(József Attila: A Dunánál – 1936)

Amikor hazafelé utaztam Sydneyből a VII. Identitás konferencia végeztével, újra felmerült bennem a kérdés: Mi az, ami közös lehet nekünk 2013-ban? Mi az, amit „végre” rendeznünk kellene? Hogyan tömöríthetnénk a világ magyarságát egységes világközösséggé? Mi az, ami egységes közösséget kovácsol Magyarország jelenlegi és történelmi határain belül, továbbá a határokon túl a messzi földrészeken élő magyarokból? Gondoljunk csak a vetőmagra, bárhol is van elvetve, ha termőre javítjuk a talajt, vízzel öntözzük, és odaadó-önzetlen szeretettel gondozzuk a növényt, bizton túléli a legnagyobb szárazságot, hóvihart, nyári zivatart és kibújik a hajtás, hogy duzzadó erővel termőre növekedjen.

Vajon gondolhatunk-e így önmagunkra? Vajon mi jelenhetné számunkra a termékeny talajt, az életet adó vizet és az önzetlen szeretetet egymás, a közös dolgaink iránt, hogy megmaradhassunk? Hol találhatjuk meg magyarságtudatunk alapköveit?

Magyarságunkat általában születésünkkel együtt kapjuk ajándékba. Onnan ered, ahonnan az élet burjánzott ki velünk a világra. Így volt ez a szüleinkkel és az ő szüleikkel is. A magyarságunk hatványozottan így testünkben lett lelkületünk része, harcolni ellene hiába való lenne. Aki ezt nem így érzi, talán nem is tekinthető magyarnak, mégha történetesen a törvények értelmében magyar állampolgárnak lenne tekinthető. Aki pedig elfogadja ezt, és érzi ezt a testi-lelki ősi hagyatékot, azt a személyt mégha a törvények nem minősítenék magyar állampolgárnak, mégis azt mondhatjuk, hogy közénk tartozó magyar ember.

Talán ez a magyarsághoz való tartozás érzése lehetne a termőtalajunk, amibe a magot, a magyarságtudatunk tartalmát ültethetjük, hogy megmaradjunk.

A Balassi Bálint Intézet létrehozásáról szóló kormányrendeletet lehet segítségül hívni, ha a magyarságtudatunk tartalmát szeretnénk meghatározni. A 309/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 1. a) és b) pontjaiban megfogalmazást nyert, hogy a magyarság jó hírének eljuttatása a nemzetek közösségéhez, közös értékeink hazai és nemzetközi megismertetése, a tudatos, értékorientált országkép-építés, a határon inneni és túli magyarság kulturális értékeinek és kapcsolatainak ápolása, fejlesztése, a magyar-magyar kapcsolatok folyamatos fejlesztése elsődleges nemzeti érdek. Továbbá a rendelet kinyilvánítja, hogy az országkép-építés összetett tevékenység, amely magyarságpolitikai, stratégiai kommunikációs, kulturális, kulturális-diplomáciai, külpolitikai, turisztikai, befektetést ösztönző, innovációs, valamint oktatási-tudományos feladatok egymástól el nem választható egységét jelenti.

Gondolom, a Balassi-intézethez fűződő remények nem válhatnak valóra az egyének elkötelezett áldozatos munkája nélkül. Mint sok minden más, ez is az egyén körülményeinek, képességeinek és lehetőségeinek a függvénye. Azt sem lehet elvárni azt, hogy minden honfitársunk a hazafias érzelmeket tettekkel is bizonyítsa.

De azt elfogadhatjuk, hogy a magyarság fennmaradásának a kérdésére nem lenne helyes egyetlen jóérzésű magyar embernek sem, bárhol éljen is a világban közömbösséggel válaszolni.

A Balassi Intézet feladata lényegében a magyar nyelv oktatása, az irodalmi, történelmi, művészi, kulturális értékeink és népi hagyományaink megőrzése. Ezek a feladatok megvalósítása egy magyar ember számára nem lehet közömbös ügy.

Jól tudjuk mindahányan, hogy ami a növénynek a víz, az nekünk a magyar nyelv. Ha elveszítjük, mint partra vetett hal, levegő után kapkodunk, megnémulunk és egész mivoltunk veszélybe kerülhet. Amint azt Tolnai Vilmos nyelvtudósunk fogalmazta meg a múlt század elején: „Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe.” (Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv) Ebből következik, hogy a legfontosabb közös dolog, amit rendeznünk kell, az nem lehet más, mint a magyar nyelv megőrzése.

A Magyar Alaptörvény, az Alapvetés D cikkében rögzíti: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja a magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik, céljaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Mint sok minden más ez is az egyén körülményeinek, képességeinek és lehetőségeinek a függvénye. Azt sem lehet elvárni azt, hogy minden honfitársunk a hazafias érzelmeket tettekkel is bizonyítsa.

Ez a felismerés tükröződik az Alapvetés 0. cikkében: „Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátáshoz hozzájárulni.”

A magyar állampolgárok természetesen a magyarsághoz tartozhatnak, feltéve, ha úgy is éreznek. No de a határokon kívül élőket is figyelembe véve, a magyarság fogalmát nem lehet csupán az állampolgárokra szűkíteni. Egyesek szerint a nemzethez tartozónak tekinthetők mindazok, akik oda tartozónak vallják magukat, és a törvényeket tiszteletben tartják.

De a törvénysértő magatartás nem minden esetben zárja ki a magyarsághoz való tartozást. Ha ez így lenne…, vajon ki maradna talpon.

Ezek alapján úgy gondolom, hogy a magyarság termőtalaja a magyarság érzés, amely az éltető vízzel, a magyar nyelv szeretetével öntözhető. Az önzetlen gondoskodás lenne a – „közös-nem kevés” dolgunk, azaz irodalmunk, történelmi, művészi, kulturális értékeink és népi hagyományaink ápolása. Így őrizhetjük meg magyarságunk, és így adhatjuk tovább az utánunk jövőknek a közös mindig megújuló feladatot, őszinte tiszta szeretettel követésre serkentve a jövő nemzedékét. Ébresszetek fel, ha már megint ébren álmodom.

Melbourne, 2013. június 13.