaimban, mert a valóság jobban érdekelt, mint a mesék. Ugyanis aki 56-ban csupán kíváncsiságból indult el, az évek múlásával már szovjet tankok ellen harcoló „pesti srácként” látta, és talán hitte is, hajdani önmagát. Többet árult el a távozás időpontja: az októberi napokban főként csak ávósok és hasonlók igyekeztek kifelé az országból, mert tartottak a börtönökből kiszabadult áldozataik számonkérésétől. Akik hittek az ügyben, és reménykedtek a nyugati segítségben, azok november végéig, decemberig vártak. 1957 elejéig csak a naiv csodavárók és az elszánt harcosok tartottak ki.

 

A menekülés történetei, mint kalandfilmek képei elevenedtek meg, amikor 30-40 évvel később elmesélték. Egy építészhallgató – az interjú idején koros egyetemi tanár – tíz óra hosszat bolyongott édesanyjával a határ közelében, végül a mocsáron keresztül jutottak át az osztrák oldalra, ahol kiderült, hogy csupán pár méterre voltak az andaui hídtól, de a sötétben nem látták. Egy hajdani fiatal esztergályosnak viszont a hazatérése ragadott meg: már saját gyárát vezette Amerikában, amikor 1989 elején értesült az itthon készülő változásokról. Azonnal Bécsbe repült, taxival levitette magát a magyar határhoz, aztán gyalog elindult a mezőn haza. A döbbent határőrök kérdésére, hogy miért itt jött át, csak annyit mondott: Itt mentem ki, itt jövök vissza. S amikor útlevelét kérték, átnyújtotta szakadt személyi igazolványát, amit évtizedeken át megőrzött, csak úgy, mint magyar állampolgárságát. Történetét megismerve nem csodálkoztam, hogy gyerekeit is magyarnak nevelte.

 

Azt, hogy valaki évtizedek múltán mennyire őrizte meg anyanyelvét, az első mondatokból kiderült. De érdekelt, hogy vajon a gyerekei beszélnek-e magyarul? „Úgy, mint én!” büszkélkedtek sokan, de gyakrabban hangzott el a „Sajnos, csak kicsit”  mentegetőzés. Emlékszem viszont egy úrra, aki magától értetődően magyarázta: „Nem tanítottuk magyarul őket, mert nem gondoltuk, hogy megváltozik a rendszer, és még hasznos lehet.” Hát igen. Ha nincs belőle haszon, akkor minek is a magyar nyelv? A Toldit olvasni vagy az Egri csillagokat? Ugyan!

 

Eléggé megdöbbentett akkor ez a válasz, hiszen a rendszerváltozáskor már húsz éves múltra tekintő anyanyelvi konferenciákon csak olyan nyugati magyarokkal találkoztam, akik fontosnak tartották a magyar nyelvet és irodalmat önmaguk és gyerekeik számára.

 

A rendszerváltozás után hazaérkezők között voltak néhányan, akikre úgy gondolok, hogy személyükben magával a történelemmel találkoztam.  Nemcsak 56-osok voltak, hanem az 1945-ös választásokon fölényes győzelmet arató Független Kisgazda és Polgári Párt több vezető személyisége. Ők már 1946-47-ben eltávoztak, hogy ne jussanak a Szovjetunióba hurcolt főtitkáruk: Kovács Béla sorsára. Egyet említenék közülük: az 1945-ös Nemzetgyűlés elnökét, Varga Béla kanonokot, aki nemcsak történelmi idők tanúja volt, hanem alakítója is: 1939-ben őt bízta meg Teleki Pál miniszterelnök, hogy Balatonbogláron, ahol plébános volt, iskolát szervezzen a Magyarországra menekült lengyelek gyerekeinek. Sajnos ma már a lengyeleken kívül senki sem tartja számon, hogy a II. világháború alatt Európában az egyetlen lengyel gimnázium Balatonbogláron működhetett.

 

Hosszú lenne a névsor, és mindig készültem, hogy majd maradandóbb formában, vagyis nyomtatásban őrződnek meg a rádióban egyszer elhangzó sorsok, történetek. Aztán valahogy elmaradt, elsősorban a saját mulasztásomból.

 

Két dolog volt közös abban a sok-sok történetben, amit a Szülőföldünk riportereként megismertem: mindenki úgy vágott neki 1956-57-ben az ismeretlen világnak, hogy iratait magával vitte, s ott szorongatta az olykor rabszolgapiacra emlékeztető elosztó állomásokon, és türelmesen várt, hogy éppen e bizonyítványok alapján döntsenek sorsáról. (Vessük össze az Európába öt éve folyamatosan özönlő, minden igazolvány nélkül érkező tömegek viselkedésével!) A másik közös vonás az, hogy nem élősködtek az őket befogadó társadalmakon, hanem kemény munkával bőven visszafizették, ha kaptak segítséget az induláshoz. Egyik amerikai elnök meg is jegyezte egyszer, hogy soha ilyen értékes migráció nem érkezett az USÁ-ba, mint az 56-os magyar. De ugyanezt mondhatta Kanada, Ausztrália, és persze azok a nyugat-európai országok vezetői is, amelyekben jelentős magyar diaszpóra él, vagy élt. Talán pontosabb múlt időt használni, hiszen erősen megfogyatkozhatott évtizedek alatt a lélekszámuk.  Sokan viszont hazatértek, sokan nagy ívet írva le a térképen: a „Kárpátok géniuszának” diktatúrájából Magyarországra települni csak nagyon nehezen sikerült keveseknek. Könnyebbnek bizonyult Kanadába és Svédországba menni, s bát ott újra felépítették egzisztenciájukat, végül haza költöztek. Haza, a nyelvhazába.

 

Amikor ez év elején azt a megtisztelő felkérést kaptam Balázs Gézától, a MNYKNT elnökétől, hogy vegyek részt a Társaság elődjeként 50 éve alakult Anyanyelvi Konferencia jubileumi eseményeinek szervezésében, kimondhatatlan örömet éreztem arra gondolva, hogy hány régi ismerőst fogok viszontlátni. Aztán jött a vírus, és átírta a terveket. Noha a remény megmaradt, hogy majd jövőre találkozunk, azért úgy gondolom, hogy az informatikai eszközök kínálta lehetőségeket jelenleg is használni lehetne eszmecserére. Talán ezek a novemberi évfordulók azokból is előhívták a múlt képeit, akik maguk voltak a történelemnek átélői és cselekvői. Remélhetőleg emlékeikkel, gondolataikkal mielőbb gazdagítják mindazt, amit írásom csak vázlatosan villantott fel.