Különös megelégedéssel töltött el, amikor rájöttem, úgy 25 évvel ezelőtt, hogy Kovács Imre író, szociográfus, a népi irodalom számomra legrokonszenvesebb alakja olvasta Cooper amerikai író indiánregényeit. James Fenimore Cooper teremtette meg a 19. században az indián-mítoszt, s azt hiszem örökké tartó rokonszenvet ébresztett e természeti nép iránt. Gyerekkori olvasmányélményeim egyik legnagyobbika a Vadölő, Az utolsó mohikán, a Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri. Ezeken a címeken jelentek meg kötetei, amelyek összefüggő történetet adnak ki.

 

Kovács Imre jó 100 évvel utána született, pontosan 1913-ban, 20. századi magyar író, akinek A néma forradalom című, a magyar parasztság sorsát bemutató szociográfiája 1937-ben felforgatta az irodalmi-politikai közéletet, s aki 1945-ben a Parasztpárt főtitkára lett, majd 1947-ben az üldöztetések miatt el kellett hagynia a hazáját, hányatott sorsa után 1980-ban halt meg Amerikában. Egész életében a szabad, független Magyarországért küzdött. Aztán már nem térhetett vissza, sorsa Márai Sándoréhoz hasonló…

Cooper A préri című regényében van egy jelenet, mondhatnánk úgy is: a tetőpont. Körös-körül felgyullad a préri, a száraz-füves puszta, füst és lángtenger borítja be az eget és a földet, a bölénycsordák dübörögve menekülnek, minden élőlény páni félelembe esik, hogy életét mentse. Alig van túlélési esély. Egy ember reked a tűztenger közepén: a kihalásra ítélt indián törzs utolsó törzsfőnöke. Mindenki biztosra veszi halálát, de amikor a futótűz elvonul, mint egy látomás fölemelkedik térdelő helyzetéből egy alak, leveszi magáról nyers szarvasbőr takaróját és az álmélkodó-csodálkozó szemek elé lép.

Hogyan lesz ebből a nagyszerű jelenetből Kovács Imrénél példázat?

A Magyarország megszállása című kötetéből idézek: „Döbbenetes csendben hallgatták egyik beszédemet a túlélésről… Elmondottam, hogy a honfoglalás előtti vándorlásaink során, a Kínai Fal és a Kárpátok között sokszor elkapott bennünket egy sztyeppei fergeteg, hirtelen összeverődött, személyi impériumok részesei lettünk. De amint egy ilyen sztyeppei konglomerátum szétesett, kilovagoltunk a romjai alól és mentünk a magunk útján. Rendelkezünk a túlélés képességével!

Ha másként nem megy, terítsük magunkra kultúránk, magyarságunk bölénybőrét, mint a préritűzben az indián a frissen elejtett állatát, s ha kérgessé is merevedik rajtunk, a tűz elmúltával kibújhatunk belőle, élve maradtunk, túléltük történelmünk legújabb megpróbáltatását is. Az arcokon láttam, a tekintetekből kiolvastam, hogy értettek és megértették, milyen teherpróbának teszi ki őket a magyar sors…”

A kultúra tehát a megtartó erő- mondja Kovács Imre, s ennek a legelsőbbike a magyar nyelv, az anyanyelv. – A mi Kazinczy Ferencünk még ettől is derűlátóbb volt 200 évvel ezelőtt, amikor a magyar nyelv megtartó erejéről beszélt. Gondolati vitába szállt Herderrel, a nagy német történetfilozófussal, aki azt állította, hogy a magyar kis nép, s úgy körül van véve nagy birodalmakkal és hatalmas nyelvcsaládokkal – lásd szláv, germán, latin -, hogy másfél század múlva nyelvével együtt kihal. Mondotta ezt az 1790-es években. – Kazinczy erre így reagált: „… kacagom, amit Herder jövendöl. Herder hamis próféta. A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha, míg filozófiai lélek fogja kormányozni Európának dolgait, mint most kormányozza. A nem-vandalushódító csak azért is meghagyja ezt és azt, hogy egy tulajdon karakterű s originális, sehol másutt nem található szép nyelv ki ne vesszen.”

Nos, azért ezzel az optimizmussal egy kicsit vigyázzunk. Először is, mert tudjuk, hogy Kazinczy idealista volt – önzetlen idealista. (Zárójelben megjegyzem: ezért szeretjük őt.) Hitt egy szebb, jobb, igazságosabb, boldogabb világ lehetőségében, amit az erény, a virtus, és a műveltség segítségével meg lehet valósítani. Azt képzelte, hogy az Isten képmására megalkotott ember a művelődésben meglévő vallási, etikai, érzelmi tényezők és a racionális tudás segítségével meggyőzhető a szépre, a jóra és az igazra való törekvésében. – Hat és fél év börtön lett a jutalma érte.

Másodszor pedig azért, mert ha a szövegre visszautalunk, akkor láthatjuk, hogy Kazinczy nem-vandalus (azaz nem vandál, barbár, erőszakos) hódítókról ír, hanem belátó, megértő, humánus hódítókról. Tegyük fel a kérdést: vannak-e ilyenek? Nincsenek, nem is voltak soha a történelem során. Vegyük tudomásul kedves barátaim, tanuljuk meg végre: a történelem mindig az erő nyelvén beszél. – Most megint vandalus hódítók vesznek körül bennünket; és itt nemcsak az Európát elözönlő másvilágbeli néptömegekre gondolok: vannak más sötét hatalmak is, a pénzvilág urai, akiknek semmi nem drága ár, hogy a hatalmat megszerezhessék. Mit számít nekik egy kis ország, egy szép nemzet, egy eredeti, semmi máshoz nem hasonlítható, gyönyörű nyelv?…

Ezért is hát Berzsenyi Dániel Kazinczyhoz írott episztolájából idézek befejezésül, mert ő az erőt – a lelkieket és a gazdasági erőt is -, mint elengedhetetlenül szükségest is hozzáteszi a kultúra, a nyelv és az erkölcs megtartó erejéhez. Ki is írtuk a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma falára:

 

„Mi az hát, ami a magyart emelheti?

Valóban nem más, mint az ész s erkölcs.

Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,

Ha az lélekkel s erővel teljes.”

 

Bízvást mondhatom, hogy itt Sátoraljaújhelyen van mindezekből: van lélek és erős elszánás, hogy édes anyanyelvünket szolgáljuk és megőrizzük.

És akkor higgyünk Kovács Imre gondolatában: rendelkezünk a túlélés képességével.

Nyelvféltő soraimat zárva szeretettel és tisztelettel köszönöm, hogy meghallgattak.

 

---

 

Megj.: Elhangzott az „Édes Anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny megnyitóján 2015. október 16-án, Sátoraljaújhelyen.