Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Közel félévszázad a magyar nyelv szolgálatában

2015.05.28. csütörtök, 20:59

1 948 megtekintés
POMOGÁTS BÉLA

Aki az anyanyelvi mozgalom, jelesül az Anyanyelvi Konferenciák, hivatalos néven: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága félévszázados történetére tekint vissza, annak a nemzeti történelem utóbbi félévszázadának eseményeivel, folyamataival, nem egy alkalommal drámákba kívánkozó eseményeivel és folyamataival kell számot vetnie.



alt

A 13. Anyanyelvi Konferencia megnyitója


A mozgalom megalakulása


Milyen is volt a magyar világ ötven esztendővel korábban, tehát a hatvanas évek közepén? Már véget értek az ötvenhatos forradalom erőszakos leverésének közvetlen következményei, túl voltunk azon, hogy meggyászoljuk akasztófa alá küldött barátainkat és eszmetársainkat, kinyíltak a börtönök kapui más barátaink és eszmetársaink előtt (magam 1960 májusában hagyhattam el az egykori tököli kaszárnyában berendezett internálótábort, amely különben arról volt emlékezetes, hogy a szovjet belügyi hatóság galád módon ott ejtette rabul Maléter Pál honvédelmi minisztert és a magyar kormányküldöttség többi tagját, akiket azzal a javaslattal csábítottak a tököli laktanyába, hogy megbeszélik velük a szovjet haderő kivonásának menetrendjét), ebben az időben kelt életre ismét a magyar szellemi élet, így újra működhetett a Magyar Írószövetség és több más művészeti, kulturális szervezet. Ekkor került napirendre az is, hogy valamilyen intézményes formában létre kell hozni a nagyvilágban szétszóródott magyar értelmiség párbeszédének fórumát. Ezt különben szellemi életünk olyan „fejedelmei” szorgalmazták, mint Kodály Zoltán, Illyés Gyula, illetve a magyar nyelvtudósok közül Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Ebben a történelmi helyzetben rendezték még 1970 augusztusában Debrecenben, majd Budapesten az első összmagyar találkozót, amely azután megindította az Anyanyelvi Konferenciák intézményesült sorozatát – ennek rendjében gyűltünk most össze Nagyváradon a Tizenharmadik Anyanyelvi Konferencián.


A nevezetes találkozó 1970. augusztus 14-én keltezett zárónyilatkozata a többi között a következőket jelentette ki: „Az Anyanyelvi konferenciának az volt a célja, hogy megvitassa a magyar nyelv és irodalom oktatásának, terjesztésének a külföldi élet sajátos feltételei közötti helyzetét, feladatait. […] A kölcsönös  megértés és közös felelősség jegyében lefolyt viták, megbeszélések során kirajzolódtak a magyar nyelv külföldön történő oktatásának, megtartásának és művelésének sajátos problémái; felmerült a szülőföldhöz fűződő kapcsolat számos olyan kérdése, amely külföldön élő honfitársaink magyarságtudatának ébrentartására és gazdagítására vonatkozik. Sok javaslat hangzott el a magyar nyelv és irodalom oktatásában való együttműködés kiszélesítésére, valamint arra vonatkozóan is, hogy külföldi honfitársaink miben igénylik a hazai szakemberek segítségét.”


A konferencia lezárásakor létrehozták az anyanyelvi mozgalom vezető szervét, az úgynevezett Védnökséget, amely azután – természetesen több alkalommal is megváltozott összetételben – egészen az 1992-es esztergomi konferenciáig szervező, irányító és összefogó szerepet kapott. A védnökség első elnöke Bárczi Géza budapesti nyelvészprofesszor lett, tagjai ifj. Bartók Béla, Bánk József váci megyéspüspök, Bognár József akadémikus, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke, Erdei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodály Zoltánné, Lotz János amerikai egyetemi tanár, Ortutay Gyula, a budapesti egyetem Néprajzi Tanszékének vezetője, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnöke, Rapcsák András debreceni egyetemi tanár, Sinor Dénes, a bloomingtoni egyetem tanára, Szamosközi István református püspök és Vas István ismert író voltak. Mindebből kitetszik, hogy a kommunista kormányzat bizalmi emberein kívül jócskán kerültek a vezetésbe olyanok, akik a megalakuló mozgalmat egy valóban hiteles nemzeti stratégia keretei közé kívánták elhelyezni. Később (Bárczi Géza 1975-ben bekövetkezett halála után) a legendás hírű nyelvészprofesszor: Lőrincze Lajos lett a védnökség elnöke és maga a vezető testület is kiegészült, ötven tagjának fele a hazai, fele a nyugati magyar értelmiséget képviselte, s az első csoportból Czine Mihály, Imre Samu, Komlós Attila, a másodikból Éltető Lajos, Hamza András, Haraszti Sándor (az Egyesült Államokból), Romhányi László (Angliából), Tasnády T. Álmos (Belgiumból), Nagy Pál (Franciaországból), Bujdosó Alpár, Galambos I. Ferenc és Solymos László (Ausztriából) töltött be fontos szerepet a későbbiek során. Magam, Lőrincze Lajos megtisztelő hívása nyomán a nyolcvanas évek elején kapcsolódtam be a mozgalom munkájába, majd lettem később a vezető testület tagja, utóbb, két évtizeden át elnöke.

 

Személyes krónika


Az anyanyelvi mozgalom folyamatosan épült. 1973-ban Szombathelyen, 1977-ben Budapesten, 1981-ben Pécsett, 1985-ben Veszprémben, 1989-ben Kecskeméten, 1992-ben Esztergomban, 1996-ban Egerben, 2000-ben Marosvásárhelyen, 2005-ben Komáromban, majd (minthogy a komáromi találkozó nem fejeződhetett be a kellő eredményességgel) 2006-ban Budapesten, 2009-ben pedig Beregszászban jöttek össze konferenciára a nagyvilágban szétszórtan élő magyar értelmiség képviselői; Pécsett már a Felvidékről és a Vajdaságból, Kecskeméten Kárpátaljáról, Esztergomban pedig már Erdélyből is. Ezek a konferenciák, korábban nagy, később kisebb létszámú találkozók nem csak a magyar oktatás, a nemzeti kultúra és a tudományos kutatás eredményeivel és feladataival vetettek számot, igen jó alkalmat kínáltak a személyes találkozások és eszmecserék számára is. Az anyanyelvi mozgalom munkájában, akárcsak általában a kulturális életben, mindig igen nagy szerepet kaptak a személyes kapcsolatok, megbeszélések, az egyetértésnek, a közös munkának az a szellemisége, amely eleve más jelleget adott a közös tevékenységnek, mint a máskülönben – az emigráció képviselőivel kapcsolatban pedig különösen – a hivatalos keretek között alakított dialógusok. Ilyen módon a kollegiális, mi több, baráti együttműködés igen erős morális erővel töltötte meg az építő munkát, a szervezeti életet.


Hadd üssek meg egy pillanatra személyes hangot: számomra mindig lelkesítő, munkára buzdító élményt jelentettek azok az utazások (például Erdélyben, Kárpátalján és persze idehaza, Magyarországon, amelyeket Lőrincze Lajos, Czine Mihály, Nagy Károly és mások társaságában tehettem meg. Valójában ezeken a hosszadalmas autóutakon formálódott az a szellemi és morális stratégia, amelyet az anyanyelvi mozgalom szolgált és képviselt. A mozgalom kezdetben a hazai és az emigrációban élő magyarság dialógusát volt hivatva szolgálni, s valóban nagy eredményeket ért el akkor, midőn lehetővé tette, hogy a nyugati világban élő magyar írók, tudósok, művészek, ha korlátozott módon és lehetőségek birtokában is, de jelen legyenek, megszólaljanak, és közszereplést vállaljanak idehaza. Nem tudom, vajon az anyanyelvi mozgalom és az általa rendezett konferenciák nélkül ez a jelenlét és közszerep-vállalás miként és főleg mikor következett volna be. Hiszen a kommunista párturalom képviseletében fellépő kormányok  az úgynevezett emigrációs politika keretében mindig arra törekedtek, hogy leszereljék és megosszák a politikai emigrációt, az emigráció militáns politikai szervezetei pedig elhatárolták magukat minden magyarországi kapcsolattól, több ilyen szervezet még azt sem vette jó néven, hogy tagjai magánügyben látogatást tegyenek szülőföldjükön.


