Jeles nyelvészek, történészek, rokon tudományok művelői szokták olykor mondani, hogy a nyelvi dolgainkkal vagy őstörténetünkkel kapcsolatos szakszerűtlen, áltudományos megállapításokat és azok megmagyarázását nem kell komolyan venni, figyelmet sem érdemelnek. De a szaktekintélyek – egyetemi tanárok, akadémikusok – közt van olyan is, aki arra biztat: olykor nem árt figyelmeztetni a műkedvelő „tudósokat”, hogy hülyeségeket beszélnek, olyasmiket, amiket tudományosan nem lehet bizonyítani.
Gondoljunk most az olyan – amatőr nyelvészektől származó – megmosolyogtató tévhitekre, mint például:
a magyar volt az emberiség ősnyelve;
Dél-Amerikában, az Amazonas medencéjében a spanyolok által kiirtott népek ősnyelve szintén a magyar volt; Jézus Krisztusnak igazolható a magyar vérvonala; Ádám azt jelenti: ád ám neki (vagyis Évának) almát; a Kijevben megtalált – Kr. u. a IV. századból származó – hun Miatyánkban sok felismerhető magyar szó van, a Bibliában szintén; az Ábrahám, Jahve, Koppenhága, Nabukodonozor, Stockholm, Temze és még sok ilyen név mind magyar eredetű; a finnugor nyelvrokonságot Habsburg megrendelésre találták ki; az archeogenetika jó úton jár a hun–magyar rokonság bizonyításában; az erdélyi Tatárlakán székely rovásírásos agyagtáblákra bukkantak a régészek… Nem sorolom tovább, hisz az említett példák bőven elegendők a romantikus őskeresés korának felidézéséhez, illetve annak napjainkhoz köthető éledezéséhez, ugyanis a 21. század harmadik évtizedében is találkozhatunk a felsoroltakhoz hasonló, a tudományosság látszatát keltő, lelkes műkedvelőktől származó okoskodásokkal.
Nemrégiben nagy nézettségű közszolgálati televízió kulturális-szórakoztató műsorában hallhattunk a puli állatterelő kutya hungarikummá nyilvánításáról és a puli szó sumer eredetéről. Azt a benyomást keltve a nézőben, hogy az ókori Mezopotámiában élő és Kr. e. az I. évezredben kihalt, pontosabban: az akkád népességbe beolvadt sumerek állatterelésre használták a pulit, s tőlük örököltük a kutyafajtát és annak nevét is. A hungarikummá nyilvánítás helyeselhető, a második állítás viszont a tudományos szófejtéstől – a nyelvtudomány talán legnehezebb és nagy tudást igénylő ágától – oly messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Akárcsak az a merőben téves, nemrég folyóiratban megjelent vélekedés, mely szerint a Sarmizegetusa trák eredetű településnévben a magyar Szármiszegedháza rejlik. Vagy: a székelyek a szék-, a magyarok a mag- népességből származnak, és jó 20 ezer (!) évvel ezelőtt kerültek a Kárpát-medencébe. Arra is említek példát, amikor az amatőr meg is leckézteti a profikat: nyelvészeti alapismeretekben járatlan „tudományos kutató” elmarasztalja a Magyar értelmező kéziszótár (2003) szerkesztőit/munkatársait, mert – szerinte – hülyeségeket (így!) írnak bizonyos szavak eredetéről.
A legendák, mondák, mítoszok, mesék kategóriájába sorolható tévhitekben bővelkedő publikációk megnevezését mellőzve, a hiteles, megbízható, a szaktudományokban általánosan elfogadott álláspontokból szeretnék egy kis ízelítőt nyújtani az alábbiakban.
A mértékadó szakirodalom szerint az emberiségnek soha nem volt egyetlen közös nyelve (ősnyelve), mert az emberré válás folyamata a Föld több pontján ment végbe, így a kezdetleges hangbeszéd is több helyen alakult ki más-más formában. A köztudattal ellentétben a nyelvészet nem humán tudomány, hanem egzakt, objektív szakterület, mert bizonyító erejű adatokkal dolgozik, ilyen adatokat szolgáltat tények megállapításához. Murádin László kolozsvári nyelvész szavai jutnak eszembe: egy interjúban így emlékezett egyetemi éveinek kezdetére: „Szabó professzor (Szabó T. Attila – K. Gy.) magyarázatai által tárult elém a nyelvnek az adatokból kibomló csodálatos világa.” Bizonyító erejű nyelvi adatok segítségével jutottak el a nyelvészek még a 19. század elején a nyelvek rokonságának megállapításához. Két dolognak van döntő szerepe az egy tőről való származás bizonyításában: a hangoknak (szabályos hangmegfelelés) és a jelentésnek (ezeket természetesen földrajzi-történelmi keretek közt kell vizsgálni). Az alaki hasonlóság önmagában nem jelent rokonságot, hisz a népek együttélése oda-vissza szókölcsönzéssel járt/jár, és vannak véletlen egyezések is, mert: a világ nyelveinek szókészlete több milliárd szóból áll, és azok a szavak csaknem teljesen azonos hangok kombinációjából születtek, ezért sok hasonló alakú, egybecsengő, de más jelentésű szó található a világ nyelvei közt. Nincs köze egymáshoz például az indiai Bihárnak az erdélyi Biharhoz, az angol Gordonnak a magyar gordonhoz, a baszkföldi Andorrának a magyar Andorhoz. A német Haus sem rokona a magyar háznak, a kínai nü a magyar nőnek, a Fidzsi-szigeteki kere a magyar kérnek, a francia qui a magyar kinek. Vagy: a világ nyelveinek megnevezései közt ilyen „magyar(os)” formákat találunk: birom, bodo, bögre, bura, kerek, kinga, komoro, kongo, laguna, lak stb. Az egyik szibériai nyelvben például ilyen szavak is vannak: anya (= nagymama), lövök (legyőz), javak (használ), agy (az), ad (segít), altat (megnyugtat)… Afelől is megnyugtat bennünket a névtani szakirodalom, hogy az Ábrahám, Jahve, Koppenhága, Stockholm és a Temze név sem magyar eredetű.
Ha már itt tartunk, mondjuk el azt is, hogy az Ádám név eredete a mai napig vitatott. Hozzánk a héberből került, végső forrása talán a ’föld’ jelentésű sémi adama. A név sumer eredetét (ad-amu = atyám) cáfolják a kérdés szakértői. És azt is, hogy a puli kutyaelnevezés sumer eredetű. Tekintélyes nyelvtörténészek szerint legvalószínűbb a szó német származása (pudli). Írásos előfordulása a magyarban 1765-től mutatható ki (etimológiai szótár). A tatárlaki agyagtáblákon pedig sumer ékírás van, nem székely rovásírás. Ég és föld a különbség!
Jó, ha tudja az átlagolvasó is, hogy a nyelvtörténet nem azonos a történelemmel, az előbbi politikamentes, utóbbiban megjelenhetnek politikai szándékok is. Finnugor nyelvrokonságunk tudományosan bizonyított tény, így tartja ezt számon világszerte a nyelvtudomány. Cáfolatával csak műkedvelők (nem nyelvészek) próbálkoztak – természetesen sikertelenül. Sokan felteszik közülünk a kérdést: ha a magyar finnugor nyelv, miért nem hasonlít a rokonaira, mint például ahogy hasonlít a román az olaszra? A hasonlóságot a nyelvészek ki tudják mutatni, csakhogy ez a hasonlóság nem szembetűnő, mert nyelvünk 3000 évvel ezelőtt már elvált rokonaitól és önálló életében az idő teltével halványulni kezdtek a hasonlóságok. Így van ez más nyelvekkel is, ezer év múlva a román sem fog annyira hasonlítani az olaszra, mint most. Sokak megnyugtatására mondom, hogy a finnugrisztikának Erdély is adott neves nyelvtudósokat.
A nyelvrokonság megállapításával az összehasonlító nyelvtudomány foglalkozik, a szakirodalom szerint aki ezen a szakterületen végzi kutatásait sok nyelvet kell ismernie (ma már több tucatnyiról is szokás beszélni). A szakemberek számolnak azzal is, hogy a nyelvrokonság nem feltétlenül jelent genetikai rokonságot is. Példaként a finneket szokták említeni: magasak, szőkék és kék szeműek. A kérdés összetett: kutatnak, publikálnak genetikusok, régészek, történészek, néprajzosok, népzenekutatók és – természetesen – résen vannak a nyelvészek is. A komplex módszer összehangolásában a nehézséget az jelenti a szakemberek szerint, hogy a genetikusok nem értenek az imént említett tudományágakhoz, és fordítva is igaz ez. Ennek ellenére a kutatásokat nem szabad abbahagyni. A kutatás apropóján lehet, hogy új és meglepő hírt mondok olvasóinknak: magyar és észt kutatók bebizonyították, hogy van genetikai kapcsolatunk legközelebbi nyelvrokonainkkal (is).
A magyar kutatókkal rangos tudományos folyóiratban megjelent interjúból idézek: „2014-ben mai magyar emberekből és az Urál-hegységtől keletre, az Ob-folyó mentén élő manysi populációból vett minták alapján kimutattuk, hogy létezik közös obi-ugor-magyar genetikai komponens, amely kicsi arányban ugyan, de előfordul a mai magyarok közt, viszont nem jelenik meg a környező közép-európai népek génkészletében (…) Mi nem sírokból, hanem ma élő emberekből vettük a mintát, vagyis nem archeogenetikai vizsgálatot végeztünk. Populációgenetikai közhely, hogy génjeit tekintve a mai magyarsághoz legközelebb a környező népek állnak. Vagyis kevert népesség vagyunk. Jelenleg sem a nyelvészek, sem a történészek nem tudják pontosan megmondani, mi az, hogy hun. Nem dőlt el, hogy a hun török nyelv volt-e, mivel nem maradtak fenn írott hun emlékek. A névanyag sem egyértelmű: az Attila például germán eredetű név, az -ila képző a gót püspök, Wulfila után lehet ismerős (…) A genetikai kutatások egyik legfontosabb tanulsága, hogy sokfelé lehetnek barátaink, rokonaink. A genetika hidakat emelhet a népek között.
Egyedül az nem szerencsés, ha kizárólag egyik vagy másik rokonsági irányt hangsúlyozzuk”
– mondta az interjú végén a megkérdezett tudományos kutató. (László Gyula is hasonlóan vélekedett Őstörténetünk című munkájában).
A rokonsági irány, vagyis a származás mellett sokkal jobban kellene figyelnünk teljesítményeinkre a kezdetektől napjainkig, ugyanis a kommunizmus, majd a globalizmus által megtépázott nemzettudatunk és önbecsülésünk mértéktartó helyreállításában fontos szerepe lehet múltunk és jelenünk helyes ismeretének is. Ebben segítenek az olyan hitelt érdemlő ismeretterjesztő munkák, mint például A székelység története (2012; főszerkesztő: Herman Gusztáv Mihály, lektorálta: Pál-Antal Sándor akadémikus); Dienes István: Honfoglaló magyarok (1972); Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai (2004); Vékony Gábor: Dákok, rómaiak, románok (1989); Komoróczy Géza: Sumer és magyar? (1976); Bálint Csanád: Sztyeppei kalandozások (2018); Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? (2020); Szilágyi Szabolcs: Magyar feltalálók (2017; Potápi Árpád János előszavával); Nobel-díjasok lexikona.
Aki olvasásra/tanulásra szánja magát, gondoljon arra a ma már széles körben ismert – tudóstól származó – mondásra, hogy „a tudományban nem az az igaz, ami a legtöbb embernek tetszik”
Első megjelenés: Hargita Népe
0 hozzászólás