HALÁSZ PÉTERt kérdezi BALÁZS GÉZA

– A csángómagyaroknál folytatott több évtizedes munkád kapcsán beszéltél arról, hogy a valaha szerves és valóban ünnepi népszokások mára kiüresedtek, puszta rítussá, „pénzszerzési alkalommá” váltak. Esetleg soha nem is voltak igazi ünnepek (árnyoldalak nélkül), mi misztifikáljuk őket?

– Talán ne fogalmazzunk ilyen sarkosan, inkább úgy lehetne mondani, hogy a moldvai csángómagyarok közösségeiben is megváltozott az ünnepi szokások tartalma, máshová kerültek benne a hangsúlyok. A hagyományos ünnepek „kiüresedése”, vagyis az a folyamat, hogy a rituális mozzanatok fokozatosan átadják helyüket a racionális elemeknek, a Kárpát-medencén belül, még inkább a belső-magyarországi közösségekben is régóta megfigyelhető folyamat. A moldvai magyaroknál talán azért feltűnőbb a változás, mert két-három emberöltő helyett szinte egy nemzedéken belül következett be. Gyakorlatilag azt követően ért el hozzájuk a változás lehetősége, amióta megszabadultak a Ceauşescu-féle „sokoldalúan fejlett szocializmus” rabságából. Talán úgy lehetne érzékeltetni a jelenség lényegét, hogy ünnepek ezek most is, de másféleképpen élik meg. Egyszerű példa: a lakodalom, vagy ahogyan nemrég nevezték: a menyegző szinte összes „ráfordítása” a hagyományos időkben – gyakorlatilag a kollektivizálásig – saját gazdaságukban előállított termékekből került ki, ennek megfelelően az új párnak adott ajándékok is túlnyomó részben célszerű, gazdaságuk megalapozására való adományokból állt és nem elsősorban presztízscélokat szolgáló, boltokban vásárolt holmi.

Halász Péter

– Gál Sándor mítoszi küszöbről, anyanyelvi időzónáról beszél. Vagyis úgy 50-60 éve valami megszakadt, nincs már hagyományátadás. Szerinted mikor ér véget valahol a magyar nyelv, a magyar (népi) kultúra?  

– Nem ismerem Gál Sándor „mítoszi küszöbről” szóló elméletét [hacsak nem arra gondol, amit Kodolányi az eredetileg az Istentől kapott vagyon elherdálásként fogott fel?], de nem hiszek a „hagyományátadás” megszakadásában. Talán inkább arról lehet szó, hogy „a hagyomány” jellege és tárgya időről időre változik, hasonlóan az „átadás” módjához. A magyar népi kultúra életben maradásának időtartamáról pedig – ami elsősorban a paraszti, vagy mondjuk úgy: a falusi műveltséget jelenti – azt tudom mondani, hogy az nyilván addig tartott, amíg ezt a társadalmi réteget fel nem számolta a zsákutcába vezető ideológia és gazdaságpolitika. A jövőben talán annyi marad meg belőle, amennyit a nemzeti művelődés át tud venni tőle. A magyar (nemzeti) kultúra pedig talán csak akkor ér véget, amikor már „nem lesz az Istennek több magyarja”. Mint ahogy a csalogány dala is addig „él”, amíg az utolsó fülemülét meg nem hálózzák, és el nem fogyasztják valahol a Földközi tenger partvidékein.

– Említed egy interjúban a díszcsángó jelenséget, de az etnobizniszről mások is írnak. Törvényszerű, hogy a jószándékú törekvésekkel visszaélnek? Lehet ellene tenni? (Például beszélni róla, akkor is, ha fáj…)

-Azt hiszem, hogy ilyen „díszpintyek” akadnak minden népcsoport vagy foglalkozási ág perifériáján, a jelenség ellen nincs mit tenni, legföljebb arra lehet törekedni, hogy minél kevésbé érvényesüljenek, ne ők legyenek a hangadók, de ők fölözzék le a tejet. Az eltérő értékrendek szerint élők között azonban csak úgy lehet igazságot tenni, ha az elismeréseket a javak elosztását olyanok intézik, akiknek rálátásuk van a folyamatok egészére, a közösség érdekeit szolgáló erkölcsi értékrend szerint dolgoznak, és van lehetőségük a rájuk bízott munkatársak teljesítményének megmérésére, s a következtetések levonására. Enélkül mindig fönnáll a veszélye, hogy felüti fejét a „díszcsángó” jelenség és a vele járó számtalan, költséges üresjárat. Amiről természetesen lehet és kell is beszélni, de az rendszerint csak az érintettek méltatlankodását váltja ki, miközben minden marad a régiben.

– Hová vezet a kettős identitás, ami kapcsolatban van a kétnyelvűséggel (vagy kétnyelvűsödéssel)?  

-Amióta világ a világ, vagy legalábbis magyar a magyar, mindig élt és nyugodtan mondhatom virágzott a Kárpát-medencében, s azon kívül is, a két– vagy többnyelvűség, valamint a kettős identitás, annak minden gyakorlati hasznával együtt. Eleink felsőbb rétegeiben a latinnal, alsóbb rétegeinél a földrajzilag együttélő más nemzetiségűek nyelve jelentette a célszerű kettősség alapjait. Talán elég, ha Janus Pannonius latinságára, Zrínyi Miklós horvátságára, Pável Ágoston szlovénségére/vendségére gondolnunk, de említhetem egyik felmenőmet, alsómicsinyei Beniczky Lajost is, akinek tót-magyar „kettős identitásával”, a felsőmagyarországi bányavárosok kormánybiztosaként 1848/49-ben szerepe volt abban, hogy a Habsburgoknak nem sikerült – olyan mértékben, mint a horvátokat, szerbeket, románokat – ránk uszítaniuk. Persze a Monarchia idején, a különböző nemzetek fiai – akárcsak ma a külhoni magyarság tagjai –, nem jókedvükben, vagy szórakozásképpen tanulták meg a többségi, vagy éppen kisebbségi közösségek nyelvét, hanem a jól felfogott – és politikai előítéletekkel el nem torzított –célszerűségből, jól felfogott érdekükből. Losoncon született édesapám az 1910-es években evangélikus létére zsidó iskolában kezdett tanulni, mert úgy tartották a városban, hogy az a legszínvonalasabb oktatási intézmény és iparos családja megengedhette magának az ezzel járó költségeket, amitől persze apám nem lett izraelita sem etnikailag, sem vallásilag. Mint ahogy az elszakított területeken élő több millió magyar többsége sem lett a szükséges kétnyelvűsége miatt kettős identitású. De még az sem ördögtől való jelenség, mint arra számos, már imént említett kiváló személyiség, vagy emigrált honfitársunk mutat jó példát. Azt hiszem, ennek megítélése elsősorban azon múlik, hogy valakinek milyen erős az „eredendő identitása”. Mert olykor a szőlőtőke mellé levert akáckaró is kihajt, de azért az mégiscsak szőlő marad továbbra is. Hogy aztán az a bizonyos „eredeti” identitás milyen mélyre tud húzódni az idők során, arra klasszikus példám az a Tatrosvásáron talált idős, iparőrként szolgáló ember, akit arról faggattam még az 1960-as években, hogy milyen nyelven beszél szívesebben, oláhul (ott így mondják) vagy magyarul? – Ő mind a kettőt szívesen használja. – Melyiket tekinti anyanyelvének? – Mindkettőt. – És éjszaka, milyen nyelven szokott álmodni? – Hát magyarul – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.

– Nyugdíjas korodban Gyimesbe költöztél: milyen pozitív élményeket gyűjtöttél?

– Pozitív élményeimet beárnyékolja az a körülmény, hogy tízesztendős gyimesi életem derekán a moldvai Pusztinában eltörött a combnyakam, s azóta egyre korlátozottabb a mozgási lehetőségem. Persze minden rosszban van valami jó is, mert így több időm maradt félévszázados moldvai gyűjtéseim még közöletlen anyagainak feldolgozására. Persze ez sem felhőtlenül „pozitív” állapot, hiszen sok mindennek utána kellene járni Moldvában, de erre egyrészt nincs módom, másrészt egyre kevesebben élnek azok közül, akik emlékeznek a „klasszikusan” hagyományosnak tekinthető idők jelenségeire. Persze ma is sok gyűjtenivaló lenne: a vendégmunkásság különböző formáinak következményei, a „szocializmus” idején szocializálódók hátrányai a gazdasági életben, vagy az immár több mint tíz esztendeje, több mint húsz településen folyó fakultatív magyar-oktatás (és -nevelés!) eredményei és hatékonysága, a nyugati országokba került, bizonytalan identitású csángók felolvadásának folyamata, hogy csak néhány fontosabb témát említsek. Ezen kívül, bár tíz esztendeje megfogadtam magamnak, hogy nem foglalkozom a hagyományos gyimesi népélet, de hát – mint oly sok – ezt a „fogadalmamat” sem sikerült megtartanom. Belekeveredtem jó néhány gyimesi kulturális akcióba, amit persze nem bántam meg, hiszen hiába ismertem és szerettem „Patakországot” immár több mint fél évszázad óta, más dolog megfordulni ezen a tájon, s más aprólékosan, szinte nagyító alatt vizsgálni múltját, jelenét és tűnődni lehetséges jövőjén.

De azért fő feladatomnak továbbra is a moldvai magyar kultúra mentését érzem. Ez persze korom és egészségi állapotom miatt legföljebb arra szorítkozhat, hogy segítsem azokat, akik szívvel-lélekkel a moldvai magyarok etnikai és vallási identitásának megerősítésén fáradoznak, de hát ilyenek sajnos nagyon kevesen vannak, s azok is főként a saját fejük után mennek, ami nem volna baj, csak jófelé menjenek. Így aztán az a tennivalóm, hogy mentsem a süllyedőben lévő hajó értékes rakományát, s közkinccsé tegyem azokat a kulturális értékeket, amiket több mint fél évszázad alatt összegyűjthettem moldvai csángómagyar barátaimtól.

Halász Péter fia, Örs, kedvenc nyulacskájával

– Hogy látod: generációváltás van vagy kultúraváltás?  És a határokon túl ehhez kapcsolódik a nyelvváltás is? És milyen lesz ez az „új világ”?

– Az ezzel kapcsolatos véleményem nagy részét már elmondtam a kettős identitással és a kétnyelvűséggel kapcsolatos kérdésedre. Annyit tehetek hozzá, hogy szerintem a generációváltás természetes folyamat, kérdés, hogy milyen következményekkel jár. Hogy együtt jár-e a kultúraváltással, megítélésem szerint elsősorban azon múlik, hogy a váltásra kerülő nemzedéknek milyen erős a kötődése hagyományos kultúrájához, mennyire érzi át annak értékét, jelentőségét. A globális értéktelenséget sugárzó médiák romboló hatása természetesen mindenhol érvényesül, de a saját műveltségéhez ragaszkodó, azt a maga és közössége számára értéknek tekintő emberből kiválthatja még a „juszt is” reakciót is. A bizonytalan identitású közösségeknél, vagy rétegeknél azonban nem érvényesül a hagyomány védelme, s ha ehhez még – mint a moldvai csángómagyar közösségeknél – a többségi állam, és a renegát egyház identitást romboló hatása is érvényesül, ott sajnos kevés az esély a tömeges megmaradásra. Ahogy Ady mondta: elveszünk, mert elvesztettük magunk.

– meddig marad, maradhat fenn a határokon túli magyarság?

– A határokon túli, vagy szebb szóval külhoni magyarságról nem lehet, mint egységes képződményről beszélni. Óriási különbségek vannak köztük földrajzi, történelmi és még számos egyéb szempontból, sorsuk, helyzetük és kilátásaik tekintetében. Ha csak nagyjából tekintjük át a kegyetlen sors által külhoniságra kárhoztatott magyarjaink helyzetét, máris látnunk kell, hogy milyen hatalmasan eltérő gazdasági és politikai berendezkedésű államokban kell, kellene megőrizni magukat. Hogy mást ne mondjak a trianoni és a párizsi országdaraboláskor a különböző magyar nemzettestek a nemzetté válás folyamatának eltérő szakaszaiban lévő többségi népek fennhatósága alá kerültek, akik ebből következően igencsak eltérő módon élték meg a „trianoni traumát”. Vannak olyanok, ahol természetesnek tekintik, hogy állampolgáraik között történelmük alakulása nyomán eltérő, ráadásul őshonos nemzetiségűek is élnek, de sajnálatos módon olyanok is vannak, ahol még ma, száz esztendő múltán is görcsösen féltik megszerzett vagy megnagyobbodott országukat az odacsatolt más nemzetiségűektől. Továbbá jelentős különbségek vannak az utódállamokba került magyarok sorsát és lehetőségeiket tekintve abban is, hogy mekkora az a külhonivá lett nemzetrész, milyen lehetőségei vannak és voltak az anyaországgal való kapcsolattartásra és így tovább. Nem lehet tehát szerintem egységesen beszélni, gondolkodni a „határokon túli” magyarság fennmaradásáról.

Arról pedig, hogy meddig maradhatnak meg a trianoni és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok, két vélekedés jut eszembe. Az egyiket egy nagyon régen olvasott, török korral foglalkozó ifjúsági regényben találtam arról, hogy a félhold uralma alá került Budából egy derék pékmester azért nem menekült el, mert a török azt mondta: amíg egyetlen keresztény ember él a városban, addig harangozhatnak. Nem tudom mennyi a történet valóságtartalma, de bennem azóta is úgy él, mint a nemzeti helytállás jelképe. A másik, amit Kodolányi János mondott az 1943-as II. Szárszói Konferencia megnyitóján. Körülbelül így hangzott: Ha áttekintjük a magyar történelmet és a magyarság jelenlegi – akkori – sorsát, rá kell jönnünk, hogy a magyarságon már csak a csoda segíthet. De aki nem hisz a csodákban – tette hozzá –, annak nincs közöttünk a helye!

Tehát, kedves Géza, utolsó kérdésedre szívem szerint az a válaszom, hogy addig maradhat meg a külhoni és a belhoni(!) magyarság, ameddig mi akarjuk. Vagyis egyedül rajtunk múlik!

(Az Édes Anyanyelvünk c. folyóirat 2021/4. számában közölt interjú teljes változata a szerző fényképeivel.)