Az Anyanyelvi Konferenciának éppen az a – sokszor a diktatórikus hatalom akaratával szemben képviselt – feladat jutott, hogy a lehetőségek szerint egymáshoz közelítse az itthon és az emigrációban élő magyar értelmiséget, s bizonyos óvatossággal, az ismert és szint áttörhetetlen korlátok között szolgálja a nemzeti integráció gondolatát. Azt a gondolatot, amelynek érvényesülése a bekövetkezett politikai rendszerváltozás egyik legfontosabb feltétele volt, minthogy az idehaza, a kisebbségi sorsban és a nyugati diaszpórában élő magyar értelmiség belső integrációja és közös fellépése nélkül politikai változásokra egyáltalán nem kerülhetett volna sor.


Hadd fejezzem ki itt azt a meggyőződésemet, hogy a körülöttünk kibontakozó új helyzetben, amely mindinkább a nemzeti közösségen belül gyakran (történelmi értelemben is) megtalálható ellentétek nem ritkán egymás ellen támadó gyilkos indulatok szomorú terepe, igencsak szükség volna a nemzeten belüli párbeszéd: a megbékélés és az együttműködés szervezett és hiteles intézményeire. Az anyanyelvi mozgalom ennek az együttműködésnek a stratégiáját és fórumát kínálta fel nem csak az államhatárok, hanem a pártpolitikai és pártideológiai határok által is darabokra szaggatott magyarságnak. Az, hogy az anyanyelvi mozgalom közéleti befolyása radikálisan csökkent, különben a legkevésbé sem résztvevőinek és vezetőinek szándékai következtében, az mindenképpen sérüléseket okozott a nemzeti összetartozás mentális rendszerében. (Mint ahogy azt is fájdalommal kell megemlítenem, hogy a magyar összetartozás és összefogás szervezeti rendjének kialakítására és gondozására hivatott intézmény, tudniillik a Magyarok Világszövetsége úgyszólván megszűnt a mögöttünk maradt évtized során.)

 

Nemzetpolitikai megfontolások


Az anyanyelvi mozgalom legfontosabb, valóban nemzetpolitikai jelentőségű felismerése és vállalkozása kétségtelenül az volt, hogy felismerte annak fontosságát, hogy a kisebbségi helyzetben élő (az anyaországtól elszakított) magyarokat, illetve a nyugati világba kényszerített magyarságot, amennyire lehet, be kell vonni a hazai szellemi élet vérkeringésébe és lehetőséget kell teremteni arra, hogy idehaza és emigrációban élő magyar értelmiségiek rendszeresen találkozzanak, és eszmét cseréljenek egymással. Ez a felismerés az idők során mind általánosabb, s a nyolcvanas évekre az Anyanyelvi Konferenciák ugyanúgy a független magyar értelmiség fórumai lettek, akár a Magyar Írók Szövetsége vagy más, összefogó szerepet vállaló kulturális szervezet és mozgalom.


A független magyar értelmiség és a kommunista kormányhatalom által kötött kompromisszum természetesen nem lehetett kockázattól mentes, ez az értelmiség azonban végül is (ha nem is minden nehézség és minden erkölcsi kockázat nélkül) lényegében meg tudta őrizni szellemi integritását és ki tudta alakítani azt a függetlenséget, amely minden értelmiségi tevékenység alapvető feltétele. Mindebben különleges érdemei voltak Lőrincze Lajosnak, aki a maga csendes és megfontolt módján, minden kihívó retorikától tartózkodva igen eredményesen alakította ki az anyanyelvi mozgalom stratégiáját. A mozgalom autonómiájának érvényesülése természetesen időről-időre változott: az értelmiségi függetlenség is többé-kevésbé ki volt szolgáltatva a diktatórikus hatalom manővereinek. A hazai értelmiségiek igazából sohasem mondtak le azokról az alapvető értékekről: a magyar kultúra egységének eszméjéről és a nyugati világban született magyar szellemi alkotások integrálásáról, amelyeket az anyanyelvi mozgalomban akartak képviselni. A hatalom pedig bizonyos mértékig engedékenynek bizonyult, minthogy a kialakuló folyamattól: a nyugati magyar értelmiség hazai jelenlététől és szerepvállalásától politikai hasznot remélt. Azonban még így is napirenden voltak a feszültségek és az összetűzések az anyanyelvi mozgalom és a kormányzat között. A nyugati világban élő magyar értelmiség ezekről a vitákról és küzdelmekről sajnos alig tudott valamit, s máskülönben is többnyire gyanakvással fogadott bármiféle Magyarországról érkező kezdeményezést. Bizonyára ez is okozta azt a részleges bizalmatlanságot, amellyel az anyanyelvi mozgalom néhány emigrációs kör és sajtótermék részéről annak idején találkozott.


Később is nem egyszer jelentek meg olyan vélemények a nyilvánosság előtt, amelyek mintegy megkérdőjelezték az anyanyelvi mozgalom hitelességét. Ezeknek a véleményeknek azonban sohasem volt valóságos tárgyi alapjuk, jobbára találgatásokra, politikai pletykákra és rágalmakra épültek, és csak azt igazolták, hogy képviselőik alig ismerték a magyarországi szellemi életet, ennek jeles egyéniségeit. Az emigráció néhány szélsőséges hangadója, hasonlóan néhány nekivadult hazai nagy torkú hordószónokhoz, szinte mániákus indulattal próbálta aláásni a korábbi évtizedekben független közéleti szerepet vállaló értelmiségiek, írók, tudósok, illetve kulturális szervezetek erkölcsi hitelességét, beleértve ebbe azt is, hogy rágalmakkal illették például Illyés Gyulát, Németh Lászlót és Lőrincze Lajost vagy a Magyar Írók Szövetségét és persze az Anyanyelvi Konferenciát.


Határozott meggyőződésem – és ezt erősíti meg az a rokonszenv is, amelyet például Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Vas István, Mészöly Miklós, továbbá a magyar kultúra más kiváló személyiségei az Anyanyelvi Konferenciák iránt kifejezésre juttattak -, hogy a nemzeti szolidaritás és az egyetemes magyar kultúra jóval eredményesebben használta ki az anyanyelvi mozgalom lehetőségeit, mint a politika. Az anyanyelvi mozgalom keretei között nem annyira a kormányzati szándék, mint inkább az a magyar értelmiségi szolidaritás érvényesült, amely le kívánta bontani a hazai és a nyugati magyar kultúra közé emelt ideológiai vasfüggönyöket. Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalom a politikai kompromisszumok terméke volt, de mint ilyen, egyáltalában nem volt eredménytelen. Örvendeni kellene, ha a magyar értelmiség, amelynek nem egy szószólója később, már a szabadság világában, olyan melldöngető retorikával ítélte el a diktatúra köznapi politikáját, csakis ehhez hasonló kompromisszumokat kötött volna. Mert ezt talán elismerhetjük, más kompromisszumok tétje nem a nemzeti kultúra egységének helyreállítása volt, hanem az akadémiai tagság, az egyetemi katedra, a tartós nyugati kiküldetés!


Az anyanyelvi mozgalom azzal, hogy lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak a magyarországi jelenlétét, hozzájárult ahhoz, hogy a pártállami vezetés ne tudja ráerőszakolni a maga monolitikus ideológiai diktatúráját a magyar értelmiség egészére. Mint viszonylag szabad eszmecserék fóruma, igen nagy eredményeket ért el abban, hogy az emigrációban tevékenykedő magyar tudósok, írók, lelkészek, ifjúsági és egyesületi vezetők meg tudjanak szólalni idehaza, s gondolataik eljussanak a hazai értelmiségi közvéleményhez. Nem tudom, hogy ez a jelenlét és szerepvállalás az Anyanyelvi Konferenciák nélkül miként és főleg mikor lett volna lehetséges. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentősége, hogy közös asztalhoz tudta ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudta juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.

 

A mozgalom kiteljesedése


Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az „emigrációs” magyarsággal kialakított dialógus intézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában – az 1989-es Kecskeméti VI. Anyanyelvi Konferencia, majd az 1990 nyarán Római-fürdőn rendezett védnökségi ülés után – ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az átalakulás követelményét először a Kecskeméti VI. Anyanyelvi Konferencián kiadott szándéknyilatkozat jelentette be. Az átalakulást elsősorban a Magyarországon és általában a közép-európai régióban végbement politikai változások követelték meg. Ezek a változások mindenekelőtt a nyugati magyarág helyzetét alakították át. Az „emigrációt” ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok az elmúlt negyedévszázadban itthon is gyakorolhatták politikai jogaikat s részt vehettek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatért. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része az őt befogadó országban kívánt élni továbbra is: odakötötte munkája, odakötötték családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani.


A nyugati magyarsággal kialakított kapcsolatokat természetesen tovább kellett ápolni, a körükben vagy részvételükkel végzett anyanyelvi és kulturális programokat tovább kellett építeni. Mindazonáltal megerősödött az a meggyőződés, miszerint az anyanyelvi mozgalomnak mindazonáltal a továbbiak során elsősorban a szomszédos országokban kisebbségi sorban élő magyarsághoz kell fordulnia. Ez a kisebbségi magyarság ugyanis a maga nemzeti kultúrájának és identitásának védelmében a korábbi évtizedekben elveszített intézményeinek helyreállítása céljából maga is várja az egyetemes magyarság elkötelezett, a szükség szerint áldozathozatalra is kész támogatását. Az anyanyelvi mozgalomnak ezt a stratégiaváltását indokolta az is, hogy a szomszédos országokban – az 1989-es közép-európai változások és a kommunista rendszerek összeomlása következtében – lehetőség nyílott arra, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarság ismét számot vessen helyzetével, felmérje a diktatórikus korszakban elszenvedett károkat, és erőfeszítéseket tegyen nemzeti identitásának és kulturális intézményrendszerének helyreállítására.


Ezek az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalom történetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok Harmadik Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A találkozó részben munkabizottságokban látta el feladatait, így külön fórumok vetettek számot az irodalom és könyvkiadás, az egyesületi kulturális tevékenység, a külföldi hungarológiai műhelyek, az anyanyelvi oktatás és az anyanyelv használat, mint emberi jog kérdéseivel. A konferencia fontosabb előadásait és dokumentumait a mozgalom már hosszú évtizedek óta megjelenő folyóirata: a Nyelvünk és Kultúránk 86. száma tette közzé. Végül az esztergomi konferencia mintegy kétszáz résztvevője arról is döntött, hogy az Anyanyelvi Konferencia a jövőben önálló egyesületként fog működni és a bíróságon bejegyezteti magát. Az összejövetel zárónapja egyszersmind alapító közgyűlés volt, amely a hagyományos Anyanyelvi Konferencia elnevezés megtartásával az új szervezetet, mint A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságát hozta létre. A társaság alapszabályt fogadott el és alapítólevelet tett közzé.


A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Igen termékeny együttműködést alakított ki olyan hazai és külföldi szervezetekkel, amelyek elsőrendűen érdekeltek a magyar kultúra védelmében és a magyar-magyar kapcsolatok ápolásában. Tevékenységünk egy nagy részét ennek az együttműködésnek a keretében végeztük el: közösen szervezett tudományos, irodalmi és oktatási tanácskozások, értelmiségi találkozók, ifjúsági és gyermektáborok mutatták ennek a sokoldalú együttműködésnek az eredményességét. Ilyen együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és a Pro Recreatione alapítvány, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), az Erdélyi Magyar Tanáregyesült, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között.


Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen széles körű értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.


Ki tudom jelenteni, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széleskörű tevékenységet folytatott, számos „siker-programot” hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei, mondhatnám (Kányádi Sándor kifejezésével élve) „szabófalvától sanfranciscóig”, vagyis szinte mindenütt, ahol magyarok élnek.  Ezt a szerepét a korábbi évtizedek során általában elismerte, tevékenységét folyamatosan támogatta a politikai élet és a kormányzati intézményrendszer. Legendás évtizedek voltak ezek, előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők, például Göncz Árpád köztársasági elnök is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József és Orbán Viktor miniszterelnökökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ezek között a kapcsolatok között rendkívüli fontosságra tettek szert azok az összeköttetések, amelyek a szomszédos országokban működő kisebbségi magyar szervezetek, így egyházi, kulturális, tanügyi és ifjúsági szervezetek építettek ki az anyanyelvi mozgalommal. Mindez erőteljesen megjelenítette az Anyanyelvi Konferencia „befogadó” jellegét.

 alt
A 13. Anyanyelvi Konferencia közönsége


Gond és hitvallás


Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Kétségtelen, hogy a mögöttünk lévő két évtizedben bizonyos „infláció” ment végbe a határon túli magyarsággal foglalkozó szervezetek és mozgalmak világában, és ennek a jelenségnek az is következménye volt, hogy a kisebbségi magyarokkal kialakított kapcsolatrendszer szervezése és főként az állítólagos eredmények folyamatos hangoztatása sikeresen szolgált bizonyos magánérdekeket. Ennek a mozgalmi „inflációnak” a folyamata több tekintetben is ártalmas hatást tett az általunk szervezett anyanyelvi mozgalomra. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Meggyőződésünk értelmében csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban, úgy tetszik, kevésbé van szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben.


Következésképp intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, már pedig egy ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői úgynevezett „társadalmi munkában” önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény (mondhatom: egyre szerényebb) pénzügyi keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társ-intézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk egy-egy szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közre adtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat.


Nem szeretném keserűséggel befejezni ezt a bizony nem könnyű aggodalmakról számot adó visszatekintést. Meggyőződésem, hogy az anyanyelvi mozgalom vezetésében és munkájában szerepet vállaló elkötelezett magyar (magyarországi és határokon túli) értelmiségi: tanárok, lelkészek, újságírók, művelődésszervezők, mérnökök és így tovább (nem megfeledkezve a nyugdíjasokról sem, minthogy tapasztalataim szerint manapság ők a magyar kultúra és a nemzeti összefogás leginkább önzetlen munkásai!) a közelebbi és a távolabbi jövőben is önzetlenül és hatékonyan fogják szolgálni nemzeti kultúránkat, anyanyelvünket és ezáltal megmaradásunkat a népek és kultúrák sokaságában. Ezért tartom örvendetesnek, hogy most itt Nagyváradon: Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, majd a későbbiek tekintetében Tabéry Géza és Horváth Imre városában rendezhetjük meg az Anyanyelvi Konferenciát.


Hadd fejezzem be ezt a visszatekintést annak a Cs. Szabó Lászlónak, akit (Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Lőrincze Lajos és mások mellett mintegy közös ügyünk egyik „védőszentjének” tekinthetünk), tehát Cs. Szabó Lászlónak a szavaival. Hungarica varietas című 1974-ben írott, ahogy ő nevezte, „korképének” végén olvasom, csak éppen az „irodalom” fogalmát kellene kicserélni a „kultúra” és az „anyanyelv” fogalmára (a három fogalom a magyar történelemben, a magyar lélekben, a magyar létezésben amúgy is szorosan összetartozik).Tehát: „Az irodalmi nemzetet – mint minden nemzetet – az a bizonyos, >mindennapi népszavazás< tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvé tartozás mellett. Mihelyt az összetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul, vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség elbátortalanodik, az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi. Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Római Birodalomból a romjai maradtak meg. A Római Birodalomról az maradt meg, ami latinul kifejeződött.”


Magyarországból, és most nem a „trianoni országra” gondolok, hanem arra az országra, amelyet történelmi identitásunkban és mindenekelőtt a szívünkben hordozunk mintegy a köznapi valóság felett, meggyőződésem és bizonyára az anyanyelvi mozgalom meggyőződése szerint is, ez az „irodalmi nemzet” marad meg az idők végezetéig. És az „irodalmi nemzet” által marad meg a politikai és az etnikai nemzet is. A nemzeti megmaradásnak erre a szolgálatára tettük fel az életünket, és ebből a szolgálatból merítjük a reményt – arra, hogy a mostoha körülmények közepette is önkéntes szolgálatunknak értelme, erkölcse és igazsága van.
 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu