a Felvidékről kitelepítettek emléknapjára jelent meg Jezsó Ákos új regénye

 

A trianoni határral elválasztott felvidéki ikerpártól ott búcsúzott az olvasó, amikor 1948-ban, hatósági engedéllyel elindulhatott Mariska és Rózsika a Duna két partjáról, hogy a komáromi híd közepén, fegyveres rendőr jelenlétében találkozhassanak. Csak sírtak és ölelték egymást szó nélkül, s közben az engedélyezett tíz perc letelt.

 

Az új regény, a Mécses a ködben nem a komáromi hídon veszi fel a történet fonalát, hanem az ember által létesített poklok egyikében: egy szibériai lágerben. Itt dolgozik és szenved megannyi hadifogoly, köztük Ferenc, a mezőkovácsházi asztalosmester. Az ő megpróbáltatásokkal és megaláztatásokkal teli végtelennek tűnő útja hazafelé, és megérkezése otthonába, ahol hűséges feleségén és nyolc éve nem látott kislányán kívül semmije sem maradt, egy újabb magyar sors a regényben. Rajta keresztül tudja bemutatni az író a magyar vidék – mai nemzedékek számára elképzelhetetlen – megpróbáltatásait:

a parasztok és a falusi iparosok kiforgatását szerény javaikból, munkaeszközeikből, s mellé a nélkülözés, a mindennapos megalázások, testi kínzások és félelem világát.

 

Ferenc történetét a szerző 1956-ban kapcsolja össze az előző könyvben megismert, Felvidékről kitelepített, Győr közelében lakó Rózsika és Kálmán, illetve a Dunaszerdahelyen maradt Mariska és Péter sorsával.

Az 1950-től 1956 novemberéig tartó történet feszültségét, drámaiságát nemcsak a szörnyű korszak hiteles ábrázolása adja, hanem a jól megválasztott szerkezet.

 

Rövidek, s ettől pergők a fejezetek, amelyek élén a dátum és a helységnév utal a több szálon futó cselekmény szereplőváltásaira.

 

A felvidéki szálból Péter története szorítja ökölbe az olvasó kezét, mert benne a beneši dekrétumok által sújtott felvidéki magyarság sorsváltozatai közül a Csehországba deportáltakét ismerjük meg. De nem marad adósunk a regény formájába öltöztetett korrajz a kiszolgáltatottak mellett a hatalom képviselőinek bemutatásával sem, annak megannyi szlovák és magyar változatával.

 

Nyilvános könyvbemutató híján telefonon kérdeztem Jezsó Ákost, hogy miért vágta el a cselekmény szálát 1956-ban?

 

Mert 1956 olyan katartikus pont a magyar történelemben, amit nem lehet kikerülni. Történetem az 50-es évekről szól, tehát a diktatúra első szakaszáról, amelyet lezárt szép napjaival a forradalom. Még leverése ellenére is 1956 októberének végén a sztálinizmus bukása zajlott szemünk láttára, és úgy éreztem, ez a történet méltó befejezése.

 

Illetve, a befejezés jelzi sajnos az újabb diktatúra kezdetét, de parányi reményt is ad a fiatalok egymásra találásával, hogy talán az ő életük szerencsésebben alakul.

 

Két célom volt: egyrészt megértetni, hogy a sztálinizmus éppen olyan volt Magyarországon, mint az akkori Csehszlovákiában, ezért halad a mese szála párhuzamosan, másrészt bemutatni, hogy egy hermetikusan lezárt országhatár túloldaláról hogyan követték aggódva az 1956-os magyarországi eseményeket, és hogyan vélekedtek róla.

 

Első kötetemben, amely Trianonnal kezdődik, egy ikerpárt választ szét az új határ. Az egyik asszony ott marad családjával Csallóközben, a másikat kitelepítik a csonka országba.

Az ikerpár az egységes és oszthatatlan magyarságot jelképezi.

 

Elszakítottságuknak külön hangsúlyt ad a második könyv szerkezete: a rövid, gyorsan váltogatott fejezetek drámaisága érzékelteti, hogy ugyanabban az időpontban mi történik a másik oldalon élőkkel. Az utak olykor keresztezik is egymást, az egyik mellékszál igazi sorstragédiába torkollik.

 

Könyvem megírása előtt kutatómunkát folytattam, hogy a valóságnak megfelelően, hitelesen tudjam megírni. A lábjegyzetekkel is ezt akartam erősíteni, sok információt igyekeztem beletenni, olyanokat, amelyek kevéssé ismertek az olvasók számára, például a csehszlovákiai Gulág-világ története, vagy

említhetem Zöld Sándor belügyminiszter és családjának tragédiáját, és más olyan eseményeket, amelyeknek – úgy tudom – nincs még irodalmi feldolgozása.

 

Én például nem tudtam, hogy akik a Csehországba deportáltak közül több év után engedélyt kaptak a hazatérésre, azokat a szlovák hatóság még minden indok nélkül útközben letartóztathatta, és kényszermunkára küldhette.

 

A kiszolgáltatottságot, a rendszer ördögi világát akartam bemutatni, és azt, hogy milyen porszemek vagyunk, voltunk. Úgy gondolom, ennek van máig is szóló üzenete.

 

A regény minden mozzanatának van. Tankönyvként kellene használni, hiszen a félelemnek és a kiszolgáltatottságnak azt az érzését, amely az egyszerű hétköznapi embereket körülvette, nem tudja érzékeltetni a történelemkönyvek tárgyilagos tényközlése. Azt hiszem, ön is gondolt erre.

 

Ha nem is pontosan így, de arra gondoltam, hogy jó lenne, ha fiatalok kezébe kerülne a könyv, és nemcsak itthon és a Felvidéken, de Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján. Ezért vannak benne olyan lábjegyzetek, amelyek az idősebb olvasók számára fölöslegesnek tűnhetnek, például akkori eseményekhez, politikusokhoz fűzött rövid magyarázatok, vagy földrajzi nevek fordítása.

 

Még több lábjegyzet kellene, ha egy-két világnyelven megjelenne a regény, pedig

nem ártana, ha kicsit tájékozottabb lenne térségünk múltjával kapcsolatban „a művelt Nyugat”.

 

Sajnos Nyugat-Európa nem érti Közép-Európa népeit. Ha azt szeretnénk, hogy az Európai Unióban, amelyhez tartozunk, békességben, barátságban tudjunk élni, annak egyik előfeltétele, hogy ismerjük: a másik ember milyen sorstragédiákat hordoz a múltjában.

 

Könyveiben sok a valós szereplő?

 

A Megyek túlra című első kötetemben, amely jórészt a Felvidéken játszódik, vannak családi elemek, de ebben már csak kevés. A Gulág-világban benne vannak a nagyapám történetei, az ő emlékére neveztem az asztalosmestert Ferencnek, és ruháztam fel partiumi múlttal.

 

Készül harmadik kötet is?

 

Még nem tudom, mert ez a két könyv a trianoni traumát és a diktatúrákat megélt nemzedékekről szól, az ő érzéseiket, gondolkodásukat a történtekről mutatom be,

de átfutott bennem a gondolat, hogy a harmadik nemzedékkel is foglalkozzam: hogyan tekintenek a szülőföldre, a hazára, a hűség vagy az asszimiláció, a megmaradás vagy az elköltözés kérdésére.

 

De ennek megírása a jövő zenéje.

 

Első kötetének címe kiderül a történetből: a Felvidékről Magyarországra kitelepített szereplők nem mondják ki többé szülőföldjük új nevét, csak azt, hogy ott túl. Ennek a könyvnek rejtélyesebb a címe.

 

Első könyvem a hitről, a reményről és a szeretetről szólt, azt a három erényt próbáltam körüljárni. Ez a könyv az igazságról szól. Jézus mondja: Én vagyok az út, az igazság, az élet. Róla pedig úgy beszélnek: a Világ világossága. Tehát bennem összekapcsolódik az igazság és a fény. A címbeli mécses kicsi fényében a Nap sugárzása is benne van, és rávilágít az igazságra, amit olykor eltakar a köd.