H. TÓTH ISTVÁN (KECSKEMÉT)
Olvassuk-e nemzeti himnuszunkat?
Kölcsey Ferenc sírja Szatmárcsekén (Képek: Balázs Géza)
Tagadhatatlan, hogy a legkülönfélébb érzések és tudattartalmak hullámoznak elő belőlünk, amikor részletekben citáljuk, vagy teljes terjedelmében olvassuk, avagy éppen énekeljük Erkel Ferenc kompozíciójaként Kölcsey Ferenc Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból című ódánkat.
Az alapvető, büszkeséggel megélt élményünk – bárhol is hangzik fel a világban ez a költemény –, hogy lelkünk és emberségünk történelmi távlatokban mérettetik meg. Szerte a nagyvilágban és az anyaországban élő magyarságnak is a Kunság mezején lengedező ért kalászok, Tokaj nektárt csepegtető szőlővesszei színekben gazdag képei, a vad törököt gyakran sikerrel megfékező nemzet ereje, a Bécsnek büszke várát hódoltató Mátyás királyunk alakja tűnik fel a Kárpátok karéjából, a Tisza és a Duna vidékéről.
Hogy a bűneinket sem hallgatja el Kölcsey Ferenc lírai hőse?
Helyesen teszi ezt a versben beszélő, mert szembe kell néznünk önmagunk megerősítéséért a legfőbb nemzeti rosszal: a széthúzással, ugyanis a mételye erősen hat, holott cselekvő összefogásban „szabad nép tesz csuda dolgokat”, hogy evokáljuk Berzsenyi Dániel ide is illő gyönyörű vallomását.
Mi lehet a megoldás? – merenghetett maga Kölcsey Ferenc is annak idején, és tűnődünk mi, a maiak is ez idő tájt. Nyilvánvalóan az építkezés, mégpedig határokon belül és túl, jelesül: lélekben, nyelvben, költészetben, nemzetben, gazdaságban.
Az alapfogalomról
A görög himnusz a ’dicséret, magasztalás’ szavainkkal adható meg magyarul. Világi és liturgikus költészeti műfajként tartjuk számon a líra műnem ódai műfajcsoportjában.
A himnusz megverselendő tárgya és felzengő alkalma valamely istenség, elvont eszme, természeti erő vagy nem mindennapi tulajdonságokkal bíró ember dicsérete. Műfajtörténeti szempontból az egyik legősibb lírai műfaj, az úgynevezett mitikus világképű kultúrákban mindenhol megtalálható.
Itt említem meg, hogy irodalmi és történelmi tanulmányainkból itt-ott még visszacseng Herder jóslata a magyarság pusztulásáról, amelyik rettenetes gondolat a maga rettenetességétől való félelem okán Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály világlátására is hatással volt; erről mind a Hymnus, mind a Szózat is tanúskodik.
A kezdetekről és a folytatásról – röviden
Az antik görög lírából ismerjük az első himnuszokat. A homéroszi és az orphikus himnuszokban, Alkaiosz, Pindarosz és Kallimakhosz műveiben találhatóak. Szapphó Aphroditéhoz című művét olvasva maradandóan tárulnak fel előttünk a műfaj szerkezeti sajátosságai: a megszólítás, a fohász, vagy könyörgés tárgyának a megnevezése; az érvelő rész az istenség jellegzetességeit, tulajdonságait sorolja; a zárás a fohász, vagy könyörgés megismétlése.
A latin költészetben Catullus, Horatius sokféle műfajjal ötvözve folytatta a görög költészeti örökség hagyományait.
A kereszténység elterjedésével ismét felvirágzott a himnuszköltészet. A keresztény közösségekben gyülekezeti hagyománnyá vált az éneklés, és a himnusz így lett része a liturgiának. A himnuszok a kereszténység keleti és nyugati területein egyaránt elterjedtek.
A legrégibb görög gyökerű keresztény himnuszköltészet Methodiosznak, Nazianoszi Gergelynek, Szünesziosznak köszönhetően időmértékes volt. Ám az általuk művelt, úgynevezett tudós költészet nem mozgósította a tömegeket.
A későbbi időkben a bizánci egyházi költészet legkiválóbb képviselői, jelesül Rómanosz, Koszmasz és Damaszkuszi Szent János a verselés alapjának a hangsúlyt tekintették. Az ő himnuszaik vagy saját dallamra készültek, vagy egy már korábbról való himnuszéra. A bizánci himnuszköltészet a 11. századtól elsorvadt, ugyanis rögzült a liturgia, az abból kihagyott himnuszok pedig sorra elfelejtődtek.
A nyugati kereszténység körében a himnusz új formáira való áttérés nem hirtelen ment végbe, hanem lassú folyamat jellemezte az átalakulást. Kezdetben itt is időmértékes himnuszok születtek, köszönhetően Hilariusnak. A nyugati keresztények között az időmérték a köznyelvi ejtésben nem tűnt olyan idegenszerűnek, mint a keresztények keleti világában. Ezért mondhatjuk, hogy Nyugat-Európában hosszú ideig élt tisztán a klasszikus himnuszhagyomány.
Hilarius utódai azonban az egyszerűbb formákat alkalmazták.
Az ókeresztény himnuszköltészet legjelentősebb alakja Szent Ambrus, lelket nemesítő az Esti ima című alkotása korunkban is.
A himnusz műfaj későbbi történetéből kiemelkedik a 13. századi ferences himnuszköltő, Jacopone da Todi latin nyelvű munkássága, idézzük fel emlékeinkből a Himnusz a fájdalmas anyáról címűt, hallgassuk meg a hatására készült zeneműveket, rendkívül bőséges a választék.
A ferences rend alapítójának, Assisi Szent Ferencnek olasz nyelvű a Naphimnusza, amelyik az ember és a természet harmóniáját zengi, korunk olvasóit is megrendítő egyszerűséggel.
Joggal lehetünk büszkék a középkori magyar nyelvű himnuszköltészetünkre. Vessük érdeklődő tekintetünket Vásárhelyi András úgynevezett Mária-himnusza, az Angyeloknak nagyságos asszonya… kezdetűre. Máig hat megrendítő szépségével az ismeretlen szerzőtől származó Szent László-ének.
A himnusz klasszikus műfaji szabályait követve alkotta meg Janus Pannonius latin nyelven a Mars istenhez békességért címűt. Zrínyi Miklós az Adriai tengernek syrenaia kötetébe illesztette a Feszületre címmel közismertté, lényegében népénekké vált himnuszát, amelyik Krisztus bajvívását példázza. Berzsenyi Dániel Fohászkodása példaadó istenélményt tár az olvasó elé, és ez még a mi korunkban is elgondolkodtató.
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Csekén írta meg a Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból című ódai szárnyalású művét, amelyik nemzetünk himnuszává, majd hamarosan magyarságunk közösségi érzését, együvé tartozását kifejező énekké vált Erkel Ferenc ihletett zenéjének köszönhetően.
A 20. század magyar költészetében a Nyugat első nemzedékét jelentő alkotók írtak gyakorta himnuszokat, így Babits Mihály a Himnusz Irishez címűt, a Himnusz az emberhez Juhász Gyula vallomása.
Radnóti Miklós ezzel az ókori eredetű műfajjal a Himnusz a békéről című költeményében a jóakaratú emberek békevágyát fejezte ki.
Elsősorban a szerelem és a költészet dicséreteként olvashatjuk Nagy László Himnusz minden időben című alkotását. A képversnek nevezhető Tűz című költeménye nem más, mint a szabadság és a fiatalság csillapíthatatlan erejű magasztalása.
Juhász Ferenc a Himnusz-töredékkel a nemzeti büszkeséget vallotta meg.
Kölcsey Ferenc sírja Szatmárcsekén
Kölcsey Ferenc: Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból
Nem kevés örömmel és büszkeséggel mondhatjuk, hogy a világirodalomnak az a része a magyar irodalom, amelyik egyszerre három, általánosan is elfogadott, közismert világi nemzeti himnusszal büszkélkedhet.
Az első kétségtelenül a Kölcsey Ferenc írta Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból – ez imádságos-zsoltáros formában áldást kér Istentől a magyarságra.
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt! (…)
A második himnuszunk Vörösmarty Mihály alkotása, a Szózat, a rendíthetetlen hazaszeretetre intés, a hazához való hűségre emlékeztetés nagy ívű, ódai emelkedettségű szónoki beszéde.
Hazádnak rendületlenűl A nagy világon e kivűl
Légy híve, ó magyar; Nincsen számodra hely;
Bölcsőd az s majdan sírod is, Áldjon vagy verjen sors keze:
Mely ápol s eltakar. Itt élned, halnod kell. (…)
A harmadik himnuszunk Radnóti Miklós költészetéből szól hozzánk, ez a Nem tudhatom, amelyik szintén ódai szárnyalású, hasonképpen lírai színezetű vallomás, mint elődei, és ugyancsak a rendíthetetlen hazaszeretet megéneklője.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. (…)
Ezek a művek a magyar nemzeti költészet kanonizált alkotásai. Diákkorunk kötelező, könyvnélküli felmondásra kijelölt versei – voltak; hogy meddig lesznek azok, rajtunk is áll. Az idő múlásával megszépültek ezek a memoriterek, belénk ivódtak, személyiségünk és műveltségünk elidegeníthetetlen részeivé váltak, mert magunkra és nemzetünkre ismertünk soraiban, strófáiban, vallomásos hevületükben, érzékeny sóhajukban.
Kölcsey Ferenc – nemzeti himnuszunk költője
Reformkorunk nagyhatású szónoka, politikusa és jellegzetes hangvételű költője, Kölcsey Ferenc 1790-ben Sződemeteren született középbirtokos nemesi családban. Korán árvaságra jutott.
Debrecenben tanult jogot, majd Pesten lett joggyakornok. Itt ismerkedett meg Kazinczy Ferenc pesti barátaival. Közülük Szemere Pállal életre szóló barátságot kötött, együtt írták a Felelet a Mondolatra című szatirikus röpiratot Kazinczy Ferenc és a nyelvújítás védelmében. Kölcsey Ferenc pályája kezdetén az akkori nyelv- és stílusújító mozgalom harcos híveként az irodalmi és a polgári fejlődést kívánta szolgálni. A magyar irodalom első hivatásos kritikusaként tartjuk számon.
Kölcsey Ferenc lírikusként a nemzet időszerű kérdéseihez fordult. Ekkor még a Kazinczy Ferenc nevével fémjelzett nyelvújítás feltétlen apostola volt, ám hamarosan kiábrándult az egyre inkább öncélú, a természetességtől mindinkább eltávolodó nyelv- és stílusújításból. Kölcsey az eredeti hangvételű alkotásoktól remélte az irodalmi élet fellendülését. Költői hangja sokszor komor, kiábrándultságot árasztó, de elkeseredettsége a haza féltéséből fakadt, ezt érezzük a Rákóczi, hajh, Bercsényi, hajh!, vagy a Huszt és a Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból olvasásakor is.
Nagy buzgalommal tanulmányozta Kölcsey Ferenc az ismeretlen szerzőjű népdalok nyelvi és szerkezeti sajátosságait. Ezek gondolatvilágát a saját ízléséhez és kifejezésmódjához alakította, erről tanúskodik a Csolnakon, az Esti dal és a Hervadsz… is.
Kölcsey Ferenc minden tekintélyével kiállt a magyar nyelv hivatalossá tételéért.
A reformkor kezdetén Szatmár megye aljegyzője, később országgyűlési követe volt Kölcsey Ferenc, aki kiváló szónokként a polgárosodás mellett tört lándzsát, ezért is küzdött a jobbágyság terheinek a csökkentéséért, bizonyítják ezt az Országgyűlési naplója vagy A szatmári adózó nép állapotáról írott tanúságtevése.
Unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak címezte eszmei végrendeletét, a Parainesist, amelyikben a jövőbe vetett hitét fejezi ki ma is közérthetően, ugyanakkor emelkedett, szenvedélyes stílusban.
Kölcsey Ferencet 1838-ban csekei birtokán ragadta el a halál.
Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból
Lássuk a továbbiakban azt a Kölcsey-művet, amelyik a magyar nemzet énekelt himnuszává lett Erkel Ferenc ihletett zenéjének köszönhetően.
Költőnk 1823. január 22-én, Szatmárcsekén alkotta meg különös, páratlan hazafias költeményét, a Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból című ódát, amelyik fonetikus átírásban és jelentéstömörítéssel a Himnusz címet viseli.
|
Kölcsey Ferenc: Himnusz
|
|
|
Isten, áldd meg a magyart
Őseinket felhozád
Értünk Kunság mezein
Hajh, de bűneink miatt |
Hányszor zengett ajkain
Bújt az üldözött, s felé
Vár állott, most kőhalom,
Szánd meg Isten a magyart |
Kölcsey Ferenc szobra Szatmárcsekén
A líra műnem óda műfajába tartozik a sajátságos himnusz típusú versbeli kifejezésmód. Görög eredetű szó mind az óda, mind a himnusz. E szavak egykori jelentése ének, amelyik segítségével fenséges tárgyról, jelesül: istenségről, a hazáról, az igazságról, a szerelemről, a barátságról, a természetről ünnepélyes hangon, emelkedett, magasztos nyelvezettel szól a költő, gyakran alkalmazva megszólításokat, kérdéseket, felkiáltásokat. A himnusz, hasonképpen, mint az egyéb ódai alkotások, strofikus szerkezetű, időmértékes verselésű.
Kölcsey Ferenc nyolc versszakból felépített himnuszának első és nyolcadik strófája úgynevezett keretalkotó versszakok. E keretben a 2–3. együttese a magyarság dicső múltját idézi az olvasó elé. Ezzel a magasztos történelmi tablóval szembeállítva a 4–5. szakaszokban a magyar nemzet tragikus múltjáról olvashatunk. A nemzet nevében beszélő jelenére utalnak a 6–7. versszakok.
A Hymnus felütésében Isten megszólítása olyan, mint az imádságokban. A költemény lírai hőse úgy áll előttünk, mint egy 16. századi protestáns prédikátor, aki a magyarság történelmét nemcsak megidézi, ábrázolja, hanem értelmezi, minősíti is lelkesült emlékezéssel, keserű panaszkodással, mindezt vádlón és mégis könyörgőn.
Így együtt látjuk a magyarság dicső és tragikus múltját, és e képek mellett azt is, hogy a vers születése idején, a költemény szónokának jelenében milyen zaklatott lét- és sorsfaggató kérdések foglalkoztatták a hazáért cselekedni készeket. Ez a gondolatív szokta a Kölcsey-himnusz olvasóit, elemzőit abba az értelmezői irányba vonni, amelynek lényege, hogy a Hymnus alkotója elsősorban múltba révedő, ráadásul a jelenét is kilátástalannak, vagyis távlathiányosnak láttatja. Ez a szöveg-megközelítési mód borítja keserves gyászba Kölcseynek jelen ódai szárnyalású alkotását.
De csak a fekete szín, a komor hangulat, az értékkiüresedettség megverselése késztette volna alkotásra a nemzet emelkedésében bízva bízó Kölcsey Ferencet?
