FŰZFA BALÁZS (SZOMBATHELY)

Fenséges Úr,^[1]

midőn ma reggel pitymallatkor képzeletben végigtekinték távoli erdeim méltóságos haragzöldjén, s szemügyre vevém fűszálaim rendíthetetlen rendjét, aztán megszámlálván a legkisebb zöld sarlócskát is abban a kertben, mely immár örökkön határt szab gondolatim szakadatlan vándorlásainak; midőn arra gondolék, vajh’ hány évem van hátra még, egy dallam fészkelődött a közelembe, s nem engedett felállnom, sem nyugodtan ülnöm, sem sétálgatnom tovább. Izgatottan járkáltam hat vagy nyolc négyzetméteremen, s nem találtam a helyemet sehol.

Vajon a véletlen vagy a sors kegye segített bennünket abban, hogy pályánkat befussuk? – kérdém magamtól. Vajon Szküllák és Charybdisek között tébláboló hétköznapjaink miért tűnnek ma olybá, mintha egyenes úton s kétségek nélkül menendtünk volna mindannyian évtizedeken által? Vajon Akadémiánk, Lánchídunk és zeneoktatásunk templomai állhatnának-e, s vajon felállanak-etovábbiak is majdan, ha mi már nem leendünk, csak porhüvelyként ezen a Földön?

Érdemes volt-e előrevetni a múló napok rendiben tekintetünket? Érdemes volt-e, nem kímélvén időt, fáradságot, pénzt, szenvedélyt, örökkön arra ösztökélni másokat s magunkat egyaránt: soha más, mint az önzésétől megszabadulni kész lélek teremthet emberibb s szabadabb jövőt eme országban. Hisz csakis elszántság és halált megvető bátorság sulykolhat belénk annyi elszánást, hogy szavaknál többre is fussa erőnkből, hogy tetteink majdan a jövő firtató tekintete előtt is megállandjákhelyöket.

Amikor Ön még gyermekként oly csodálatos hangversenyt adott Pesten, 1823-ban, mi már régesrégtőlfontolgatánk a nagy idők igába fogásának gondolatát. Wesselényi barátom lázas terveit szövögeté, Kölcseynk Hymnusunk halhatatlan sorait fogalmazá, s nembeli nagy költőnk, Berzsenyi Dánielünk is megírta volt már nagyszerű ódáit. Vörösmartynk készülődött, szárnyait bontogatta, s bizony megszületett egyetlen hónapban,ama dicsőséges évben, nyelvünk és történelmünk két olyan magasrendű szelleme, akikért érdemes volt a Jóistennek magyart is teremtenie erre a Földre: Petőfi Sándor és Madách Imre. Utóbbit még nem ismerjük igazán, indulása látszék csak az égboltozaton, de higgyen nekem, jó Barátom, lángelme buzog e sztregovai kebelben!

Bizonyosan a haza felemelésének nemes gondolatát érzém visszhangzani ma reggel is a döblingi elmegyógyintézet falai fölött zúgó magányos szelekből. Hisz az Ön másik emlékezetes, 1846-os hazai útja során házamban tett többszöri látogatása alkalmával mindketten bizonyossá válhatánk gondolkodásunk közös íveiről.

Ám ha mindezt tudtuk mindketten, vajh’ miért is írtam e hajnali levelet Önnek, Édes Barátom?!Azért bizony, mert amai pitymallatkor megértettem a füvek halk susogásából és a napfény hóbortos-boldogságos ízéből, hogy az Ön halhatatlan zongorajátéka odahallik ugyan Cenkre Doborjánból is, ám nemcsak Cenkre vagy Szombathelyre és Kőszegre, hanem immár Döblingbe is. Megértettem végre ma reggel, hogy az elme, ha már el is veszíté kapaszkodóit az evilági létezés mezsgyéihez, a zenében újra felismerheté önmagát. Mert az Ön zenéje által arca lesz a dallamoknak, tekintete a hangjegyeknek, lélegzete a hangközöknek, melegsége a kottának.

Rájövék ezért ma reggel, hiába tudtam én mindig, hogy a zene érzelem és értelem, vihar és szélcsend, recsegő mamutfenyő és hajlékony ágacska, dörgő szélvész és csendes suttogás egyszerre, azt nem vettem észre soha mégsem, hogy a zene hallgatni is tud. Hogy a zene csenddé is képes lényegülni.

S ahogyan a szavak hiánya, úgy talán a hangok és hangjegyek hiánya is elvezethet bennünket a végső megértéshez? A teljességhez és a reménykedéshez? Éppen a hiány léleksanyargató érzése által?

Mégis semmi tehát a szó, semmi a hangjegy, a kotta, az ecset, a véső és az írótoll is? A Mindenséghez csak a(z el)hallgatáson keresztül vezet út? Mert hallgatni csak az ember tud? Mert minden hang mindannyiunkéugyan ezen a Földön – embereké, állatoké, mamutfenyőké és tölgyfáké meg a szeleké amott a parkban ­–, a hallgatás azonban csak az emberéleend?

Megértém akkor azt is, tűnődve immár tovább, kitekintve a végtelen égboltra, hogy akként hiányozna mindörökkön az Ön zenéje lelkemnek, mint akit a hallgatásra úgy kényszerítettek.

S amikor idáig jutottam gondolataim sorjában a fűszálak és a szelek által, végre arra is rájöttem, hogy nem lehetne nagyobb büntetésünk, mint ha nem hallgathatnánk soha Liszt Ferenc zenéjét. Az a csend a szenvedés volna maga. Az örök hiány állapota. Mert Ön megmutatta nekünk a teljességet, ezért az Ön zenéje nélkül csonkítatlanok immár nem leetünk sohasem.

Köszönjük hát Önnek, hogy ide született, éppen erre a tájra, köszönjük, hogy ebben a nyelvben lelt otthonra, köszönjük, hogy létezik nekünk.

Örökebbek az Ön hangjegyei, s bizonnyal könnyebben bejárják a világot, mint mindazok a hidak, utak és épületek, melyeket én teremtettem.

Vajon az én Akadémiám, Lánchidam áll-e még egyáltalán jó Budában s Pesten?

Ám ideje már, hogy az örök kétségek helyett hallgassuk inkább együtt a még megmaradt falevelek soha el nem fáradó csendjét. Ők emlékeznek még a tavaszra és a nyárra is talán. Nekünk azonban most már mégis könnyebb – ők elmúlnak, számunkra azonban az Ön zenéje nemcsak vigasz, hanem megtartó erő ezen a nyelven és ebben az országban – mindörökkön immár.

 

Boldogságos napokat kíván

tiszteletteljes és hűséges szolgája:

 

Gr. Széchenyi István

^[1] A levél 2011. december 11-én került elő egy eleddig ismeretlen gyűjtő cukorspárgával (!) átkötött paksamétájából, melyet a doborjáni (Raiding, Ausztria) karácsonyi kirakodóvásáron sikerült megszereznem néhány euróért. A kézirat felbecsülhetetlen értéke miatt fénymásolás vagy szkennelés ártalmainak nem tehető ki, ezért csak átiratban hozzuk. – A szövegközlő felolvasásában elhangzott Szombathelyen, a Nyugat-magyarországi Egyetem Ének-zene Tanszéke, jelesül Vinczeffy Adrienn karnagy szervezésében létrejött Liszt-ünnepségen, melyen a Jókainé Laborfalvi Rózát megszemélyesítő, fent nevezett háziasszonyon kívül megjelentek a kor nagyjai s természetesen maga a Mester, Liszt Ferenc (reinkarnációi) is.

---

Megjegyzés: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága által szervezett A legnagyobb magyarok… című konferencián elhangzott előadás (Széphalom, 2016. június 18.)