Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Legyetek csillagok! (Tőkés Lászlónak ajánlva)

2018.01.03. szerda, 22:07

807 megtekintés

VITÉZ FERENC (DEBRECEN)

 
„Az ugatásra jó szívvel felelek –

s reménnyel; mögöttem van már

sok álmatlan éjjel, meg varjak árnyéka

fejem fölött. Néha azt hittem, innen

már az Isten is elköltözött egyszer –

de én hozzátok kötözött csomókkal

a szívemen ébredtem minden reggel.

S elindultam felétek angyalsereggel,

ártatlanul és szelíden, mint Noé

galambja…; mert nem voltam s nem

lettem senkinek sem a balga rabja

(úgy vagyok, mint a teremtett

világnak csak egy üszkös és fényes

kis darabja, szívemben gyógyuló sebbel).

 

Akik azt mondják: lehet, hogy meg kellett

volna halnom, még csak nem is sejtik,

hogy életben maradni olykor nagyobb

mártíromság. S én éreztem, hogy mellém

állt egy aprócska nemzet – és egy hatalmas

égi ország, szomjas szarvasokkal. Akkor

békültem ki én is a kósza végtelennel.

 

Nincsen földi, csak égi bíróság – Krisztus

vérével pecsételt borítékban hozzák

az ítéletet: kegyelem nékünk. – És dicsőség

az Úrnak, mindeneknek alján, kinek hallva

hallván zengi át az óceánokat haragja,

s elszenderül aztán két fényes tenyérben,

látva a bárányseregként imádkozó partokat.

 

***

Temesvártól a tengerig, templomajtótól

a parlamentekig, harangok érces szavától

a pusztuló erdélyi falvakig, Menyőtől

Brüsszelig, fiaktól a fiakig, a fáktól az égig

s embertől az emberig futottam – értetek.

Imádkoztam fagyos ereszek alatt az anyákért,

a kenyérért s az ágyért – hogy ne féljetek.

 

Megáld az Úr vagy kárhoztat a hold, amíg

nem alszom, míg reményemet bontogatom,

míg eggyé válnék veletek ocsúdó fényben;

s kutyák ugató szavára is az a válaszom,

mint régen, mikor kabátom alatt rejtegettem

mint messzi vendéget egy szebb jövőt:

Legyetek csillagok az égen!”

 

(2017 – Milota/Sonkád/Debrecen)

 

 

 alt

Tőkés László (Kép: BG)

 ***

 

 

 (A vers születése)

 

 

Weöres Sándor doktori disszertációja akár az auktori önelemző magyar poéta doctus-hagyomány mintadarabja is lehetne. A vers születése csak abban az értelemben klasszikus „tudományos próza” (mint azt az irodalomesztétika mondja), hogy műfaja nem disszertáció (tanulmány), hanem esszé.

Az utókor szerint Hamvas Béla volt ennek az értekezésnek az ihletője (az ő nyomán tekintette a költő a műalkotást is afféle „meditációs objektumnak” – és az írásmű is a „meditáció és vallomás” alcímet kapta). Okkal lehetett volna ars poetica: tudniillik, a költő (leegyszerűsítve a problémakört) arról beszél, hogyan látja magát írás közben (nem véletlenül beszél oly sokat például arról: hogyan látja önmagát az alkotásban, a „trance-ban”, a „roham” lefolyásában).

A művészi alkotótevékenységet egyrészt teremtő, tudatos akaratnak tekintette Weöres, munkának és parancsnak, a korlátlanság és a gátak közötti szépség „rögzített” megnyilvánulásnak. Persze, a „költő-alkat” meghatározza nemcsak az akaratot, hanem a lehetőségeket is (és nem árt, ha a képzelőerő és az intelligencia kiegészíti egymást).

