Azt mondják, nincs sorsszerűség, csak arról van szó, hogy agyunk olykor egymástól távol eső, és komolyabb összefüggésben sem levő dolgokat néha közös értelmezési keretbe rak össze. Így vagyok én is valahogy Lőrincze Lajossal.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Lőrincze Lajos személye meghatározó szerepet töltött be életemben, pedig közvetlenül nem olyan sok alkalommal találkoztam vele, akkor is legtöbbszörnagyobb társaságban, és személyesen igazábólkeveset beszélgettünk.

Onnan indulnék ki, hogy már az egyetemi felvételi vizsga óta úgy érzem, hogy közvetetten valahogy Lőrincze Lajosnak köszönhetem, hogy sikeresen vettem a felvételi vizsga akadályait. Ennyi év elteltével is gyakran eszembe jut még ma is az a verőfényes délelőtt, amikorizgatottan ott ülök a Pesti Barnabás utcában a vizsgáztató bizottság előtt, korrektül elmondtam már mindent, amit a gimnáziumban tanultunk a tételként kihúzott írókról-költőkről, de érzem, hogy várnának még valami pluszt is, valami olyan többletet, ami a tanult anyagban nem fordult elő. A konkrét tételek után kérdezgetnek erről-arról. Egyszer csak Lőrincze Lajost  hozzák szóba, vajon mit tudok róla? Említem a rádióműsorát, aztán rátérek arra, hogy a nyelvtudományi folyóiratok közül ő szerkeszti a Magyar Nyelvőrt. A feszélyezett hangulat egy csapásra megváltozik, oldottabbá válik. Kérdezgetnek a Magyar Nyelvőrről, szóba kerül Szarvas Gábor, a lap alapítója, az ő munkásságáról is tudok több mindent. Még egy kicsit elbeszélgetünk a többi nyelvtudományi folyóiratról, a Magyar Nyelvről és a Nyelvtudományi Közleményekről, majd biztatóan mosolyogva jelzik, hogy kész a vizsga. Drága barátnőm, aki egész idő alatt a terem előtt a folyosón szurkolt nekem, izgatottan ugrik fel az ajtó nyitódására és nekem szegezi a kérdést: na, hogy ment?- Szerintem sikerült – mondom én, és máig csodálkozom magamon, hogy az akkori hihetetlenül nehéz egyetemi bejutási feltételek mellett hogyan lehettem ilyen biztos benne.

Több év elteltével személyesen is megismerkedtem Lőrincze Lajossal.Az egyetem elvégzése után nem sokkal a sors Adára hozott, abba a bácskai (a jelenlegi hivatalos besorolás szerint az észak-bánáti /?/ körzethez tartozó) kisvárosba, amelyről korábban nem sokat hallottam. Csak annyit, amennyit mindenki. Leginkább Rákosi Mátyás születéséről ismert a település, az idelátogatók még ma is keresgélik szülőházát, amelyet már rég lebontottak. Rákosi után Szarvas Gábort, a neves nyelvészt szokták említeni, aki itt született, és életének első néhány évét Adán töltötte. Mire én idekerültem, a hálás adaiak Szarvas Gábor tiszteletére kétévente, majd három évenként nagyszabású Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat szerveztek. 1970-ben tartották az első rendezvényt, és két év múlva, 1972-ben már szobrot is emeltek Szarvas Gábornak – a korábban ledöntött, elkallódott szobor pótlására. Ezt az 1972-ben emelt szobrot Bárczi Géza avatta fel.

Ezeknek a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napoknak volt állandó vendége és előadója Lőrincze Lajos tanár úr. Kedves, megnyerő személyisége és meleg hangja, ahogy sokszor elmondta, hogy „szíve csücskének” tekinti az adaiakat, mindenkit magával ragadott. Akárcsak az a szemlélet is, amelyet emberközpontú nyelvművelésnek nevezünk, s amely a tanácsadást, a nyelvi ismeretterjesztést a nyelvművelés egyik fontos feladatának tekinti. 75 éves születésnapja alkalmából a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon való közreműködéséért, az akkor még jugoszláviai magyar nyelvművelésben nyújtott segítségéért Szarvas Gábor-díjjal tüntették ki Adán a Nyelvművelő Napokon.

Lőrincze Lajos csendes, toleráns, igen szeretetreméltó ember volt. Amikor idekerülésünk után pár évvelkönyvtárosként már én is részt vettem a Szarvas Gábor Napok előkészületeiben, később pedig a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület elnökeként egyre nagyobb szerepem lett a Nyelvművelő Napok megszervezésében, személyesen akkor ismerkedtem meg vele. A nagy emberekre jellemző megértés, elfogadás, bölcsesség jellemezte – ezzel a hozzáállással szemlélte a dolgok alakulását. Csak egy alkalomra emlékszem, amikor személyes kívánságának adott volna hangot. Ez már az utolsó alkalom volt, hogy el tudott jönni a Nyelvművelő Napokra. Halkan, szinte mentegetőzve megemlítette, hogy keveset tud enni, de gyakrabban kell elfogyasztania valamit, és tudnánk-e nap közben is felküldetni valamit a szobájába? Azonnal ugrott mindenki, hogy végre valamivel a segítségére lehetünk.

Nemcsak az adaiak érezték úgy hosszú éveken keresztül, hogy Lőrincze Lajos szinte összeforrt a Szarvas Napokkal, de a Szarvas Napokat látogató külföldi, magyarországi vendégek is elválaszthatatlannak tartottákLőrincze tanár urat az adai rendezvénytől. Erre vonatkozóan beszédes, kedves, bár zavarba ejtő emlékünk, melyet eddig még nyilvánosan nem említettem meg, hogy egy alkalommal, már Lőrincze Lajos halála után a Nyelvművelő Napokon a Szarvas Gábor emlékmű koszorúzására érkező magyarországi vendégek még egy, Lőrincze Lajos nevére szóló koszorút hoztak, azzal a kéréssel, hogy Lőrincze Lajos emlékművét is koszorúzzuk meg. Kolléganőmmel tanácstalanul toporogtunk, mi legyen a koszorúval, hiszen Adán nincs Lőrincze Lajos emlékmű. (Csak zárójelben: akkor még máshol sem volt, remélem, azóta már több helyen emeltek,) Végül úgy oldottuk meg a kérdést, hogy mivel Magyar nyelvészek arcképcsarnoka címen kiállítást nyitottunk meg ugyanazon a napon, amikor a Szarvas Gábor emlékmű koszorúzása is volt, a koszorút a kiállító teremben a Lőrincze Lajos munkáit bemutató tablók alatt helyeztük el.

Még egy emléket szeretnék említeni, mely Lőrincze Lajos és a Nyelvművelő Napok szoros kötődését mintegy szimbolizálja. Mindmáig nagyon emlékezetes számunkra az a levél, amelyet az 1993-as Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos tanácskozásánaz akkor már nagybeteg Lőrincze Lajosnak írtunk és juttattunk el a budapesti kórházba, ahol kezelték.A Szarvas Napokat szokás szerint októberben tartottuk, és fájó szívvel idéztük fel a korábbi éveket, amikor mindig jelen volt közöttünk. A tanácskozás résztvevői, előadói, vendégei és közönsége, valamennyien úgy gondoltuk, hogy szeretnénk valahogy bátorítást és erőt adni neki, kifejezni, hogy vele vagyunk, és reményt adni, hogy sikeresen megküzdjön a betegséggel. Ezekkel a gondolatokkal egy levelet fogalmaztunk meg, melyet mindannyian aláírtunk. Körülbelül 60, talán 70 ember lehetett ott a tanácskozáson a városháza dísztermében.Adán kívül különböző vajdasági településekről, Zentáról, Újvidékről, Szabadkáról érkezett a közönség, valamennyien a magyar nyelv és a nyelvművelés ügye mellett elkötelezett emberek. Csoóri Sándor is aláírta a levelet, aki abban az évben a Szarvas Napok vendége volt, akárcsak Pomogáts Béla, aki azt a feladatot is vállalta, hogy személyesen átadja a levelet Lőrincze Lajosnak a kórházban. Így is történt.  Mint ahogy aztán Pomogáts Béla értesített bennünket, Lőrincze Lajos még el tudta olvasni a levelünket, és talán egy órával később meghalt. Azóta is úgy érezzük, hogy szimbolikus értelmű, hogy Lőrincze Lajos a mi adai levelünket olvasta el utoljára életében.