A Veszprémben megjelent kötet előszavának már a címe  –  A mi Lőrinczénk – is elárulja, hogy a könyvben emlékezők őszinte szeretettel, tisztelettel, elismeréssel gondolnak vissza a kiváló nyelvtudósra, tanárra, barátra és Emberre. A szerkesztő Balogh Ferencné bevezetője kedvet csinál az olvasónak a böngészéshez. Hát még a Lőrincze Lajos szavaiból választott mottó! „Mindannyian tudjuk, hogy életünk véges: de amikor nyelvünk és kultúránk egyetemes fennmaradásáért küzdünk, úgy cselekszünk – s kell cselekednünk –, mintha örökké élnénk.” A nyitó tanulmányt Lőrincze Lajos mai utódja, Balázs Géza budapesti tanszékvezető egyetemi tanár, a Kossuth Rádió Tetten ért szavak című műsorának vezetője jegyzi. Csupán egy-két gondolat összegező fejtegetéséből. 1. „Megteremtette a nyelvművelés vonzó (…) emberközpontú és pozitív módját. Miből áll ez? Elsősorban abból, hogy a nyelvművelés addig hiányzó elméleti alapjait teremtette meg.” (Maga Lőrincze Lajos erről így írt 1980-ban: Nyelvművelésünk szemléletét én emberközpontúnak szoktam nevezni, a régebbi nyelvközpontúval szemben. Emberközpontú két szempontból is. Először: a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük; a társadalmi hasznosság, felhasználhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdésében… Másodszor: a nyelvművelés tárgya nemcsak, sőt manapság főként nem a nyelv, hanem az ember.) 2. „Lőrincze Lajos egyik nagy öröksége, hogy az addig kevésbé tudományos nyelvművelést tudományos rangra emelte. A nyelvtudomány szakmai kérdései mellett mindig nemzeti ügynek tekintette a nyelvművelő munkát (…)”. 3. „Az Édes anyanyelvünk rádiósorozata nemcsak magyarországi, hanem a határokon túli magyarság (…) kultikus műsora lett. Olyan időszakban, amikor a határok nehezen voltak átjárhatók, még a rokonok sem mindig találkozhattak, Lőrincze Lajos hangja, üzenete a rádióhullámok segítségével átléphette a határokat (…) nemcsak nyelvi tanácsokat adott, hanem egyfajta láthatatlan szállal összekapcsolta a magyarságot.” 4. „Amikor tehette, ő is alapított nyelvművelő osztályt, különféle nyelvművelő fórumokat. Ezért őt tekintjük a 20. századi magyar nyelvművelés megújítójának, tudományos megalapozójának, s mindenkinek, aki a magyar nyelv ügyéért tesz, vagy tenni kíván, tőle kell elindulnia – az emberközpontú, pozitív nyelvműveléstől.”

 

 

A Balázs Gézáéhoz hasonló gondolatokat fogalmaznak meg az emlékkönyvben nyelvész és nyelvművelő pályatársak is: Dóra Zoltán, Kiss Gábor, Minya Károly, Murádin László, Péntek János, Pusztai Ferenc, Simon Szabolcs, Szathmári István, Zimányi Árpád. Erdélyiként Murádin László és Péntek János gondolatai ragadták meg leginkább figyelmemet. Az előbbié azért, mert a Lőrinczétől tanult nyelvművelői elvek és módszerek felidézése mellett kitér az erdélyi nyelvjáráskutatásra, a Romániai Magyar Nyelvjárások Atlasza munkálataira, majd a „nemzet tanárá”-hoz fűződő kedves, olykor megható emlékeire. Az erdélyi/székelyföldi nyelvjárási gyűjtőutakról szóló emlékezésekben talán leginkább az idő könyörtelen múlása idézi elő az elérzékenyülést: „Szép idők voltak. Ma már a történteket nincs kivel megosztanom” – írja az emlékkönyvben a nyolcadik ikszén jóval túl járó Murádin László.