Ha tehát tudatos költészetről van szó, úgy el kell-e vetnünk az őstehetség géniuszi morálját?  Ha költői tudatosságot emlegetünk, félre kell-e tennünk az ihletet? (Van-e ihlet egyáltalán? – tette föl a kérdést Weöres Sándor is, aki rögtön meg is válaszolta a kérdést: „… az ihlet nem több és nem kevesebb, mint a műalkotásra alkalmas kedélyállapot – Németh Lászlóra hivatkozva: „az agynak […] létünk mélyéből fölszálló erekciója az ihlet”. Egyesekhez csak látogatóba jár, másokat állandóan átvilágít, és vannak olyanok is, akiben gombnyomásra működik, mint a zseblámpa…)

Másrészt nem „akarat” a költészet, hanem a „nem gondolok semmire” érzése nyomasztó egzisztenciájának feloldása. Az automatikus cselekvések, az egyirányú hangulatok aztán egyirányú gondolatokkal kezdenek telítődni – néha pedig a túláradó gyönyörködés készteti a költőt a versre. S jön azután a kijózanodás: újra kell értékelni a mindenható alkotóihletet, ki kell javítani a verset… (Nem biztos, hogy poétikailag vagy verstani szempontok szerint, hanem ki kell javítani az életet.) Újra kell élni az élményt – ami persze már egy másik élmény, s az újraélés akár heteket, hónapokat vagy éveket is igénybe vehet.

„Ha a verset nem mint kész egészet, hanem mint két időhatár között lejátszódó keletkezés-folyamatot tekintjük: a kezdetén egy alaktalan és határozatlan sejtelem áll, melyre azonban többnyire elég határozottan vissza tudunk emlékezni […] és az utolsó stáció egészen konkrét, hiszen ez maga az előttünk álló kész költemény.” 

 

***

Írtam egy verset Tőkés László 65. születésnapjára. Pontosabban: egy barátom megkérdezte, hogy mivel Tőkés László 65 éves volt, nem tudnék-e egy verset írni erre az alkalomra.

A félreértések elkerülése végett – hiszen ajánlott versek esetében bármilyen félreértés adódhat, főleg, ha a megszólított személy olyan közéleti szereplő, aki egyszerre történelmi idol, másoknak történelmi ellenfél – már most közlöm, hogy az első válaszom az volt: nem tudok. Verset írni nem tudok. Nem tudok, mert nem jutott az eszembe, hogy verset írjak. Sok mondanivalóm volna Tőkés Lászlóról, de az inkább valamilyen tanulmányba vagy publicisztikába illenék.

A kérés-kérdés elhangzása utáni másfél órában azonban megszületett a vers. Annak ellenére, hogy nem akartam. Nem akartam verset írni, a gondolat azonban nem hagyott békén. (De a vers születésének története ennél kissé bonyolultabb. Nézzük meg előbb például a poétika-históriai vonatkozásokat, majd néhány egyéni reflexiót fűzök a vershez.)  

 

***

A műalkotás – mint az elnevezés is jelzi – nem természetes, hanem mesterséges képződmény. Hegel szerint sem természeti termék, hanem emberi tevékenység hozza létre azt. Az erre való képesség lehet ösztönösen tudott, megadatott és megtanulható. A művészet „termékét” az ember, az emberi érzékek számára alkotják, érzékek és érzelmek összhangjával és disszonanciájával.

A művészi alkotás ugyanakkor a szellem számára is lényegileg létező dolog, feltételezi a szellemi és lelki intelligenciát, sőt, azokat fejleszti is, miközben alakítja az ízlést. Az alkotás továbbá „magábanvaló”, szubsztanciális célja van, ami az ember vizsgálatában, a szenvedélyek megtisztításában, a tanításban és a morális tökéletesítésben foglalható össze. A morálhoz hozzátartozik a reflexió, a kötelességszerű meghatározott tudata, valamint az ebből a megelőző tudatból fakadó cselekvés.

A művész mindenekelőtt ember, aki minden emberi élményét egy fokkal intenzívebben éli át a többieknél. Sík Sándor – klasszikusokra hivatkozva – esztétikai emberről beszél, arról az embertípusról, „akinek a lelke az egész világot esztétikailag” fogja fel. Ez azt jelenti, hogy minden külső és belső tapasztalását áthatja érzelemmel, s azokat egész élethangulatával, illetve világképével hozza kapcsolatba. A külső és a belső világ ábrázolása tehát az alakítás révén válik kifejezéssé.

A művészi alkotásfolyamat létrejöttének alapfeltétele az alkotásra való tehetség, és ennek fontos eleme a művészi képzelet. A képzelet azonban nem azt jelenti, hogy a semmiből születik meg valami – hanem a képzeletet is valamilyen élmény előzi meg. Az élményt abban az értelemben nevezzük külsőnek vagy belsőnek, hogy annak tárgya a külső valóság-e – vagy valamilyen tudatbeli mozzanat. Az ilyen értelemben vett belső élménynek sokkal nagyobb a jelentősége a művészi alkotásfolyamatban. A külső valóság belső megélése bármikor felhasználható és alakítható élményként raktározódik el az alkotóban, melyek később emlékezetként (vagy éppen esztétikai motívum formájában) kerülnek elő.

A művészi élménynek tulajdonképpen bármi lehet a tárgya, sőt, egészen más természetű is lehet, mint a hozzá kapcsolódó műalkotás. Borges A költői mesterség című előadáskötetének első tanulmányában (A költészet rejtélye) arról beszél, hogy a költészet misztikuma nem valamilyen távoli és megfoghatatlan dologban, hanem a hétköznapi életben, az emberi viselkedésben rejlik.

„Amikor esztétikai műveket forgattam, mindig az a kínos érzés kerített hatalmába, hogy olyan csillagászok könyvét olvasom, akik még sosem vették szemügyre a csillagokat. Vagyis úgy írtak a költészetről, mintha a költészet valamiféle feladat volna, s nem az, ami valójában: szenvedély és élvezet. Elolvastam például nagy tisztelettel Benedetto Croce esztétikatanát, s ott azt a meghatározást találtam, hogy a költészet és a nyelv ’kifejezés’. Nos, ha itt valaminek a kifejezésére gondolunk, akkor visszajutunk a tartalom és forma régi kérdéséhez; ha pedig nincs semmi konkrétum, ami kifejeződne, akkor semmit nem kapunk ettől a meghatározástól. Szóval tisztelettudóan elolvassuk a definíciót, aztán másfelé vesszük az utunkat. Például a költészet felé; az élet felé. Hisz az élet, biztos vagyok benne, csupa költészet. A költészet nem valami távoli dolog – a költészet, mint majd látni fogjuk, itt áll lesben az utcasarkon. Bármely pillanatban lecsaphat ránk.”

Természetesnek tűnik (tényleg természetesnek tűnik?), hogy Vörösmarty Merengőjéhez a merengő Laura megpillantására, az életfájdalom megnevezésére a haláltudatra, egy tájképhez az adott táj szemlélésére, a melankóliához a hiányra, a portréhoz a modellre, egy társadalmi regényhez a regényben szereplő alakok ismeretére van szükség. Azonban Dürer metszete, a Lovag, halál és ördög eredetileg jelmeztanulmánynak készült; Wagner vallomása szerint zenei témái gyakran plasztikai jelenségekhez fűződtek; Valéry Tengerparti temetőjének „ihlete” pedig nem a tenger és nem a halál volt, hanem egy ritmus, amelyet a költő a tengerparton sétálva hallott.

Alakító munkája lehet a vers születésében a tudatos élménykeresésnek ugyanúgy, mint a véletlennek – noha ezt sokan tagadják, hiszen sorsszerűséget, valamilyen mélyreható törvényt látnak abban, ha bármi történik „művészileg” az alkotóval. Ezzel kapcsolatban idézte Sík Sándor Márait. – Az író és témája című reflexióban olvassuk az alábbiakat:

„Az elhatározásban, mely az írót arra készteti, hogy egy alakkal, eseménnyel, jelenséggel irodalmi formában foglalkozzék, bizonyosan szerepe lehet a véletlennek is. De ez a véletlen akkor tud csak hatni az író lelkére és idegzetére, ha alkatrészei mély és titkos rokonságban vannak az író lelkének alapanyagával, bizonyos szemlélettel, hajlammal, azzal az egységes magatartással, melynek alkotóeleme a jellem, az értelem, az érzelmi készség, a műveltség és a hajlam. Nem hiszek abban, hogy az író ‘elhatározza’ témáját. Az anyag, melynek végül gondolati és művészi formát kényszerül adni az író, azonos elemekből áll össze, mint életünk titkos, élményszerű anyaga. Mert az élet nemcsak testi és szellemi folyamatok összessége, az élet az egyén számára egyfajta, szigorúan személyi jellegű élmény, amely elől kitérni, megszökni az irodalomban éppen olyan kevéssé lehet, mint a valóságban. Az élmény az a vonzó és szelektáló erő, amely kijelöli az író számára a jelenséget, alakot, tüneményt, mellyel vagy akivel sorsszerűen foglalkozni kénytelen… Írni annyi, mint végzetes és másíthatatlan formában kifejezni azt az élményt, mely életünk parancsa és tartalma.”

Ennek a parancsnak a teljesítéséhez szüksége van az alkotónak ihletre, ami igen „veszélyes fogalom”, de nem nélkülözhető fogalom, mert az értelemnek és érzelemnek, a tudatosnak és tudattalannak, a passzív és aktív magatartásformának, a szabadságnak és szükségszerűségnek a művészi alkotásban való egysége az ihlet fogalma nélkül hiányosan értelmezhető.

Az ihlet elsősorban érzelmi felfokozottságot jelent, a gondolatok hirtelen, mintegy személytelen felvillanását. Flaubert szerint „a költői vízió mindig örömmel teli, valami beáramlik a lélekbe, s az ember azt sem tudja, hogy hol van”. Az ihlet általában nem hosszan tartó, Arany János csak percről beszél, Goethe pillanatról. Mindig szeszélyes, egyszer jön, máskor nem, irányíthatatlan, s olyan felsőbb adomány, amiért nem a művész a felelős. Az alkotó szempontjából azonban az ihlet mindig az esztétikai valóság átélt teljességét jelenti. Weöres Sándor szerint az ihlet nem választható külön az élménytől, máskor lehet, hogy csak matematikai képletmegoldás: költői agymunka.

Magam már többször is leírtam, hogy ihlet helyett inkább létrehívó alkalomról beszélnék: érezni kell a pillanatot, amikor én már nem én vagyok, amikor nem itt vagyok – amikor már nem is vagyok… Az ihlet az a pillanat, amikor bárhol és bárki lehetek.

 

***

Ez (vagy valami hasonló dolog) történt meg 2017. május 21-én, amikor Szabó Szilárd barátommal Milotáról Debrecenbe utazván (a Kecskési Tollas Tibor-emlékmű avatása, majd Zsigmond Dezső tiszacsécsi Gulág-filmforgatása után, Tőkés Mártont, a püspök kisebbik fiát is meglátogatva Nyírbátorban), hirtelen elhangzott a kocsiban a kérdés: nem írnék-e egy verset Tőkés Lászlónak, aki április elsején töltötte be a 65. születésnapját. (Július 9-én úgyis találkozunk Milotán, éppen aznap beszéltük meg a programot: Fülöp Sándor emlékkiállítása után Tőkés László tartja az ünnepi istentiszteletet – előző este felolvashatnám a verset…)

Azt mondtam, hogy a vershez „hangulatba” kell kerülni, ismerni kell a „tárgyamat” – nem is gondolva ara, hogy a tárgy most egy ember, egy református püspök, egy európai parlamenti képviselő, egy hős és egy mártír, egy üldözött ikon, aki folyamatosan önmaga, s aki folyamatosan harcban áll azokkal, akik nem tudják vállalni önmagukat…

Lassan robogott az autó az éjszakában, s mivel mindig van nálam toll és üres papír, ebben a folyamatos robogásban cikkcakkos betűkkel próbáltam meg leírni mindazt, amiről azt hittem, hogy nem tudom leírni. Éreztem, hogy vannak leírhatatlan dolgok is, hogy vannak megfogalmazhatatlan igazságok.

Előbb észre sem vettem, hogy egyes szám első személyben beszélek. Beleképzeltem magam Tőkés László életének néhány (általam is ismert) epizódjába, ebből pedig továbbgondoltam az életét: vissza és előre az időben. S amit továbbképzeltem, azt végül ösztönösen is leírtam. Ha lehet ezt mondani, egy kicsit Tőkés László lettem: eggyé váltam egy pillanatra azzal, amit írtam (persze, az egyes szám első személy sokat segített ebben). Aztán a vers félbeszakadt: megérkeztünk Debrecenbe, én pedig csak július 7-én, a milotai kiállítás és reformációs ünnepi istentisztelet előtt két nappal, a Sonkádra tervezett találkozónk előtti estén vettem újra a kezembe a tenyérbe szabott kartonlapokat (ilyenekkel a zsebemben járok mindenhová, nehogy elszalasszam az „ihletet”…) Akkor jöttem rá, hogy majdnem kész a vers, csak be kell fejeznem. – Ez a befejezés a csillagok utáni rész – és ezt a befejezést adják a csillagok. Nem volt holdfény, nem ugattak a kutyák, talán még azt sem tudtam, hogy milyen messze van Brüsszeltől Menyő – és nem beszéltem Istennel.

Most azonban már tudom, hogy szólt hozzám az Isten.

 

***

Verset írni Isten nélkül talán nem is lehet.           

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu