Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Megállt volna az idő

2016.11.02. szerda, 09:54

1 353 megtekintés

MÁLNÁSI FERENC (KOLOZSVÁR)

 

Poszler György: Az erdélyi magyarság száz évéről. Bizonytalan remények és tétova kételyek

alt     alt

„…Erdély a gyerekkori múlt és az öregkori jelen. A fájdalmas nosztalgiák és az öngyötrő dilemmák korszaka. Be kell lépni vagy vissza kell lépni e világba. Hogy a borús gondolatok megfogalmazhatók legyenek.” Ezeket a mondatokat Poszler György akadémikus a Korunknak szánt utolsó írásából idéztem. A Bizonytalan remények és tétova kételyek című, búcsúzó nagy esszéjében történelmi és irodalmi összefoglalást, személyes emlékezést kapunk a Trianontól, illetve a Kós Károly és társai által megfogalmazott, kétségbeesett röpiratától, a Kiáltó Szótól, az 1989. decemberi Hívó Szóig ívelő történésekről, nemzeti közösségünk, intézményeink és az egyes erdélyi személyek sorsáról. Poszler György mottóul választotta az 1918. december elsejei, román nemzetgyűlés határozataiban leírt, de azóta rég elfeledett mondatokat:

 

„Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindegyik népének joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot. Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam össze felekezete számára…”

 

Nos erdélyi magyar nemzetiségünk sorsában nagyon kevés olyan esemény, történés szerepel, amely tükrözné az említett nemzetgyűlési határozatot, szellemét, a megfogalmazók akaratát! Ez fogalmazódik meg a szerző kötetében. Benne az alig pár év múlva, a trianoni békediktátum után a Kiáltó Szó említése az egyik határkő, amely megjelöli a kisebbségi/nemzetiségi célokat  –  a magyarság nemzeti autonómiája  –  s az 1989-es események, a diktatúra bukása, 67 esztendő  eltelte után megszületett  Hívó Szó, a tizenhat kolozsvári értelmiségi töprengése a másik határkő.

 

„Nem azonos hang. De egymást folytató azonos célok. Van valami megnyugtató, de valami meggondolkodtató is. Megnyugtató, hogy a szándékok és célok a helyzetek alapos végiggondolására épülnek. De meggondolkodtató, hogy a szándékok és célok évtizedek múltán is azonosak lehetnek. Mintha semmi sem változott volna. Megállt volna a történelem.” (8)

 

Irodalomtörténészként a költészet varázsához fordul a szerző, Reményik Sándor segítségével.  Napkelte a várad-velencei állomáson – „fejedelmi Transsylvániából”, „Erdély harangoz, harangoz a mélyben”, „a fenyők sötét gyűlölettel nézik és zúgnak, mint az összeesküvők”, vagy  Áprily Lajos titkokat teremtő, művesmester Erdélye, ahol a tavasz megáll Apáczai holland özvegyének sírja felett a házsongárdi temetőben”.

„És miként kell építeni és védeni. Igen  –  a  Templom  és iskola.  És igen  –  az   Ahogy lehet.” (9.) „Vagy ugyanez színhelyekben, reprezentatív – fátumhordozó palotákban elbeszélve: A Nagy Trianon Palota, barokk pompa, XIV. Lajos, a „Napkirály fénye, a Belvedere Palota Bécs felett, Bukarestben pedig a monumentálisan ízléstelen márványpalota. A bukásra álló diktátorkarikatúrának, a „Kárpátok géniuszának” tragikus önarcképe”. (10)

Ezt az évtizedeken átívelő korszakot élhetjük újra Poszler György könyvében. Makkai Sándor és Tamási Áron kísérleteiről olvashatunk, majd Márton Áronról: „Ő volt a választóvonal. Lezárva a szakaszt, ami ’44-ig tart. Megnyitva a szakaszt, ami ’45-ben kezdődik. A lezáró aktus a szentbeszéd, amit a kolozsvári Szent Mihály templomban tart. A megnyitó aktus a levél, amit Groza Péter miniszterelnöknek ír”. (23)

Ám minden megy a megoldatlanságban tovább… Petru Groza is maga előtt görgette a kisebbségi autonómia megmaradt dilemmáit… Ez a görgetés teremt magának fontos intézményeket, pl. a Magyar Népi Szövetséget, melyet „a politika kártya(?)vára”  jelzős szerkezettel illet Poszler György. A Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) mellé pedig „az autonómia illúziója” metaforát társítja, mert „Sztálin furcsa „ajándéka” volt az erdélyi román-magyar együttélés megkönnyítésének”, Nagy-Románia közepén ez a kis „idegen test”. S a kisebbségbe szorult magyarok részéről gyermeteg illúziók épülnek rá”. (39) S a történelem újabb fintora: a kolozsvári Bolyai Egyetem (1945-1959), Sziszüphosz egyeteme, amely példa a felgörgetés-legördülés történetére. Mert végjáték ez, a magyar Bolyai Egyetem a felszámolt politikai intézmények (Magyar Népi Szövetség) és tudományos szervezetek (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Tudományos Intézet) után az utolsó megmaradt, reprezentatív, kisebbségi szellemi központ. (62) „S a történetben szinte balladai sorsok… A sokszoros nyomás, konkrét, személyes megalázottság alatt összeomló Szabédi László és Csendes Zoltán, akik életükkel modellálnak egy lehetséges kelet-európai balladát. Mondhatnám beépítették életüket-halálukat az egyetem falába. De nem mondhatom. Mert nem volt már fal. Ahová beépíthették volna.” (64)

„Kiegyezés” a Maros Partján. A marosvásárhelyi Székely Színház 1946-1962 című fejezetben Tompa László: Lófürösztés című versét idézi: „Óriási íve van a versnek. A székely vizek üde leheletétől az amerikai bányák gyilkos fojtogatásáig. A lovak mozgásának játékos irányításától a háború vészes forgatagának elviseléséig. A játékban való összefogástól a történelemben érvényesülő összeforrásig… Az egyszeri páros együttműködéstől a kétkeziek örök egymásra utaltságáig. Az egyén szoborszerű mozdulatlanságától a történelemben való kényszerű helytállásig.” (66-67) „A semmiből egy új világot?  –  egy világra szóló  színházat, magyar, kisebbségi színházat teremtettek,  ma a helyén két tagozattal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház…” (71)

A balladai sorsok között Tehát építők –  akik a kisebbségi autonómiát építhetik  című fejezetben  Gáll Ernő, az építők egykor mestere, tudós, tanár, szerkesztő, Kántor Lajos, az építők mai mestere, irodalom- és eszmetörténész, a Korunk főszerkesztője életét mutatja be Poszler György, majd Kurkó Gyárfás politikust, aki semmit sem „vall be”, amit nem követett el, s megzavarodott, emberroncsként kerül elő… Makacs építő volt, megfontolt taktikus, sikeres politikus, sokszínű művelődésben, formálódó közéletben – így vélekedik Poszler  György Domokos Gézáról, akinek két „főműve”: a  Kriterion és az RMDSZ.

(Számomra megdöbbentő volt, hogy amikor egy vitában az ősi magyar iskolákat említette Domokos Géza, Iliescu közbevágott: „»Hagyd az iskolák ősiségét!« Sohasem nézett rám olyan hideg tekintettel, sohasem szólt olyan élesen a hangja, mint abban a pillanatban…  Csak ennyit válaszoltam: »Én hagyhatom. De ettől még három-négyszáz esztendősek azok az iskolák.«” Domokos Géza józan, a történelmi tényeket említő szavait milyen jogon, kinek a felhatalmazása nyomán söpörte félre Iliescu elvtárs? Az 1948. évi, a minden iskolát államosító rendelkezés után még 2016-ban sem nyugszik, amikor a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium létét kérdőjelezi meg.)

 

A balladai sorsok között, a hosszú, sok névtelent is tartalmazó, alig ismert névsorból három neves pedagógus, professzor nevét emeli be kötetébe Poszler György. Tehát az áldozatok, akiket e harc felőröl: Szabédi László tragikus vereségei (a szamosfalvi vicinális, 1959. április 18.), Cs. Gyimesi Éva a Garibaldi hídon,  Szikszay Jenő „mártíriuma” című  fejezetek. (71-101)

„Keresem a méltó, talán valamennyire találó befejezést e kétségekkel és reményekkel, hitekkel és csalódásokkal teli történethez” –  vallja a szerző, és Balogh Edgár emlékiratából idézi a Román Népköztársaság alkotmányának megteremtését köszöntő sorait: „…a történelmi napokat fogadóestély zárta a volt királyi palotában. Bizonyára a véletlen játéka volt, hogy az új köztársasági himnusz bemutatása után első műsorszámként a színpadon magyar csárdás következett…, a közönség horaláncba fonódva járta végig a palotát. S amikor a régi trónterembe léptünk, Nyilas Ilona, a kalotaszegi szépasszony kiugrott a sorból, felszökött a lefüggönyözött királyi trónhoz, beleült, s kijelentette. Most már elhiszek mindent”…

…„Erről van szó. Talán nem kellett volna elhinni mindent”  –  zárja könyvét a keserű vallomással Poszler György, akinek teoretikus és irodalomtörténészi életmű teljessége marad velünk, bennünk…,  „tanítani kellene az utánunk következő nemzedékeknek” – tanácsolja Kántor Lajos, a kötet szerkesztője.



 

(Poszler György: Az erdélyi magyarság száz évéről. Bizonytalan remények és tétova kételyek. Korunk – Komp-Press Kolozsvár, 2016. 103 l.) 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu