KOMORÓCZY GYÖRGY, ROMÁNIA

Murádin László kolozsvári nyelvész a Hókuszpókusz címet adta nemrég megjelent vaskos nyelvművelő kötetének (Europrint Kiadó, Nagyvárad, 2014).

A mai magyar nyelvművelés kiemelkedő személyisége nem csupán az olvasó figyelmét megragadó címet választott könyvének, hanem a hókuszpókusz mondatszó eredetének elmagyarázásával meggyőzően igazolta: csodálatos a nyelv világa.

Az ősi, szépen hangzó, gazdag és finom árnyalatok kifejezésére is alkalmas magyar nyelv világa is.

A bűvészkedés közben használt varázsige, a hókuszpókusz eredetét a szófejtő szakirodalom ismeretlennek tartja, történeti-etimológiai szótárunk feltételezi, hogy eredeti alakjukból kiforgatott latin szavakból keletkezett.

Murádin László azonban ennyivel nem elégedett meg és tovább búvárkodott. Az eredmény: az a legvalószínűbb, hogy a több európai nyelvből is kimutatható hókuszpókusz a katolikus mise ’ez az én testem’ jelentésű latin hoc est corpus (meum) kifejezésből származik hangtani módosulások következtében: hoc est corpus = hok es kópusz = hókuszpókusz. (A magyar forma kialakulásában valószínű, a német Hokuspokus is szerepet játszott.)

Hasonlóképpen leköti az olvasó figyelmét a különösnek tűnő szavak vagy szólások eredetének magyarázata is, ilyen például a mosztrobbanás, földönfutó/ágrólszakadt, agyonüt/agyonver, tökkelütött, kiebrudal/kiakolbólít (a könyvben többször is előforduló hosszú ú-s kiebrúdal változat feltehetően sajtóhiba), szőrszálhasogató; nem mindig papsajt, teljes gőzzel, elveti a sulykot, tanulj tinó, csehül állunk stb. Érdekesek a szitokszóvá vált betegségnevek magyarázatai is: fene, franc, rosseb, süly vagy suly, frász, nyavalya és egyebek.

Murádin László a csaknem 450 oldalas könyvében – amint az eddig mondottakból is sejthető – elsősorban anyanyelvi műveltségünk gyarapítására törekszik a korszerű nyelvművelés elvárásai szerint, ugyanis ismeretterjesztő írásaiban a már említett kérdések mellett olvashatunk még például a népek és nyelvek érintkezéséről, személy- és földrajzi nevek (erdélyi magyar helynevek) eredetéről és azok helyes használatáról, egyházi kifejezésekről, a falusi gazdálkodói élet szavairól, a káros idegen nyelvi hatásokról.

Ez utóbbi címe: Magyar szavakkal magyartalanul. Ebben a fejezetben olvashatjuk egyebek mellett, hogy sokan közülünk – különösen a szórványban lakók – román nyelvi hatásra régiséget mondanak szolgálati idő, munkaviszony helyett; gyakori ott a veszek egy taxit, elvesztettem a vonatot, mit még csinálsz/hogy még vagy?, tust csinál és még sok-sok hasonló kifejezés. Helyesen magyarul: taxiba ülök, taxit rendelek, hívok, fogadok; hogy vagy?; tusol vagy zuhanyoz.

Itt említem meg, hogy a szerző helyesen tette, hogy – ha szűkszavúan is – szól magyarországi nyelvi bajokról is, hisz ott sem minden tökéletes (Anyaországi furcsaságok). Például anyanyelvünk argósodásának/szlengesedésének Budapest a melegágya. Másképp mondva: a pesti nyelv, a nagyvárosi nyelv. Csakhogy az nem azonos az ideálisnak tartott normatív nyelvváltozattal!

Külön akarok szólni a kötetet bevezető 11 oldalas Előszóról. Remek eszmefuttatás a nyelvi eszményként és normaként számon tartott nyelvváltozatról: az egységes irodalmi nyelvről (és beszélt változatáról: a köznyelvről; ebben a szóban a köz- előtag a közöst, a ’mindenki számára érthető’-t jelenti), az írók szerepéről a nyelvi felemelkedésben, a nyelvművelés céljairól és feladatairól, az erdélyi magyar nyelvállapotról.

Érdemes idézni néhány gondolatot a szerző szakszerű vizsgálódásából. „Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. (…)

A román nyelvben nincsenek hosszú és rövid hangok. Ennek következtében a kétnyelvűség felerősíti a nyelvünkben amúgy is meglévő rövidülési tendenciát. Közép-Erdély (a mezőségi magyarság, s az itt lévő városok, Kolozsvár, Marosvásárhely, Dés, Szamosújvár) lakosságának beszédében a legbántóbb a hosszú és rövid magánhangzók közötti különbség fokozatos megszűnése: nyelvmüvelö, megcsokol, házbol, löttek stb. (…) És senki sem beszéli szépen a nyelvet, ha egy másik nyelv szavait keveri mondataiba, ha – esetünkben – a magyar beszédben fölösleges, a magyar nyelv számára idegen román szavak, a román nyelv szerkezetét magán viselő, románból fordított tükörkifejezések bukkanak fel (…).”

Néhány jól ismert példa a fentebb említetteken kívül: punga (tasak, zacskó), bordura (járdaszél, szegélykő), abonament (bérlet), diszpenzár (orvosi rendelő), sziringa (fecskendő); pontra tesz (rendreutasít, helyrerak, ráncba szed), infarktust csinált (infarktust kapott, infarktus érte), közszállítás (még a hazai sajtóban is! – helyesen: tömegközlekedés vagy közösségi közlekedés) és így tovább száz meg százszámra.

Örömmel jegyzi meg e sorok írója, hogy néhány nyelvi/helyesírási kérdésben régebb kifejtett véleményét megerősíti Murádin László Hókuszpókusz című kötetében is. Például: a Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé szólásban a sárga lé jelenthet bort is; a Nyirő – Nyírő vitában az utóbbi tekinthető hagyományosnak; románból rosszul fordított szavak, kifejezések.

A jeles tudományos kutató és nyelvművelő Murádin László céljának megfelelően a Hókuszpókusz című kötet egyaránt alkalmas magyarságtudatunk erősítésére és anyanyelvi ismereteink gyarapítására. Erős fegyverünk lehet a nyelvi harcban.

(Murádin László: Hókuszpókusz – Europrint Kiadó, Nagyvárad, 2014.)

A szerkesztő megjegyzése: Átvétel a Krónika online-ról (2015. 01. 17.)

Komoróczy György, Domahida (Szatmár megye) 1942.

Komoróczy György nyelvművelő, közíró, újságíró (Románia). 1970 óta folyamatosan jelen van a romániai magyar sajtóban anyanyelvápoló cikkekkel, interjúkkal, publicisztikai írásokkal. Közel harminc éve állandó – heti rendszerességgel megjelenő – nyelvművelő rovatot vezet/ír, 1989 előtt a Hargita napilapban, a fordulat után a Hargita Népébe. 2004-ben megkapta a Nyelvőrzés Díját az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségétől.