Egy csodás kicsiny falut képzeljenek el Szatmár megyében, messze a városi zajtól és nyüzsgéstől. Ha pontosan szeretnénk behatárolni, akkor megemlíthető, hogy Szatmárnémetitől déli irányban 35 km-re fekszik a Kraszna-folyó mellett. Amellett a folyó mellett, amely sárgára színeződik a sok agyagos hordaléktól, ha huzamosabb ideig sokat esik az eső. A falu a nevét egy érdekes történet által kapta, a helyiek mind azt állítják, hogy a történet valós alapokra épül.

László királyfi (később Szent László) ezen a vidéken vadászott, amikor megszomjazott és ivóvíz után érdeklődött az egyik pásztortól. A pásztor egy közeli kukoricásba ment, onnan előhozott egy tököt, melyet kettévágott, kivájta a belét és kis idő múlva vízzel tele hozta vissza. A királyfi megkóstolta és azt vallotta, hogy soha életében nem ivott még ilyen finom vizet. A helyiségnek ekkor még nem volt neve, ezért hosszas gondolkozás után elnevezte Tökbélnek. A Tökbélből lett a Béltök, majd a Béltek és végső formája a Krasznabéltek lett. Innen származik a falu neve.

 Nyáron a kilátás varázslatos, zöldellő dombok és fák, ameddig a szem ellát. Szebbnél szebb virágok díszítik a mezőket és a gyerekek örömteli nevetése, miközben a puszta közepén fociznak, mindent felülmúl. Szőlőültetvények, borospincék emelkednek ki a házak sokasága közül.

  Itt éltek a nagyszüleim, nagymamám szülei. Itt töltöttem gyerekként szinte minden hétvégémet és nyaramat, még ha akaratom ellenére is tettem. Itt másztam fel a pince tetejére és figyeltem a családomat, ahogy szorgosan ide-oda cikáztak, mint a hangyák, miközben értelmetlen rajzokat készítettem. Itt ettem a legfinomabb szőlőt, majd később itt ittam a legfinomabb bort.

Mai napig ellátogatok oda, ha nyugalomra és csendre vágyom és sosem csalódom a látványban.

A svábok

Vonház István 1931-ben megírt A szatmármegyei német telepítés című könyvében kifejti, hogy a történeti Magyarország legnagyobb sváb nyelvszigetét a Nagykároly és Szatmárnémeti vidékén elterülő 31 német falu alkotta. Elméletileg lakóik legnagyobb részét Károlyi Sándor telepítette le 1712-ben. A közvélemény sváboknak nevezi a történeti Magyarország területén lakó németeket. A magyar nagyurak rájöttek, hogy mekkora nyereség számukra a svábok által tisztességesen végzett munka, így maradásra bírták őket. 

Viszont jogosan feltehető a kérdés, hogy miként is köthető a svábokhoz az én nagymamám, dédnagymamám, üknagymamám és miért pont ezt a témát választottam?   Nagymamám kislánykoromban sokat mesélt saját gyermekkoráról, jó és rossz pillanatairól. Most is magam előtt látom a jelenetet, amikor kint ülünk a kertben, a hatalmas almafa védelmez minket a nap sugaraitól, amelyet még dédnagyapám ültetett ötvenhét évvel ezelőtt, nagymamám pedig sóhajok közepette meséli múltját. Őszülő haját kicsit meglebegteti a szél, de nem bánja, hisz forró, izzasztó nap volt. Keze az ölében fekszik és csak mesél, mondja és mondja, mintha tengernyi időnk lenne.

Mesél az anyjáról, az én dédnagymamámról, aki svábként látta meg a napvilágot 1922 augusztus 21.-én. Szegény családban nevelkedett, 1942-ben férjhez ment, majd négy gyermekük született. Modora nem éppen szívélyes, elragadó, inkább szigorú, érzelmeit nem igazán kimutató személyiség. A sváb szokások és hagyományok apró részleteit tartotta csak fontosnak és érdemlegesnek, akárcsak az édesanyja, az üknagymamám.

Ő aztán igazi svábként élte az életét, németül énekelt, néha beszélt és határozott véleménye volt egy hagyományokat őrző családi életről. Gasztronómiában jártas személyisége csakúgy vonzotta az éhes szájakat az étkezőasztalhoz. A falu népe vallásos életvitelt folytatott, ez alól üknagymamám sem volt kivétel, aki hűen járt templomba és hittel hallgatta a német miséket. Lánya, az én dédnagymamám, már kevésbé tartotta fontosnak, hogy a már jól ismert hagyományokat utódainak továbbadja. Így nagymamám új nézetekkel és teljesen más felfogással nevelte gyermekeit. A következő pár oldalban fel szeretném eleveníteni a régi sváb hagyományokat és kis részletét bemutatni annak, őseim miként nevelkedtek és éltek.

Húsvét

Húsvét vasárnap a béltekiek kora reggel díszes, fonott kosarakba pakolják az elfogyasztandó eledel egy részét. Ínycsiklandozóibbnál ínycsiklandozóbb ételek találhatóak ilyenkor a kosarakban: kalács, sonka, piros tojás, egy kis üvegben torma, bor és akár tésztaféleségek is előfordulnak. A templom körül a cinteremben körbeértek a kosarak a pap áldására várva, s arra, hogy megszentelje azt az élelmet, amit húsvét reggel minden család közösen elfogyasztott. Ez volt a legfinomabb reggeli negyvennapi böjt után.

A gazdaságban lévő állatokat is megkínálták egy kis szentelt kaláccsal. Valamikor a keresztények nagyon komolyan vették a papi intelmet, a böjtöt és tényleg negyven napig nem ettek húst. Így a kutya negyven napig csontot nem kapott.  Aztán jöttek az ünnepek és volt csont elég. Húsvét utáni pénteken a hívők ismét nem fogyasztottak húst, s a kutya sem kapott aznap csontot. Ez volt az eb ijesztő péntek, mert a kutya azt hitte, hogy most megint negyven napig csontot nem lát.

 Húsvét második napján vederrel is locsoltak egykor. Korán reggel az ágyból kivitték a leányzót a kútra és ott több veder vizet zúdítottak rá. Veszélyes dolog volt, mert több halálos tüdőgyulladás származott belőle, amit annak idejen nem lehetett gyógyítani. Ezen a napon indultak el a soros legények német nemzeti viseletben (zöld kalap, fehér ing, barna hózentrágeres térdig erő nadrág, fehér térdharisnya, fekete pántos félcipő), locsolással egybekötött tojás gyűjtésre.

Akkoriban híres locsoló versnek számított a következő pár sor:

Nem is régen azt beszélték,

Hogy nyakunkon van a húsvét.

Hozzá húsvét másod napja,

Itt az idő, locsolásra.

Kerítettem kis üveget,

Tettem bele rózsavizet,

Elindultam locsolózni,

Lányos házat felkeresni.

Úgy latom, hogy lány van itten,

Ezért merészen ide jöttem.

És hogy el ne hervadjon,

Szabad meglocsolni

Karácsony

Hagyománynak számított elmenni látogatóba a rokonokhoz, kántálni vagy otthon várni a kántálókat, csillagosokat, betlehemeseket. A falu utcái már délutántól tele voltak zsibongó gyerekekkel és boldog, ünneplő emberekkel. A kántálók csoportosan járták a falut és az ablak elé érkezve hangosan bekiabáltak: „Szabad-e kántálni?” Többnyire a családfő jött ki erre a kérésre és megengedte, hogy kántáljanak. A gyermekcsoport rázendített egy karácsonyi énekre: a „Mennyből az angyal”, „Ó gyönyörű szép titokzatos éj” már akkor a részét képezte a kántálás folyamatának. A gyerekeknek fehér tarisznya volt a vállán, amibe belerakták az ajándékokat. Általában éjfélig járták a falu utcait, aztán vagy hazatértek vagy a templom közösségéhez csatlakoztak.  A csillagosok: általában két vagy három gyerek járta a helyiséget e karácsonyi tárggyal. Hetekkel az ünnepek elött saját maguk készítgették, csinosítgatták tehetségük szerint. A csillag egy hatágú színes krepp papírral bevont betlehemi csillag utánzat volt. Olyan fél méteres átmérőjű, kerek, könnyű doboz szerűség, melynek belsejében kicsiben jelen volt a szent család a kis Jézussal. A gyerekek öltözete a szokványos utcai öltözet volt, ritkán öltöztek jelmezbe, ami az angyalokat vagy a pásztorokat utánozta. Ők is bekéredzkedtek a házakba, de volt, ahol elutasították őket.   A betlehemesek: nagyobb fiúk csapatából állt, olykor felnőttek is beöltöztek. A betlehemet hetekkel Karácsony előtt fabrikálták, amely egy tornyos ládaszerű tárgy volt és a betlehemi istállót jelképezte. Benne volt a Szent család kicsi gipszfigurákból megalkotva, fából készült jászol a kis Jézusnak, juhok, tehenek, szamár vagy ló.  Rászerelték két rúdra és így szállították háztól házig.  Általában öt gyerek vett részt a betlehemes játékban pásztorokként beöltözve. Előadást tartottak a csodáról, amiben részük volt a juhok őrzése közben, az angyalról, aki hírt hozott Jézus születéséről, a csillagról, amely megjelent Betlehem felett keleten. Karácsonyi dalt énekeltek és körbejárták a betlehemet zörgő botokkal. Tudni kell, hogy az előadásért, amit bemutattak pénzt kértek. Egy-egy karácsonyeste százötven-kétszáz lejt is megkerestek. Ezt egyenlően elosztották és mindenki sokáig emlegette a betlehemezés sikeres lefolyását.

Szent Orbán pápa és a Béltekiek

Különleges helyet foglal el a béltekiek szívében Orbán pápa, hiszen ő vigyáz a szőlőtermésre. A gazdák, munkások, szőlőkerülök mellett Orbán is felelős a megfelelő szőlőtermésért. Orbán napja nagyméretű ünnep minden év május 25-én, őt tekintik az utolsó fagyosszentnek, s ha minden rendben van, abban az esetben a szőlősgazdák mosolygósakká, közlékennyé válnak, továbbá a pincékben is nagyobb poharakkal kínálják a bort. Tiszteletére még kápolnát is emeltek 1927-ben, mely a szőlős dombok egyikén található.  Ünnepnapján a béltekieknek rövidebb idő alatt kellett templomba menniük, ezen kívül onnan processzióval, énekszóval indultak tovább fel az Orbán kápolnához. Mindenki jelen volt ezen az ünnepségen, aki élt, ezen kívül mozgott Bélteken. Ennél nagyobb ünnep már csupán a Kirbály volt. A táj csodásnak bizonyul a májusi időkben. Jellemzően kellemes tavaszi idő van, kizöldül a táj, továbbá vadvirágok övezik a néhol lankás, kápolnához felvezető utat. A szőlőkerülő már messziről észreveszi a menetet, továbbá meghúzza a kápolna piciny harangját, mely belezeng a madarak csicsergésébe. A kápolnában figyelemfelkeltő lehet Orbán pápa szobra, amely egy díszes alapzaton álló, festett, fából készült faragvány, kb. egy méter magas, valamint állandó lakója a kápolnának. Mivel a domb nehezen megközelíthető, valamint közelében egy árva lélek sem lakik, így kevesen látogatják. Egyik alkalommal azonban egy szomszéd falusi református, születésétől foga kelekótya ember kereste fel, de nem jó szándékkal. Belökte a rozoga kápolna ajtaját és ráförmedt Orbánra: „Na, gyere csak ide, te jómadár!” -mondta. „Miért fagyasztottad le a dobrai szőlőket te faszent? Mert mindjárt megnyúzlak!” Majd leemelte a szobrot az állványról, hóna alá csapta Orbánt és levitte a szőlőhegy aljába, de nem tett kárt a szoborban. A tövis kerítésen át behajtotta a szépen növekvő búzatáblába, amelynek a fagy nem ártott. A szörnyűséget, miszerint eltűnt a szobor, a béltekiek csak később vették észre és minden kutatás a hiányzó műalkotás után hiábavalónak bizonyult.

Aratás előtt a milicista főnöknek fácán húsra fájt a foga, s ott vadászgatott a szőlőst övező tüske kerítés mentén. Egyszer csak észrevett a búzában valami színpompás micsodát. Kibiztosította a fegyvert és feszülten figyelt a jelenségre, de az a balfácán nem akart felrepülni, pedig ō meg el is köhintette magát. Türelmetlenségében, amely nem illik a vadász etikettbe, odasétált ahhoz a különös valamihez, ami moccanni sem akart és ekkor vette észre, hogy az nem fácán, hanem a szobor a kápolnából. Orbán szobra visszakerült a helyére újra festve, ezúttal pedig a megjavított ajtóra új zár került, így békében magasztalhatták tovább Orbánt.

A szőlő

Mindenki által ismert, édes, a gyümölcs kereskedésben sok esetben fellelhető, fürtös, nedvdús, több színű, bogyós termés. Sokan azt is tudják, hogy ebből készül a bor, amely a későbbiekben a búzával, disznóval is találkozik az asztalon. Adott egy, ha lehet délre, esetleg délnyugatra tekintő domboldal, márpedig Krasznabélteken ilyen van, mert egy délre, ezen kívül nyugatra néző dombvonulat övezi a községet. Ez a domb a legutolsó, amely a Kraszna síksága előtt magasodik. Valamikor ehhez dörgölőzött a folyó, ezen kívül még manapság is fellelhető a régi Kraszna-meder nyoma a faluban. Ezt az adottságot ki is használták a bentlakók, mert valamikor az egész dombhát első osztályúan megművelt szőlőskert volt. Nem termesztettek ki tudja milyen nemes fajta szőlőt, de az jó hozzáértessél kitűnő zamatú, illatú, erős bort eredményezett. A hatvanas évek során legelterjedtebb volt a Nova fajta, mely ellenálló volt a gomba, továbbá más fertőzésekkel szemben. Tömött zöldes, esetleg lazább sárga színű, érett fürtjei szimpla érintésre a szőlőszemek nagyméretű részét elhullatta, a szüretelők nagyméretű bosszúságára. Erős, sárgás, illatos, zamatos bora meg a legedzettebb borivót is földhöz ütötte, hosszas, fejfájós másnaposságot okozva. Ahány szőlős, annyi gazda, s annyi szín kombináció vonult fel a pincéktől a lakóházakig. Akadt még zöld színű muskotály, fekete otelló, fehér, továbbá fekete bélésű Izabella, a grünspitz (grispitz), a zöld bor alapanyaga.

A búza

Kiemelten fontos volt a búza a béltekiek mindennapi életében. Az ebből készült lisztből sütötték a taligakeréknyi finom, fehér kenyeret. Meg is szerezte a családjának szükséges évi búza mennyiséget minden családfő. Vagy úgy, hogy megtermelte, akár megvette, esetleg megdolgozott érté, aratást vállalt attól, akinek sok aratnivalója volt. Akkoriban nem árultak kenyeret a boltban, ha árultak is volna, azt senki sem vette volna meg. Mindenki a saját, arca verítékével szerzett kenyeret ette, amit maga is készített fáradalmas munkával. A búzának megfelelő kvalitású talaj, ezen kívül lehetőleg sík terület szükséges. A magágyat idejében szükséges elkészíteni, még a szeptember hónap elején rögtön, ahogy egy másik kultúrát betakarítottak, példának okáért a kukoricát, avagy béltekiesen málét, esetleg a krumplit. Hordták a trágyát, majd azt eloszlatták. Jött a szántás: ökör, a későbbiekben ló húzta egyszerű ekével, melynek leszerelhető ekevasa volt a kicserélés végett. Hagyták pár napot száradni a nedves talajt, hogy szuszogjon egy kicsit. Aztán elboronálták a rögöket, körbe-körbe hajtva az igavonókat addig, míg egyenletesen apró szemcsés vetnivaló talajt alakítottak ki. Így elkészítve a földet, alkalmas időben elvetették a búzát. Legkésőbb október hónap végéig a mag a földben kellett legyen. Volt, aki egyszerűen a hátára vetett homokóra alakú zsákból szórta marokkal egyenletesen a vetőmagot, ezen kívül aztán beleboronálta azt a földbe, majd meghengerelte nagyméretű fahengerrel. A későbbiekben megjelentek a többsoros állat vontatta vetőgépek. Traktor abban az esetben csupán mutatóban volt valamelyik hatalmas gazdánál. Az első traktor 1951-ben került Béltekre, amely fülsiketítően erős zajt csapott, ezen kívül öblös kéményén fekete büdös füstöt okádott. Ezek után jelentek meg a könnyebb, hernyótalpas, majd a fogaskerekű traktorok melyekre, ha országúton kellett járni felszereltek egy erős vaskarikát, mint egy védve a kerékfogakat, s persze az úttestet is. A búzaföld, ha megfelelő esőt kapott, hamarosan gyönyörű üde zöld lett, a hó megjelenéséig megerősödött, valamint haragos zöld színre váltott. Abban az esetben örült a gazda, ha a hó egyenletesen betakarta a vetést. Nem tett jót a vetésnek az ónos eső, a hószegény tél, esetleg a hóból kérget alkotó felszín, változó fagy, továbbá olvadás. Tavasszal a búza újabb erőre kapott, s Szent György napra akkora kellett legyen, hogy a varjú ne látszódjon ki belőle. Hamarosan megjelentek előbb az egyenesen álló, majd virágzó, ezen kívül lépcsőzetesen súlyoktól lefelé hajló zöld, majd aranysárga kalászok.

A pálinka

Volt egy főzde a Tevili-árok felső hidjánál, ahol a szőlősökhöz, valamint az Orbán kápolnához vezetett az út. Az újabb kifőzdében két üstben is főzték a nedűt. A pálinkafőzde jellemzően késő ősszel indult, amikor a cefre megérett. Vége lett a fontosabb mezei munkáknak, továbbá kora őszig a népesség apraja-nagyja egész nyáron gyűjtötte a cefrének való gyümölcsöt, melyben nem volt hiány, hiszen a szőlőhegy lankái ontották az alapanyagot. Következésképpen adott a gyümölcs, mely szőlőcukrot hordoz magában. A szilvát augusztus 15. után lehetett a fák alatt mindennap eljárva összegyűjteni. Úgy ügyeltek a hullógyümölcsre a béltekiek, hogy mindig tiszta volt a gyümölcsfák alja. A fákat gyengén meg-megrázogatták, hadd hulljon a férgese. Persze a fán megérett, száránál enyhén ráncosodó mézédes szilva volt kitűnő alapanyaga szilvapálinka, meg a szilvalekvár elkészítéséhez. Volt, aki szeparáltan gyűjtötte a gyümölcsöt, azonban a legtöbbje edény hián összerakott mindenfajta érett, cukortartalmú termést, mint példának okáért a cseresznye, meggy, császárkörte, barack egészen a késő őszi vadkörtéig. A cefrét speciálisan létrehozott harang alakú fedéllel lezárt 100 százötven, esetleg akár kétszáz liter befogadásuk vörösréz üstökben tárolták. Az üstök bele voltak építve egy nagyméretű kocka alakú kemencébe, melynek ajtaja nagy, tűztere, hamutartója, magas kéménye volt. A későbbiekben elkészült vodkát, mely iható volt, összegyűjtötték egy nagyobb kádban, valamint lefokolták egy elmés szerkezettel. A fokolóval megmérték a fajsúlyát. Egy teletöltött üveghengerbe nagyon óvatosan belengette a laboratóriumi műszer formájú, koccanásra nagyon kényes üvegfokolót, valamint megsaccolta mennyi pálinkája lesz a soron lévő kliensnek. A vodkát beöntötték egy erre a célra kiürített, kitisztított rézüstbe. A vodkához foka szerint valamennyi vizet is adagoltak, valamint óvatosan tűzön újra desztillálták. Ez volt az első párlat, a tulajdonképpeni ötvenöt-ötvenhat fokos pálinka. Azt, hogy a folydogáló ital tartalmaz-e még alkoholt, esetleg nem azt úgy nézték meg, hogy néha egy pálinkás pohárral ráöntötték a forró üst oldalára, majd gyufával meggyújtották. Ha kék lánggal égett, abban az esetben még hagyták csorogni, mert tartalmazott szeszt, ha viszont sárgás vöröses lett a láng, rövid idő alatt beszüntették a desztillálást, valamint más anyagot tettek az üstbe. Így készült a pálinka. Nem hiányozhatott a béltekiek mindennapjaiból, továbbá az asztalról, ha vendég közeledett.

Játékok: kuglizás

A kuglizás nagy divat volt Bélteken. Kilenc bábut felállítottak egy 60 centiméteres kereszt léces egyenlő oldalú alakzatra, mely be volt süllyesztve a földbe vagy be volt dolgozva a betonba. A négyszög csúcsa a gurító felé nézett, a középső bábu magasabb és cifrább volt, mint a többi nyolc, az volt a király. A golyók nagysága különböző volt kinek izomerje, marok nagysága, tetszése szerint. A golyót nekifutással, lendületből a start deszkáról kellett elindítani, s az végig gurult a pálya domború tetején és telibe kapta a bábukat. Ha mind a kilenc eldőlt, akkor tarolt a játékos első ütésre és még volt két dobása. Általában három ütésre volt jogos egy játékos, tehát elméletileg huszonhét bábut üthetett egymaga. Ez nem mindig sikerült, mert vagy állva maradt több bábu vagy a golyó letért az egyenes pályáról és neki sodródott a pálya szélét jelző deszkának. Ilyenkor az ütés érvénytelenítették, s általában az ilyen fajta ütést az állító lábbal kifogta, hogy ne tegyen kárt az álló bábukban.

Gurítás

Látványos könnyed gyermekjáték volt Krasznabélteken. Egy, legalább fél méteres sima deszkadarab kellett hozzá és legalább egy zsebnyi rosszpénz. A deszkát megfelelő szögben odatámasztották a falnak, kerítésnek vagy egy fának. A pénzérméket két vagy három gyerek egymás után legurította rajta. Volt, hogy a pénzérmék közel kerültek egymáshoz, volt, hogy távolabb. Négy-öt érmét is egymásutánban is lehetett gurítani, de mindenki egyforma mennyiséget, megegyezés szerint. Szabad volt a deszka szögét, helyzetét változtatni, hogy minél szétszórtabban guruljanak el a pénzek. A második gurító vadászott az első a pénzére, mert jó gurító technikával irányítani lehetett a pénzérmét. Nem volt mindegy, hogy a deszka milyen magasságából indította az érmét. Lényeg az volt, hogy minél közelebb kerüljön az ellenfél pénzéhez. Ha a két pénzérme egymást érintette, akkor azokat a később borító gyerek zsebre tehette. Ha a pénzeket arasszal el lehetett érni az is besöprendő volt. Igyekeztek a guruló pénzérmét két ellenséges pénzérme közé helyezni és akkor mind a két érme eltulajdonítható volt. Ha a pénzérme csak lecsúszott a deszkáról, s nem gurult, az a gurítás érvénytelen volt és még egy meg lehetett ismételni. Ha ez másodjára sem sikerült, akkor gurított a következő játékos. A játék akkor ért véget, amikor megunták vagy elnyerték egymástól a pénzeket.

Köszönetnyilvánítás: Ezúton is szeretném megköszönni dr. Nagy Antalnak, hogy felhasználhattam az általa megírt Krasznabélteki hagyományok, történetek, játékok könyvéből az információkat. Rengeteg izgalmas újdonság birtokosa lettem. Nagymamámnak, akinek a történetei nélkül nem tudtam volna ilyen eseménydúsan és valósághűen megírni. Édesanyámnak, aki egy őszi délutánon felvetette, hogy mi lenne, ha a svábokról és családunk egykori történetéről írnék.

A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem I. évfolyamos magyar—angol szakos hallgatója