Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Kicservenülve

2016.09.07. szerda, 06:20

1 445 megtekintés
BALÁZS GÉZA (BUDAPEST)

Beszélgetés Tőzsér Árpáddal  


alt 
Tőzsér Árpád


Néhány éve egy tájnyelvi vetélkedőn ismerkedtünk meg. Akkor megmutattad A kódváltás pragmatikája című versedet. Ebben egy eladólány mesél aggasztóan kevert szlovák-magyar nyelven. A versen kívül hogyan látod a szlovákiai magyarság nyelvének jövőjét? 

 

– Sajnos, azt kell mondjam, a felvidéki (a későbbi szlovákiai) magyarság nyelve mindig is labilisabb, képlékenyebb volt, mint a más magyar nyelvterületeké. Az okok felderítése külön kutatásokat igényelne. Én itt csak kapásból vetem föl a szláv őslakosság és a honfoglaló magyarság későbbi, sok évszázados nyelvi szimbiózisát. S hogy akár azt is mondhatnánk, az északi nyelvhatárainkon az ilyenfajta nyelvi együttélés, összefonódás még a mai napig is tart.  Csak most már nem a magyar többség asszimilálja a szláv kisebbséget, hanem fordítva. S a  felvidéki (szlovákiai) magyar etnikum ilyen szempontból per pillanat a „legveszélyeztetettebb“ magyar nyelvterület.

 

Mi ihlette a verset? (2002-ben az Élet és Irodalomban jelent meg először.)

 

– 2002-ig a pozsonyi magyar nyelvi és irodalmi tanszéken régi magyar irodalmat tanítottam. Lanstyák István nyelvész kollégám hívta föl a figyelmemet az egyik hallgatónk nyelvészeti tárgyú szakdolgozatára, amelynek pontosan az volt a címe, mint az én későbbi versemnek: A kódváltás pragmatikája, illetve fordítva az én későbbi versem ennek a szakdolgozatnak a címét vette kölcsön. Magát a szöveget úgy képzeltem el, mint a szakdolgozat kiragadott részét, s valóban meglepően kevés beavatkozással, stilizációval megoldható volt a tranzakció. Az egész kvázi „alkotási folyamat“ arra is példa lehetne, hogy az olvasói elvárás maga is alkotó mozzanat: ha egy kommunikációs szöveg bármely részét verssorokba tördelem s hogy úgy mondjam, versként adom el, az adott szöveget az olvasó maga alakítja verssé, ruházza fel lírai jelentésekkel. A „beavatatlan” (csak magyar nyelvű) olvasóra nem tudom, hogyan hat a makaróni nyelvű A kódváltás pragmatikája, engem a címben jelzett sajnálatos problémán túl az a kíváncsiság is vezérelt, hogy hol a határ, a nyelvi kreolizáció során mikor billen át az alapnyelv az értelmezhetetlenségbe, s meddig szolgálják az idegen nyelvű betétek a jótékony és szükséges lírai homályt, többértelműséget.

 

Van-e helye, létjogosultsága az önálló szlovákiai magyar nyelvnek? 

És önálló szlovákiai magyar irodalomnak? 

 

– Mindkét kérdésre kategogorikus nem a válaszom. Pontosabban az egyik nem a másikból következik: ha nincs önálló szlovákiai magyar nyelv, nem lehetséges önálló szlovákiai magyar irodalom sem. Az irodalom ugyanis nem a különböző állami formációk, hanem a nyelv függvénye. Ha holnapután Kínához csatolnak bennünket, attól az irodalmunk még nem lesz kínai. (Elnézést az abszurd példáért!) Az előbb, a bevezető kérdésre válaszolva a felvidéki (szlovákiai) magyarság nyelvének csak szókincsbeli labilitására céloztam, a nyelvi különfejlődés, azt hiszem, egyelőre még nem fenyeget bennünket. Fábry Zoltán annak idején egyik cikkében a „kicservenülve“ (kivörösödve) furcsa szóalakon szörnyülködött (a losonci vonaton hallotta), én az ilyen, szókincsbeli átvételektől még nem esnék kétségbe. A kutatók azt állítják, hogy tőszavainknak majdnem pontosan annyi százaléka szláv (kb. 10%), amennyi finnugor, s ettől a magyar nyelv még magyar nyelv maradt. A „kicservenülve” csak első látásra nyelvi szörnyszülött, ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a grammatikája, szerkezete teljességgel magyar. Önálló szlovákiai magyar nyelv (és magyar irodalom) tehát egyelőre nincs és egyhamar nem is lesz.

 

Látsz-e különbséget kétnyelvűség és kevertnyelvűség között?

 

– Persze. Például a kevert nyelvű beszélő nem mindig kétnyelvű. A kevésbé művelt rétegek általában még mindig egynyelvűek, csak magyarul beszélnek, s az idegen (esetünkben szlovák) nyelvből átvett kifejezésekről („tyepláky“, „malinovka“ stb.) többnyire nem is sejtik, vagy legalábbis nem érdekli őket, hogy az idegen: a magyar toldalékolás, a magyar nyelvi szerkezetek, szokások szerint használják őket. A kétnyelvűeknek vagy a magyar nyelvük gyengébb vagy a szlovák, s a gyengébb nyelvük egyúttal kevert is. S a legkevésbé népes a magyarul is, szlovákul is a köznyelvet használók, szabatosan beszélők csoportja. Ez utóbbiak főleg főiskolát, egyetemet végzett értelmiségiek, de, sajnos, közöttük is nagy a magyar anyanyelvüket már csak konyhanyelvi szinten beszélők száma.

 

Mi az ideális kapcsolat a határon túli magyar nyelvváltozatok és a magyarországi köznyelv között?

 

– Az ideális az volna, ha a szlovákiai magyarság egésze eljutna a kettősnyelvűség (úgy emlékszem, Lanstyák Pista így fordította a diglosszia kifejezést magyarra; diglosszia: két nyelvváltozat használata egy nyelven belül) állapotába, azaz otthon, regionális közösségében mindenki az ott használt, akár kevert nyelvet beszélné, de a közéletben, s főleg Magyarországon a mindenki számára érthető magyar köznyelvi formát használná. De azt hiszem, ezt az egész nyelvi közösségtől elvárni illuzórikus dolog, az értelmiségtől és a politikusoktól viszont az  egyetemes  magyar  standardot joggal megkövetelhetjük, és meg is követeljük.

 

Hogyan kapcsolható ehhez a kérdéshez a tájnyelv? Például a szlovákiai magyar falvak tájnyelve? Fennmarad? Elpusztul? Megváltozik?

 

– Ha jól sejtem, a tájnyelv is a kettősnyelvűség kategóriájába tartozik. Csakhogy a tájnyelv használói már maguk is érzik, sőt tudják, hogy a városban, hivatalokban, szóval a közéletben ajánlatos nem tájszólásban beszélniük, mert egyébként kimosolyogják őket, esetleg meg sem értik, mit mondanak. Következésképpen Magyarországon már alig hallani tájszólást, s a határon túl is ritkán. A dialektusok sorsa tehát, akármennyire is sajnáljuk, megvan pecsételve. Egyetlen tájnyelv van, amely még makacsul tartja magát, s ez a Felvidék tulajdonképpeni magyar nyelve, a palóc idióma. (S a tájnak azért ez a „tulajdonképpeni“ nyelve, mert a ma szintén Szlovákiához tartozó Csallóköz és a Bodrogköz síksága sosem volt Felvidék, csak azóta számítjuk oda ezeket a régiókat is, tévesen, mióta Szlovákia mint hivatalos államalakulat létezik.) A palóc nyelvnek főleg a hangtana még szinte eredeti formájában él és virul, annyira, hogy a rádióban vagy tévében még a palóc származású írók és politikusok nyelvét is első hallásra azonosítani tudjuk. Úgy tűnik, nincs az a civilizációs globalizmus, amely a palóc illabiális ȧ-t és ë-t vagy mondjuk a hosszú, labiális á-t „integrálni“ képes. A szókincsbeli sajátosságok viszont már ott is pusztulóban vannak.   

 

Eddig főleg a szlovákiai magyar nyelvi helyzetről kérdeztelek. De pontos rálátásod van az összmagyar nyelvre is. Milyennek látod a budapestiek nyelvét, milyennek látod a magyar nyelv jövőjét?

 

– Ilyen vonatkozásban hadd szóljak inkább csak az írók nyelvéről. Állítólag V. Károly  mondogatta, hogy Istenhez spanyolul szól, a nőkhöz olaszul, a férfiakhoz franciául, s a lovához németül… Egykor, a Habsburg Magyarországon ezt valamelyik magyar főúr úgy aktualizálta, hogy ő csak a lovaihoz szól magyarul. Teller Ede viszont már azt vallotta, hogy tudományos sikereit a logikafejlesztő magyar nyelvnek köszönheti, egyébként „csak közepes középiskolai tanár” lett volna belőle. A magyar nyelv kétszáz év alatt a lovak nyelvéből a tudományok nyelvévé lett. A jelenkori legjobb magyar irodalom, Kertész Imre esszéi, Esterházy Péter, Nádas Péter regényei,Tandori Dezső versei, már ezen a nyelven szólnak. Azt hiszem, valóban van a magyar nyelvben valami felfedező, valami fokozott gondolkodásra késztető elem. Magyarul nem kezdhetek úgy el egy mondatot, hogy ne legyek tisztában a mondat végével is. Azaz magyarul, hogy úgy mondjam, csak előre, hátra, jobbra, balra nézve, a sakktábla (értsd: a lét) valamennyi kockájában egyszerre gondolkodva lehet beszélni. A szláv nyelvek (anyanyelvemen kívül leginkább ezeket ismerem) megengedik a tempós, ráérős gondolodást, végtelen mellérendeléseikkel és genitívuszos szókapcsolásaikkal fokozatosan fedezik föl a vizsgálandó tárgyat, ezzel szemben a magyar mondat kockáztat: pillanatok alatt készen van a feltérképezendő valóságrész modelljével, s mint valami varsát, kiveti. S aztán persze vagy fog valamit vagy nem, de az már más kérdés. Szóval magyar nyelven nem lehet lazsálni. Illetve lehet, de nem érdemes. (Lásd a magyar irodalom locsogó és vulgáris részét!) S még valamit, ha már az „összmagyar nyelvet“ a határon túlról kell szemlélnem! Veres Péter annak idején, az osztrák-magyar közös hadsereg katonájaként jegyezte meg szorongva, hogy itt (a hadseregben) mindenki (minden nemzetiség) beszél mindenki nyelvén, csak a magyar katona nem beszél a sajátján kívül semmilyen nyelven: ki van zárva a közös komunkációból. A helyzet azóta szinte semmit sem változott. Pontosabban csak annyit változott, hogy az ún. határon túli magyarok megtanulták a többségük nyelvét. Az  „anyaországiaknak“ ezt nem fumigálni, hanem kihasználni kellene: a „határon túliak“ segítségével nekik is meg kellene tanulniuk a szomszédnépek nyelvét. Hogy szűnjön a magányérzésük.

 

 

Tőzsér Árpád:

A kódváltás pragmatikája

 (Példaszöveg egy szakdolgozatból)

 

        Az adatközlõm elárusítónõ

        egy használtruha-boltban.

 

Andi én majdnem majdnem röhögtem

tisztára izé počkajte! mondom

itt van a próba… kabinka tudod

ott próbált előttünk a čo keď sme na pláži

csakhogy ez nem pláž őneki mindegy

tisztára psycho volt mindene látszott

 

Hát egyszer látom egy partiban megismert

odaült hozzám do frasa! jól kifogtam

úgy hívták képzeld hogy „jógyerek”

így magyarul ő meg nem is értette

nem paszolt hozzá mindig a dekoltom nézte

úristen mondom ez olyan úchylák

 

Nekem nyáron itt izé no stehná

marha jó izmos volt a biciklitől

furt fogdozni akarta izé a combom

(nekem így nem jó hogy „combom”

a comb az nálunk csirkecomb tudod

a stehna az olyan… szuper totál)

 

Nem hagytam tapizni neser sa! montam

azt hitte azér nevetek mert tetszik

én meg furt a boxerkyt láttam rajta

amit ott vett a mi sekáčunkban

csak fogdozott az asztal alatt

máš fantastické stehná mondta     


Névjegy: 1935. október 6-án születtem, a szülőfalumról, Gömörpéterfaláról, a palóc fáma azt tartja, hogy a „világ közepe”. A valóságban inkább a világ vége, onnan ugyanis már sehová sem vezet út. Zártsága miatt nyelve archaikus, folklórban gazdag. Talán ez a nyelv tett költővé, ha állíthatja magáról bárki is, hogy költő. 1963-ban jelent meg első, s most, 2016-ban (ezidő szerint) az utolsó verskötetem. Szerkesztőként, egyetemi oktatóként az irodalom történetével és elméletével is sokat foglalkoztam, ennek megfelelően írtam és írok irodalomtörténet tanulmányokat és kritikákat is. Tőzsér Árpád



Megjegyzés: 
Az interjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2016. októberi számában is. 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu