Számadó Ernő (Budapest, 1907. december 11. – Érkeserű, 1983. március 30.)

Érkeserű nem keserű

Ahogyan a fenyőfa sem őshonos az Érmelléken, úgy volt Budapest szülötte is idegen e tájon, Számadó Ernőt az itt élők mégis földijükként ismerték és tisztelték. Széles karimájú kalapjával, csokornyakkendőjével és sétabotjával gyakran megfordult e vidék több településén is.

Küzdelmes élet várt az 1907 decemberében megszületett kisfiúra és édesanyjára is, mivel Scheligo András, a szigorú nagyapa (Marburg, Stájerország) kitagadta az anyát és törvénytelen gyermekét. 1912-ben édesanyja férjhez ment szülővárosába, így kerültek Békésre. Ernő a vakációban Kondoroson és Bánompusztán pásztorkodott, ahol népdalokat és népmeséket is hallgatott. A második világháború forgatagában egy vándorszínész-társulattal Érkeserűbe érkezett. Itt ismerte meg a szép özvegy Buday Gyuláné Fekete Sárikát. Megszerette a tájat, s az általa Hímeshátszigetnek elnevezett Buday-tanyán, szerettei körében újra magára talált. Ahogyan a székelyhídi származású Tuduka Oszkár írja: „Érkeserű nem keserűséget hoz, hanem az újramegtalálás vigaszát. Benne él a maga teremtette mesében, a valótlan valóban”. Számadó Ernő verseiben a sajátos hangulatokat, a magányt kereste. Az Érmelléket még senki nem énekelte meg ilyen szépen. Költészetére egyaránt jellemző a népies dallamforma, a szín- és fényhatások iránti érzékenység és a szokatlan jelzők halmozása. Tájleíró versei muzsikálnak, plasztikusak, impresszionista hatásúak.

Az 50-es években már országszerte ismert költő lett, versei megjelentek számos korabeli folyóiratban: Előre, Fáklya, Utunk, Szatmári Hírlap, Művelődés, Pionír, Napsugár.

A Csodálatos miskapipa mesekötete Bukarestben jelent meg 1950-ben. Gyakran kapott meghívásokat gimnáziumokba (Székelyhíd, Nagyvárad, Nagykároly), ahol saját verseit adhatta elő. A nagykárolyi Számadó-esten, 1957-ben szavalta el Én az ifjúság költője vagyok című versét. Talán ez volt az a vers, ami megpecsételte további sorsát. 1958 júniusában Érmihályfalván tartóztatták le államellenes összeesküvés vádjával: a Sass Kálmán-féle csoport hatodrendű vádlottja volt.  Életfogytiglani büntetést kapott hazaárulásért, amit 25 évre csökkentettek. Az ország legsúlyosabb börtöneiben raboskodott, itt születtek legszebb szerelmes versei Sárikához. Az embertelen bánásmódot jól jellemzi, hogy fogolytársai előtt kivizsgálói így gúnyolták: „Seligó se rigó, szürke veréb Számadó.” Hat és fél év után amnesztiával szabadult, s a meggyötört költő újra Hímeshátszigeten talált menedékre felesége szerető gondoskodása mellett.

Érkeserű mesebácsija

Érkeserű „mesebácsija” lett, aki nemcsak a falut járva mesélt, hanem írásaiban is megörökítette a „láperdők szigetén”, az „árvalányhajas nagy puszták kellős közepén” fekvő települést. Több, az Érmelléket bemutató néprajzi és természetrajzi tanulmány szerzője (Pásztorművészet, Régi érmelléki halászat, Búcsú a darvaktól stb.). Versei, néprajzi cikkei, láperdei meséi újból megjelenhettek, de a kegyetlen évek s a nemzetiségeket elnyomó politika miatti fájdalma az érzékeny lelkű költőt gyakran sodorta depresszióba, letargiába. 1977-ben elveszítette szeretett Sárikáját, s ezután már nem talált önmagára. Élete utolsó napjaiban nevelt lányuk ápolta. 1983-ban az érkeserűi református temetőben helyezték örök nyugalomba. Számadó Ernő síremlékét, csónak alakú fejfával, az érkeserűi református temetőben 1993-ban állították fel.

A helyi iskola 1997-ben vette fel a nevét. A Számadó Ernő Művelődési Egyesület pedig Számadó-napokat, szavaló-és mesemondóversenyeket rendez tiszteletére. Ezekről a versenyekről nekem is vannak emlékeim, mivelhogy én is részt vettem rajtuk. A mesemondó versenyeket az 1-4. osztályosoknak, a szavalóversenyeket 5-8. osztályosoknak rendezték.

Mi sem bizonyította a verseny fontosságát, hogy a környéken híres személyeket, tanítókat, tanfelügyelőket ültettek a zsűriszékbe. Nagy örömmel töltött el, hogy nekem lehetőségem volt mindkét versenyen megmérettessem magam. Már első osztályos koromban elindultam a versenyen, de nem a tanítónőm készített fel, hanem az édesanyám, aki ugyancsak tanítónő. Óriási sikert értem el, hiszen harmadik helyezést értem el. Attól a naptól fogva kezdtek érdekelni a szavaló- és a mesemondó versenyek. Második osztályos koromban már nem volt kérdés, hogy részt veszek a mesemondóversenyen és többször értem el helyezést.

Hímeshátsziget megálmodója

Számadó Ernő versei is új kiadásokat is megértek Gavrucza Tibor jóvoltából. Az érmelléki faluban 2011-ben szobrot állítottak Hímeshátsziget megálmodójának, így örökítve meg az utókor számára a lápvilág dalnokát, akinek a környező mocsarak, lápok bűvös világa ihlette gyermekmeséit. Később a régi csónakfejfát felújították, az ötlet a 2013-ban zajló Számadó-napok idején született. A felújítás kiötlője és anyagi támogatója a nagyváradi Jakabffy László nyugalmazott építész volt, aki a költő sírjánál állva elmondta: évtizedekkel ezelőtt sokat tartózkodott Érkeserűben, ám valahogy mindig elmaradt az ismerkedési lehetőség Számadó Ernővel: „Nem fordítunk kellő figyelmet a körülöttünk élőkre, pótolhatatlan dolgokat mulasztva ezzel életünkből”. Boros József érmihályfalvi magyartanár, aki Keserűben kezdte pályáját, személyesen ismerte a költőt, meseírót: „gyöngyszem volt az Érmellék ékszerdobozában” fogalmazott megemlékező beszédében az új kopjafaavatón Boros. „Nem az a lényeg, Ernő bátyám – és ezt te értenéd leginkább –, milyen drága koszorúkat hoztunk, vagy nem hoztunk a fejfádra. Inkább az, hogy itt állunk a nagyszombati sirató esőben és emlékezzünk” fűzte hozzá a tanár.

Számadó legismertebb kötetei: Arccal borulok a földre, Fonóka mesék, Segíts meg, emberségem, A csodálatos miskapipa, Fenyőfa a lápon, A csend beszéde, És mégis győzünk, Mesehalom, Megkell a búzának érni, Májusfa.

Felhasznált irodalom: Sóki Béla: Érmellék 100 híressége. Scola Nostra Egyesület, Székelyhíd, 2009.

A szerző Koncz Erik Richard, a Partiumi Keresztény Egyetem I. éves magyar—angol szakos hallgatója.