Más-más történelmi időt, más-más életminőséget ábrázol a költő, mindeközben zeng a dicsőítés és a lelkesedésre késztető a szó- és mondatállomány. Ugyanígy ott feszül a műben a kétségbeesettség, a levertség, a vesztettség érzetéből adódott elkeseredettség is. Ám ennek az ellenpontozásnak nem lehet végső következménye a fájdalmas, a csak borúlátó, sötéten látó, hitevesztettségből adódó múltba révedés. Ha a költő életműve egészéből kiindulva olvassuk a Hymnust, azt állapíthatjuk meg, hogy a versben beszélő távlatos személyiség, akinek reménye van egy biztos lehetőség megragadására, a történelmi léptékű horizonton kirajzolódó, a magyarság előtt álló esély megragadására. Így és ekként értelmezhető jövőkeresőnek Kölcsey Ferenc Hymnusa. Az előrevivő eshetőséget megmutató jövőre irányítja a vers lírai hőse a kortársak és a következő nemzedékek sorának figyelmét.
Éppen azzal, hogy a magyarság történelmi alapjai okkal tekinthetőek szilárdnak, van mihez fordulnunk erőgyűjtő szándékkal. Erről a jogos történelmi büszkeséget hirdető, himnikus lendületű strófákban győz meg bennünket az ősök: Bendegúz, Árpád és magzatjai néven említésével, a Kárpátok szent bércére mutatással, ezzel a honra találás és az itt történt végleges megmaradás nagyszerűségének az élményére utalván, mintegy fölerősítve a költői figyelmeztetést pozitív értéktartalmakkal, amelyek máig ható lelkesültséget adnak mindannyiunknak, hisz a hazában otthon vagyunk – ma is.
A hagyományos Hymnus-értelmezés szerint a Kölcsey-vers negyedik strófája fájdalmas felkiáltással és megsokszorozott erejű ellenpontozással indít: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, …” A nemzet múltját faggató, az addig előrevivő értékeket kétségtelenül szembeállítja a magyarságot időről időre sújtó tragédiákkal: a rabló mongolok kegyetlen hadjáratától a török rabigán át az önpusztító nemzeti széthúzásig. Vitathatatlan, hogy nyomasztó képek sorozata bomlik ki előttünk, amelyek csúcsán egyértelműen áll a magyarság legnagyobb sorscsapása, a belső széthúzás, amit nemzeti költészetünkben páratlan pengeélességgel foglalt versbe Kölcsey Ferenc: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában, …”
Mégis azt állítom, ne legyenek kétségeink e vészterhes sorok, strófák jobbító szándékát illetően. Az úgynevezett pesszimista, vélhetően hitevesztettséget sugárzó megszólalások a költemény egészében és a kor szándékai és a lírai hős eltökéltsége vonatkozásában éppen arra intenek, hogy csak felfelé, csak előre tekintve, csak egymást erősítve mondhatjuk: „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”
Beszédesek a Kölcsey-himnusz kulcsfogalmai: Isten, bal sors, szabadság, bűnök, haza. Ezek jelentésvilága és a mű egészében megénekelt sokszázados történelmünk serkent bennünket, magyarokat minden időben a jobb sors keresésére, szabadságtudatunk megélésére, bűneink nemzetünkért történő szükségszerű megvallására, értelmes kibeszélésére, a haza ügyének közös összefogással való szolgálatára.
Megkerülhetetlennek tartom a mű egyik sorának a nyelvészeti aspektusból való konkrétabb megvilágítását, hangzik a sor ekképpen: „Nyújts feléje védő kart, …”
Az egykori olvasók és még az utánuk következők is pontosan értették, vélték érteni a citált részlet feléje szavának jelentését. Mára zavar, vagy teljesen másként történő értelmezés mutatkozik; talán a fogyatkozó irodalmi és nyelvi igényesség miatt is. Mi a helyes megfeleltetése ennek a verssornak?
Amint említettem, Kölcsey Ferenc elkötelezett híve, nyelv- és stílusújító társa volt Kazinczy Ferencnek, aki erősen küzdött az ö hang ellen bizonyos helyzetekben, ezért ahol azt lehetett, ott e hangra váltotta. Kazinczy hűséges famulusa, Kölcsey Ferenc így hozta létre a föléje – feléje kettősségét fölé jelentésben ódai szárnyalású Hymnusában. Nyugodtan érthetjük ma is az eredeti jelentést, vagyis azt, hogy a versben beszélő arra kéri az áldást osztó Istent, hogy a magyarság fölé nyújtsa ki védő karját. És ezen a ponton akaratlanul is előtör tudatunk mélyrétegeiből a Radnóti-féle himnuszunk könyörgő záró sora: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”
Lám, mennyire a közös féltés vezérelte Kölcsey Ferencet himnikus kérésekor, Vörösmarty Mihályt a rendületlen hazaszeretetre intésekor, Radnóti Miklóst az itthon vagyok létállapot megvallásakor.
A magyar költészetben lapozva elmondhatjuk: magyarságunk és nemzettudatunk erősítésére vállalt himnuszunk, Kölcsey Ferenc a Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból című ódája vallásos és szabadságharcos szellemiségű lírai költemény. Ennek minden részletét magasrendű szónokiság, nemes méltóság és a himnikus szárnyalás s a fenségesen áthajló verssorok ellenére is a feltűnő egyszerűség jellemezi. Nem véletlenül valljuk és nevezzük népünk nemzetegyesítő imádságának, amelyik szüntelen jövőkeresésre késztet bennünket még ez idő tájt is.
A bőséges kínálatból
Valóban zavarban vagyunk mi, magyarok, amikor verses formájú irodalmunk nyolc évszázados tárházával ismerkedünk. Az eddigiekben említettem himnuszok mellett a legkülönfélébb vallási, etnikai, kulturális, sőt a termelőmunkával kapcsolatos nemes érzések is késztetői voltak egy-egy himnuszunk, sőt újabb himnuszaink létre küzdésének, továbbá megőrzésének.
Kölcsey Ferenc Hymnusa előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének volt. Sok magyar számára lelket emelő, az összetartozás tudatát szilárdító a Boldogasszony Anyánk című régi magyar himnuszunk, amelyik katolikus közösségekben, jeles egyházi ünnepek, szertartások végén ma is rendszeresen felcsendül.
A reformált hitű magyarok is joggal büszkék himnuszként említhető 90. zsoltárukra, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű, az Isten az örökkévaló hajlék címűre.
Ha rákattintunk a világhálós kereső segítségével a himnusz szóra, akkor egyszerű guglizással megtalálhatjuk a Soproni Egyetem nótáskönyvében a Bányász himnuszt, az Erdész himnuszt, a Kohász himnuszt, a Faiparos himnuszt, a Gépész himnuszt, ezt két változatban is, egyrészt a miskolci, másrészt a dunaújvárosi gépészek himnuszaként. Van még Geodéta himnusza is ennek az egyetemi nótáskönyvnek.
További keresgéléssel (póklászással) rábukkanhatunk a Székely himnuszra, idézhetjük a Csángó himnuszt is. És ugyanezen a keresőoldalon a Cigány himnusz is meghallgatható.
Történelmi tanulmányainkból, művelődéstörténeti olvasmányainkból tudjuk, hogy sokszor és szívesen énekelték a különféle hatóságok tiltása, büntetése ellenére is a nemzeti összefogást, összetartozást erősítendő, az úgynevezett Rákóczi-nótát is, amelyet éppen a különleges melódiaívei miatt Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésített.
Az Európai Unió himnuszául Schiller Örömódája választatott, amelyik Beethoven IX. szimfóniájának zárótételéből vált világszerte közismertté.
Kitekintésül
Örvendjünk, hogy az emberiség szépirodalma és zenei költészete megannyi himnusszal büszkélkedhet. E jogos örömünket csak fokozza az a tudat, hogy világ képzőművészeti alkotásainak tekintélyes sora kapcsolódik a versként is felmondható és énekelhető himnuszainkhoz is. Legújabban már magyar tánckompozíció is született az Európai Unió himnuszának közösségi élményként való erősítésére.
0 hozzászólás