CSERVENKA JUDIT (Budapest)

 

 

„Rend-e az, amelyben egy matrózruhás pesti kisfiúból szakállas remete lesz a botokud indiók kialudt tűzhelye helyén?” – kérdezi Lénárd Sándor Völgy a világ végén című könyvében.

 

A völgy Dél-Amerikában az őserdő szélén volt, itt élt, gyógyított, kertészkedett és Bachot zongorázott a 110 éve született író. Latinra fordította a Micimackót, orvostörténeti és művészeti cikkeket olaszul, szakácskönyvet angolul, verseket németül és emlékeit, gondolatait magyarul írta.

 

Budapesten született , 1910. március 9-én jómódú polgári családban. Bécsben szerzett orvosi diplomát, majd az Anschluss elől Rómába menekült, bár származása ott sem jelentett biztonságot. Volt kukta, járt házról-házra vérnyomást mérni, zongoraleckéket adott vacsora fejében, és részt vett az ellenállásban. A háború után rövid időre a római Magyar Akadémia orvosa lett, ahol barátságot köt a magyar szellemi élet számos kiválóságával, közülük Weöres Sándorral és Károlyi Amyval évtizedekig leveleznek. Karinthy Ferenc és mások hívják haza, de az itthoni kommunista fordulatot ugyanúgy megérzi, mint a 30-as évek Ausztriájában a nácit, így inkább nekivág a világnak. Közép-európai gyökerekkel – úgy érzi – nem tudna beilleszkedni az angolszász civilizációba, így Latin-Amerikát választja, és hajóra száll olasz feleségével és kisfiúkkal Brazília felé.

 

Először egy ólombánya sebésze, majd  a magyarok által is kedvelt nagyvárosban, Sao Paulóban segédorvosként dolgozik, számos nyelv birtokában tolmácsol, fordít, és a zömében német telepesek lakta Santa Catarina tartomány Dona Emma nevű településen telket vesz abban a bizonyos völgyben a világ végén. Még Sao Paulóban egy televíziós vetélkedőn Bachról szóló remek előadásával annyi pénzt nyer, hogy megvásárolhat egy patikát. Nemsokára azonban agyvérzést kap, eladja a patikát, és visszavonul Dona emmai saját kezűleg épített házába. 

 

„Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből. Szabad az, aki nem várja, hogy embertársai küldjék a vizet a falon keresztül, a világosságot dróton. Korunk rablánca drótból van. Sürgöny és telefondrót hálójában evickél az emberiség. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.” – olvashatjuk az Egy nap a láthatatlan házban című könyvében. 

 

Lénárd Sándor álmait nem zavarta senki, ébrenlétét is kevesen. Családjáról nem ír könyveiben, más forrás utal arra, hogy felesége francia nyelvet tanított egy egyetemen, az író egyedül élt. A völgy telepesei – zömében a századfordulón kivándorolt svábok – voltak alkalmi paciensei, néha távolabbról olaszok, portugálok is jöttek, ha javasasszonyaik tudománya véget ért. Olykor barátok is érkeztek messziről, olykor ő maga engedett Rio vagy Sao Paulo csábításának, ahol óhazai magyarok éltek óhazai emlékeik között.

 

„A lakásokban gyűlnek a könyvek, előbb csak Ady, a Biblia, az Ínyesmester szakácskönyve, aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él. Még van egy kis Magyarország a fennsíkon: a pannonhalmi bencések elegáns gimnáziumot építettek. Nem messze ott forog a szélkakas a kálvinista templom tornyán, és a messziről jött hívek biztosítják az Urat, hogy benne bíztak eleitől fogva. Még összejönnek a jó polgárok bridzsezni, megbeszélni a dollárárfolyamot. Még a telefon is magyarul szól. Ilyenkor órákra enged a honvágy, úgy jár az ember, mintha hosszú tengeri út után földre lépne. Kár, hogy Sao Paulo is végtelen messze van.!” 

 

Életfogytig tartó betegségére, a honvágyra nincs orvossága, csak enyhíteni tudja óhazai ízekkel. Sváb asszonyok jóvoltából kerül asztalára amerikai búzából sütött európai kenyér és mellé magyar paprikától pirosló abált szalonna – a reggeli fontos tartozékai. Az ebédrevalót megtermi a kert: Lénárd Sándor délelőtti tevékenységének színtere és örömeinek forrása.

 

„Római piniák kapaszkodnak a házam mögötti lejtőre, Dél-Afrikából jött magból aloe kelt ki, a svájciból bazsalikom. És mivel szabály, hogy minden nemzetközi társaságnak budapesti tagja is legyen, itt áll három fiatal kajszibarackfa: magjukat a Gellérthegy lejtőjén szedte fel egy tollhoz szokott kéz. Már elmagyaráztam nekik, hogy barackjaikat karácsonyra várom, de még nem vállalták a kivándoroltak közös sorsát, az átváltozást. Még nem lett a kajszibarackfából karácsonyfa.”

 

A délelőtt a kertészkedésé, a délután az írásé. A fél világgal folytat levelezést. A  Micimackó latin fordításának köszönheti Robert Graves angol költő, tudós barátságát, aki mindaddig latinul ír neki, mígnem személyesen találkozva kiderül, hogy Lénárd angolul is tud. És persze olaszul, németül és magyarul. 

 

Eredeti és humoros megfigyeléseket tesz a nyelvek változásáról: „Az olaszt már Dante bebalzsamozta. Csak a tájszólásai élnek…A német halva született. Luther a nyomdászok részére találta ki. Javítani alig lehetett rajta, rontani igen…A magyar él, fejlődik …Nincs év, hogy ne hozna szótermést. Egy nyelvész barátom azt állítja, és elhiszem neki: a kivándoroltak leveléből pontosan megállapítja, ki mikor lépett ki; írásaikban halott szavak vannak, az egykori beszéd fosszilis maradványai; mint a geológus ezekből állapítja meg a réteg korát.”

 

Lénárd Sándor írásaiban nincsenek ilyen fosszilis maradványok, mert ő az országból kilépett ugyan, de a magyar nyelvből nem. Elárulja, hogy minden nap olvas Horatiust és magyar költőket.

 

„A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!”

 

A leveleket és a könyveket egy kis öreg busz hozza naponta. Amikor a völgyből felhangzik pöfögése, már jócskán alkonyba fordul a délután, és szomorúan megállapítja: „…a legjobb hely sem óv a honvágy álnok rohamaitól. Akkor a legerősebbek, amikor a nap is gyorsít, és már biztos: ma sem kerülök vissza bölcsőhelyemre.”

 

Talán nem is akart visszakerülni. Húsz év alatt életformája lett a magány, a kert, a többhónapos késéssel érkező újságok, levelek, a gyertyafény és öreg könyvek mellett töltött esték.

 

„Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam.”

 

És idézi a régi latin mondást: una ex illis ultima. Az egyik az utolsó lesz. 1972. április 14-én jött el az utolsó nap. Ha ő maga nem is, könyvekbe sűrített gondolatai még életében visszatértek szülőföldjére, s talán akkor úgy érezte: kicsit helyreállt a rend, amelynek felbomlása miatt egy matrózruhás pesti kisfiúból szakállas remete lett egy völgyben a világ végén.