Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Magyarország hová?

2013.09.23. hétfő, 04:23

2 237 megtekintés
Előadás a szárszói emlékkonferencián, 2013. szeptember 20.
Balázs Géza

Kedves Egykori és Mai Szárszóiak!
A nemzeti kultúra és nyelv tágabb összefüggésekbe ágyazódik. Ezért látszólag távolabbról kezdem.
Előbb jelenségeket, tünetek sorolok, s csak utána jönnek a javaslataim. Nézőpontom: a fekete hetes autóbusz, Magyarország – alulnézetből.

A hatvanas-hetvenes években ilyesféle értelmiségi viták folytak: „kicsi vagy kocsi” , humán és reál műveltség, általános műveltség, nyelvi durvaság a szépirodalomban. Emlékezetes vita folyt a kesudióról. Ma hol vannak ezek a viták? Merthogy a szocializmusban voltak viták, s ezek közös értékekről, például a hazáról szóltak.
Mit jelent és hol van ma az általános műveltség? Ki olvas mai magyar irodalmat? Ki olvassa a három M-et: Mikszáthot, Móriczot, Mórát? Jókai lecsúszott, legföljebb Harry Potter és Leiner Laura áll a helyén. Legalább olvasnak, mondják egyesek. Jó, de mit?
Hol van ma a szakműveltség? Hiszen dráma, amit az ún. szakik, kontárok, kamu-vállalkozók végeznek.
Hol a közszolgálatiság mostanában? A 90-es években még folyt vita arról, hogy mi a közszolgálatiság jellemzője. Ma is fel tudom sorolni. De hol van ma a közszolgálatiság? Legföljebb barátságos, meleg, otthoni szobában, de a közszolgálati rádiókban és televíziókban aligha. A közszolgálat majmolja a kereskedelmi médiát.
Hol a nyelvi ideál? Korábban még csak volt vita a nyelvi durvaságról, a szlengről, a normáról, a köznyelvről… Ma?
Hol a tudás? Hazugság vagy legalábbis önbecsapás a tudóstársadalom, a tudástőke, a tudásközpont, a tehetségfejlesztés. Nincs tudás. Leépülés van, entrópia.
Ha nincs tudás, akkor nincs minőség. Tegnap az egyetemen megkérdeztem a hallgatókat, hogy mi volt a csengőfrász, a privatizáció, a taxisblokád – jószerével semmi se jött be. Igaz, Szárszó kapcsán is csak egy hallgatónak jutott eszébe József Attila. Rákosi Mátyásról nem tudták megmondani, mikor élt. A szárszói konferencia senkinek nem derengett.
Hol a társadalmi együttműködés? Hol vannak a társadalmi kissejtek? Hankiss Elemér 1978-ban megkérdezte: hol vannak a közösségek? Merthogy a szocializmus szétzúzta azokat. Nos, elmúlt a szocializmus, és hol vannak a közösségek? Tisztelet a kivételnek… Ám a fekete hetesről csak társas magányt, egyszemélyes csoportot (Csányi Vilmos) látni.
Miféle értékrendet sugall az, hogy bizonyos cselekedeteknek nincsenek következményei? Ma Magyarországon az átlagember nem tudja megmondani, hogy Tocsik Márta bűnös volt-e vagy sem. Hét év kevés volt arra, hogy tisztázzák, hogy mi is történt 2006 szeptemberében és októberében Budapesten. Egyesek most, 2013-ban állnak bíróság elé, és leghamarabb egy év múlva, nyolc év után lehet döntés. Pedig ma tíz év már egy nemzedéknek számít. Az X, Y és Z nemzedékek évtizedenként követik egymást.
Hol van a szolidaritás? Kvázi szolidaritásokkal, hajléktalan-, sérült- és etnobiznisszel persze tele a világ. Mennyi pénz ment el romaprogramokra, és hol az eredmény? Vagy emlékezzünk csak 2004 mikulására? Hogy a népszavazás okos dolog volt-e, vitatható. Hogy a határon túli magyarok ellen szervezkedtek egyesek, az vérlázító. Hogy nem mentek el sokan szavazni, talán megérthető. De hogy egymillióan a határon túli magyarok ellen szavaztak, az érthetetlen.
Roppant ellentmondás feszül aközött, hogy miközben mindenki a segítésről beszél, a segítés kultúrájáról, aközben az utcán, a mindennapokban szinte csak az agressziót, a durvaságot, a letiprást látjuk.
Mi ma az értelmiségi szerep? Csoóri Sándor a nyolcvanas években írta: „egy nomád magyar értelmiségi” . Merthogy egy értelmiséginek a véleményformáláshoz információra van szüksége. Ha nincs, akkor korlátozott az értelmiségi léte. Nos, most van bőven információ, és hol van a felelős értelmiségi kiállás? Pártoskodni, törleszkedni, kárálni, szidni persze sokan tudnak; vitákban elveszni még többen, de hol a felelősen kérdező, válaszokat meghallgató, véleményt formáló és tettre kész értelmiségi?
A művelődéspolitika kicsit lejáratott szó, de van-e művelődési stratégia? És nyelvstratégia? Hogy ez mit jelent? Csak annyit: milyen értékrendet vallunk, hová tartunk, mit akarunk elérni?
Hol vannak a válaszok az információs társadalomra? Az abban formálódó új személyiségekre? Tudjuk-e, hogy milyen kognitív (gondolkodási), kulturális, szociális és nyelvi következménnyel jár az informatika világa? Persze, hogy nem tudjuk, de legalább teszünk érte, hogy tudjuk? Kialakult több internetes generáció, létrejött egy merőben új értelmiség, csupa új magatartásformákkal, értékrenddel, s talán identitással is. Ugyanúgy kell őket megszólítani, mint a húsz évvel ezelőttieket? Ha igaz, hogy „evolúciós megugrásban” vagyunk, mit jelent ez a magyarságra nézve?
Hol a jövőkép? Régóta tudjuk, antropológusok megfigyelték: szélső értékek szerint mozog a magyarság: „Extra Hungariam non est vita si est vita, non est ita…” De ugyanilyen hévvel mondjuk: itt élni nem lehet. És továbbra is virágzik az ún. hungaropesszimizmus. Persze ezt magunknak találtuk ki, és ön- és sorsromboló. Nem kellene valamit ellene tenni? Mondjuk elindítani a hungarooptimizmust, a derű, a mosoly kultúráját…
Jól tudom, Európának sincs jövőképe. Nem elég, hogy a kereszténység vita tárgya lehet, de a korábbi jó szándékból, valamint talán kényelemből előállt multikulturalizmus következményei megfojtják Európát. Új népvándorlás zajlik, nem hadsereggel, nem íjakkal, de trójai falóval ismét. Svédországi ismerősöm azt mondta a minap: izzik a föld alattunk. Európa vesztésre áll a multikulturalizmusban. Harminc év múlva már nem európaiak vezetik az Európai Uniót, ha egyáltalán még lesz. Európa nagy bajban van. Lehet, hogy menthetetlen, legalább igyekezzünk, hogy ne temessen maga alá. Kell valamiféle külön út. S ehhez kellenek szövetségesek. Hol áll Magyarország ebben a csatában? Multikulturalizmusban talán kicsit jobban, az összes többi tényezőben, tőkében, hitben, bizalomban jóval rosszabbul.
Mi kell Magyarországnak ahhoz, hogy fölébredjen? Néha azt gondolom, egy nagy trauma kell. A mostani gazdasági, vagyis inkább hitelválság legföljebb csak egy suhintás volt.
Nyilvánvaló, hogy saját utat kell találnunk. De az is nyilvánvaló, hogy nem függetlenedhetünk a környező országoktól, és Európától sem. Sajátosságunk, arcunk megmutatására régen várunk. Tudom, hogy nem lehet mindenben egyetértés, de talán lehet valamiféle konszenszus. Ennek alapja, hogy szeretjük ezt a helyet. A másik alapjának annak kell lenni, hogy jelent valamit az, hogy: magyar. Rosszul cselekszik, aki osztályozza a magyart: magyar, magyarabb, legmagyarabb. Nyilván vannak fokozatok, de lényegtelenek. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Egy közösségben mindig vannak fanyalgók, különutasok.
Ám engem nyilván a magyar kultúra és magyar nyelv ügyében hívtak meg erre a konferenciára. Az anyanyelv a legfontosabb nemzetösszetartó erő; s a legfontosabb érzelmi szál: mert édesanyánkhoz, édesapánkhoz, szűkebb és távolabbi pátriánkhoz, a múltunkhoz és részben a jövőnkhöz köt. Az anyanyelv mindennel kapcsolatban van. Az anyanyelv szemüvegén át látjuk, osztályozzuk, értelmezzük a világot. Sokat utalt erre Kosztolányi, Karácsony Sándor, Illyés, Kodály, Fábry Zoltán és mások. A modern elméletek is igazolták: a kommunikációban az érzelem fontosabb a jelentésátvitelnél. A kreativitásban az érzelmi intelligencia kiemelkedő. Az anyanyelv – érzelem.
Vannak dicséretes kezdeményesések: magyar nyelv hete, magyar nyelv napja, Magyar Nyelv Múzeuma… De nincs nyelvstratégia, nincs egy magyar nyelvi intézmény. Ami van, az esetleges, alkalmi, működése bizonytalan. Pedig az anyanyelvi mozgalomnak van talán a legnagyobb civil bázisa: ha arra gondolunk, hogy minden iskolatípusban van helyesírási, nyelvhelyességi, retorikai verseny, ha ide soroljuk a tájnyelvi, vers- és mesemondó stb. rendezvényeket, köröket. Petőfi Sándor elzarándokolt a szent öreg, Kazinczy sírjához, és azt írta, hogy minden „emelkedettebb lelkületű magyarnak” életében egyszer el kellene oda látogatnia. Ma sokan megfordulnak Széphalomban, a „magyar Weimarban” , de nem elegen. Pedig ott megérinti az ember lelkét valami.
Ha elhisszük, hogy rendkívüli erő, csoda van a magyar nyelvben, akkor tevékenyebben kellene érte tenni. Mert rajtunk kívül ezt más nem érdekel. A magyar nyelvért és rajta keresztül a kultúráért csak Magyarország tud valamit tenni.
Kell a magas szintű magyar nyelvi tudás. Kell a mintaadó köznyelv. Kellenek a szaknyelvek, s talán akkor jobb lesz a szakik tudása is. Kell a magas szintű, élményszerű nyelvi ismeretterjesztés. Mert a magyar tanulni kell a magyarnak is, mondta Kodály Zoltán.
Emelni kell a nyelvről való tudás színvonalát is. Ma könnyen táptalajra találnak az áltudományos nézetek, közben az Akadémia is rosszul kommunikál, sőt mereven ragaszkodik tudományos dogmákhoz.
A magyar nyelv a határokon túl mindenütt bajban van. Visszaszorul, szórványosodik. Tenni kell azért, hogy fennmaradjon.
Elgondolkodtató, hogy nincs egy végiggondolt, államilag támogatott magyar nyelvi szótárprogram se. A magyar nyelvet hivatalosan, állami programként és tudományosan nem dokumentálja és nem fejleszti senki.
Hogy mi kellhet még a magyar jövőhöz, fölsorolom:
Kellenek a tanítók, tanárok, az ösztönzők, az élesztők. Kellenek magyartanárok.
Kellenek az öntevékeny közösségek. Érdeklődési, vallási, környezetvédelmi és még sokféle közösségek.
Kellenek a szolidaritás apró szálai. Meg kell fognunk egymás kezét. A családoknak össze kell kapcsolódniuk.
Kell lelki nyugalom, biztonság, spiritualitás. Lassítani kell, sőt olykor meg kell állni. Erre kiválóan alkalmas lenne, az, amit már egyszer tudtunk: a beszélgetés, a mese, a kézművesség, az olvasás, a versmondás, a hagyományos kultúra számos eleme. A művelődésgazdaságtan szerint a művelődés nem luxus, hanem mindennapi, nagyon olcsó és hasznos elfoglaltság is.
Kell a derű a mindennapokban. Le kell győzni a hungaropesszimizmust.
Föl kell fedezni az apró tevékenységekben lévő örömöket. Föl kell fedezni a mindennapi örömöket.
Látok jó kezdeményezéseket. Összetartó falvakat, együtt-gazdálkodókat, szívességbankot, közösségi kertet, bevásárló (nem fogyasztói!) csoportot, s bár ez biztató, de kevés.
Egyszer szívesen megkérdezném, hogy a Magyarországra 15-20 éve bevándorolt kínaiaknak miért jó ez az ország? Hogy lehet, egy idegen kultúrában ilyen jól boldogulnak? Mi lenne velünk, Kínában?
Csak a nagy, merész ötletek, valamint a gondos stratégia (cselekvési terv) és persze okos, tudatos, élményszerű megoldások lendíthetik ki Magyarországot a holtpontról, s teremtenek biztos alapot a jövőnek.
S akkor talán más lesz a tájkép a fekete hetes autóbuszról is.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu