Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

“Méltósággal és bátorsággal vállalni az anyanyelvet”

2015.04.01. szerda, 18:16

1 961 megtekintés
BALÁZS GÉZA

Péntek Jánossal beszélget Balázs Géza

alt

BG – Kevesen tudják, hogy 2014 szeptemberében saját évfordulót ünnepeltél: az 50. tanévedet kezdted el… Hogy kezdődött, hogyan tekintesz vissza az 50 év tanárságra?

PJ – 2014. szeptember 1-jén azért mentem be az egyetemre (ahová egyébként szinte minden nap bejárok), hogy a tanszéken töltött 50 évre emlékezzem. Ez a mostani az 51. tanév, a hallgatóként töltött 5 évvel az 56. Egészen más volt az első fele, az 1989 előtti 25 év, annak is az első része, amikor még – előbb gyakornokként, tanársegédként – együtt voltunk az előző nagy nemzedék idős tanáraival. A tanszéki kinevezésemet Márton Gyulának köszönhetem, a doktori értekezésemet is nála írtam meg. Ő 1976-ban halt meg (éppen a doktori védésem időszakában), Szabó T. Attila 1987-ben (de a 70-es évek közepétől ő is nyugdíjas volt). Nagy tervek, lázas munka az akkori zárt világban, egyre kevesebb hallgató, érezhető volt, hogy „fent” a tanszék teljes kihalását remélik. De az idősek mellett mi fiatalok voltunk, a nyelvészek közt 1990-ig végig én voltam a legfiatalabb. Visszatekintve úgy érzem (és volt tanítványaim is megerősítenek ebben), hogy lehetőségeink szerint megtettük, amit megtehettünk.

“zártság és szabadság”


A kis hallgatói és az egyre apadó tanári létszámmal belső kapcsolataink egyre családiasabbakká váltak, a kevés hallgatóval jól lehetett dolgozni. Akkor a zártság ösztönzött bennünket munkára. Az 1989 utáni negyedszázad a szabadsággal állított új feladatok elé. A „forradalmi” változás új pozíciókba emelt: az akkor egységes Magyar filológiai (nyelv- és irodalomtudományi) tanszék vezetőjévé választott, ezt a tisztséget viseltem aztán 33 szemeszteren át – más és más tanszéki keretben – nyugdíjazásomig.

BG – Kolozsváron nyelvészeti és néprajzi iskolát teremtettél, vagy mondjuk úgy: a rendszerváltás (fordulat) után teremtettél újra… Ez kivételes pillanat volt, szerencse is, hogy látod az iskolateremtést és hogy látod az iskolád jövőjét?

PJ – Belülről nehéz megítélni, mennyire és miben tekinthető ma iskolának a kolozsvári nyelvészet és a kolozsvári néprajz. A nyelvészetben a nemzedékváltás volt a feladat. Tanszékvezetőként nekem kellett meginnom a levét annak, hogy az előző korszakban nem volt lehetőség a folyamatos fiatalításra, nagy volt a nemzedéki űr. Az új nemzedékkel megváltozott a tanszék szakmai karaktere, de úgy érzem, újra karakteres és színvonalas a tanszéki munka. Ez külön gond volt: korábban a tanszéket a nyelvtörténet (Szabó T. Attila), a dialektológia (Márton Gyula, Gálffy Mózes) és az irodalmi nyelv története (Szabó Zoltán) tette karakteressé, iskolává, miközben a képzésben minden diszciplínát tanítani kellett. Ma a kognitív nyelvészetben, a szintaxisban, a szociolingvisztikában vagyunk elsősorban jelen. A tanszék folyamatos, több évtizedes közreműködése tette lehetővé, hogy elkészülhetett, és meg is jelenhetett a Szabó T. Attila által elkezdett 14 kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tár. Az utolsó kötetek szerkesztője már a fiatal nemzedékhez tartozó Fazakas Emese volt. A néprajz szakon a képzést (kezdetben kis szakként) 1990 őszén indítottam el, több mint negyven év szünet után. Ez a szünet túl hosszú volt ahhoz, hogy az akkor még élő „nagyokat”: dr. Kós Károlyt, Faragó Józsefet, Nagy Olgát be lehessen vonni a képzésbe. Saját volt tanítványaim lettek a tanárok: Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, meghívtam Kolozsvárra Gazda Klárát (ő az én nemzedékemhez tartozik) és férjét, Demény István Pált, aki a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetébe került, váratlan haláláig ő is segített bennünket. Aztán a tanszékre került Könczei Csilla, Szikszai Mária, majd a többiek. Az ő munkásságuk, a tanszék szakmai és oktatói teljesítménye önmagáért beszél.

BG – Akadémikusként, professzor emeritusként naponta bejársz az egyetemre… Számodra a nagy család az egyetem, a tanszék. Mennyire veszel részt a napi munkában, és mit hagysz a fiatalokra?

PJ – A tanszékvezetésben, a tanszék adminisztrálásában professzortársam, Szilágyi N. Sándor nyugdíjazásával következett be a kényszerű és nem könnyű nemzedékváltás. Szilágyi Bukarestből jött haza 1990-ben, ott a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (a nyelvészeti kiadványokat mind ő szerkesztette), az egyetemen is oktatott. Tőlem ő vette át a tanszékvezetést, most tőle Benő Attila. Mindez a tanszék döntése volt. A tanszék napi ügyeinek intézésében mi „nyugalmazottak” nem veszünk részt, de ott vagyunk a közelben, kéznél vagyunk, ha szükség van a tanácsunkra, véleményünkre. Számomra továbbra is nagyon fontos, hogy jók legyenek a tanszéken belüli személyes és szakmai kapcsolatok, hogy otthon érezzük magunkat, de mindez ne a munka rovására történjék.

BG – Évtizedes kutatói munkádban melyik volt a fő vonal? Melyek a legkedvesebb témáid, könyveid? Mivel vagy még adós?

PJ – Mint az 50 év első és második része, maga a munka vagy az eredmény is kiegyensúlyozódik. Az embernek ebben az életkorban legalább annyi az adóssága, mint amennyit megvalósított, legalább annyi az ellensége, mint a barátja, legalább annyi az irigye, mint ahányan elismerik, amit tett. Témaként megmaradt a dialektológia, sokféle adóssággal és folyamatos munkával, a magyar–román nyelvi viszonyok, kapcsolatok Erdélyben (a szociolingvisztika), szép volt mindaz, amit a nyelvészet és a néprajz határterületén végezhettem (ebből különösen az etnobotanika, ifj. Szabó T. Attila botanikus barátommal). Most már régóta a tanszéken megőrzött moldvai (csángó) nyelvi anyag szótári feldolgozásával foglalkozom. Még mindig sok az adósságunk az előző nemzedék nagy munkáival kapcsolatban, a mi kis erdélyi csapatunkkal ezeket nem is lehet törleszteni.

alt

BG – Legendásak az általad szervezett tanszéki kirándulások… Honnan jött az ötlet? Milyen gyakran és hová kirándultok? Könnyű rávenni a tanszéki kollégákat ezekre a kiruccanásokra?

PJ – Sok a vonzó táj Kolozsvár környékén, számomra persze elsősorban a körösfői erdő tisztásai a legvonzóbbak. Különösen áprilisban, májusban, amikor minden virágban pompázik, és ősszel, amikor az avart lehet járni, gombák után lehet kutatni. A tanszék – ki-ki az idejétől függően – szívesen vesz részt ezeken a sajnos nem túl gyakori kiruccanásokon. És néha-néha közös tanszéki vacsorán. Számomra mindez nagyon fontos, és úgy látom, fiatalabb kollégáimnak is.

BG – Minden erdélyi anyanyelvi rendezvényen ott vagy, elnöke vagy az AESZ-nek (Anyanyelvápolók Szövetsége) De figyelemmel kíséred a hasonló magyarországi rendezvényeket is, pl. az ASZ (Anyanyelvápolók Szövetsége) munkáját is. Miben különbözik a kettő?

PJ – Ez az én sokféle elkötelezettségem szintén összefügg azzal, hogy nemzedékemből annak idején nagyon kevesen teljesíthették ki szakmai pályájukat, nagyon sokan el is mentek, kitelepedtek. Számomra a váratlanul elért egyetemi pozíció is kötelezettséggel járt, legalábbis én úgy éreztem. Egyik alapítója voltam az AESZ-nek, és már jó ideje elnöke vagyok. Annak idején azért választottuk ezt a nevet: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, hogy ezzel is kifejezzük – akkor még csak óhajként – az anyanyelvi mozgalom erdélyi és magyarországi kapcsolódását. Ez később sok mindent jelentett: programok, versenyek összekapcsolását, kölcsönösséget, személyes, életre szóló barátságokat. Azt, hogy már nagyon rég Kárpát-medenceivé vált a szép beszéd verseny, a kis- és nagyiskolások helyesírási versenye, a nyelvhelyességi verseny. A különbség a helyzetünkből adódik: a szűkebb mozgástérből, intézményünk sok tekintetben virtuális létéből, a források szűkösségéből. Az én jelenlétemnek, közreműködésemnek elsősorban ebben lehet szerepe: a kapcsolatokban, a kapcsolódásokban, a pályázatokban. Szóval az ember ebben az életkorban a kapcsolati tőkéjét kamatoztatja. A köz vagy a nyelv, a mozgalom érdekében.

BG – Részt veszel az MNYKNT (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) munkájában is. Hogy látod, honnan jön és merre tart ez a szervezet?

PJ – Nagy élmény volt, amikor 1990 után közvetlenül bekerültünk az anyanyelv és a magyar kultúra nemzetközi társaságába, akkor még az Anyanyelvi Konferenciába. A világ minden részéből jöttek magyarok. Az egyik legemlékezetesebb anyanyelvi tábort nagyon távolról jött magyar gyerekekkel a háromszéki Kommandón szerveztük, az ezeréves határ határtelepülésén. Akkor még alelnökként Kolczonay Katival. Akkor és még később is, a legutóbbi években is érezhettük a Társaság fontosságát. Az MNYKNT helyzetét is mindig meghatározta – mint minden egyebet is – a pénz és a politika.

“a pénz könnyen megrontja az embereket, ha pedig nincs, a munka lesz lehetetlen”


A pénznek az a természete, hogy ha sok van belőle, könnyen megrontja az embereket, ha pedig nincs, akkor a helyzet és a munka válik lehetetlenné. A Társaságnak voltak nagy felívelései, de nem volt képes megmaradni azon a szinten, úgy érzem, éppen a pénz és a politika miatt. Pomogáts Bélának mindenképpen kulcsszerepe volt abban, hogy eredményesen működhetett, abban is, hogy egyáltalán fennmaradhatott. A szélesebb értelemben vett anyanyelvi mozgalom, a kultúra személyiségeinek és intézményeinek összefogása teljesen gazdátlanná válna nélküle. Nagyon remélem, hogy nem ez történik.

BG – Egyszer azt mondtad nekem, hogy a Nyilas Misi-akciót érzed az egyik legsikeresebb társadalmi tevékenységednek. Pontosan miről is van szó?

PJ – 1990 után tanárként egyre inkább azt kellett látnom, hogy az új világban szinte kilátástalanná válik a nehéz helyzetben élő, egyébként tehetséges gyermekek továbbtanulása. A pénz fontosabbá vált, mint a tehetség, mint az ambíció. Rögeszmém lett, hogy enyhíteni kell ezen a kilátástalanságon, rendszeres támogatással kell segíteni és bátorítani a magyarul tanuló gyermekeket. É. Kiss Katalin, a szakmában jól ismert nyelvész kolléganő egy kolozsvári konferencián hallott tőlem erről a helyzetről, az ügy mellé állt, és együtt valósíthattuk meg azt, ami kezdetben lehetetlennek tűnt. Ez a mostani tanév a 12. év a program működésében. Nagyon sokan álltak mellénk, hűséges társaink, támogatóink vannak. Jelenleg közel 400 ösztöndíjasunk van (300-an a közoktatásból, százan a felsőoktatásból). Támogatóink zöme magyarországi, de máshonnan is vannak, a világ minden részéből. Világhírű tudósok, ismert közéleti személyiségek is mellénk álltak. Mindenki a maga személyes mivoltában. Ez a legszebb az egészben: működtetni lehet egy fontos, hasznos programot csak a civil világra támaszkodva, itt Erdélyben talán terjesztve is ezt a civil szellemet. Havonta 5-6 millió forintnyi ösztöndíjat közvetítünk: minden támogató tudja, kinek, minden ösztöndíjas tudja, kitől. Számunkra, akik ebben részt veszünk, akik ezt működtetjük, nagy emberi elégtétel, hogy ezt tehetjük.

BG – Sikeresnek tartod azt a programot, hogy magyarországi iskolások tanulmányi kirándulásra egyre nagy számban utaznak Erdélybe?

PJ – Nem tudom, mennyire sikeres, alig van alkalmam ebbe belelátni. Fontosnak bizonyára fontos és életre szóló minden ilyen kapcsolat, minden ilyen élmény. Néhány megható példáját magam is láttam: például barótiakat Dabason (akkor éppen én is ott voltam), és a dabasiak is gyakran keresik föl Barótot.

BG – Hogy látod a magyar nyelv és kultúra jövőjét Erdélyben, a következő 50 évben?

PJ – Jósolni nehéz. A magyar nyelvet a beszélők tartják fönn, tartják meg. A nyelvmegtartásban nagyon fontos maga a nyelvhasználat, az, hogy a beszélő kellő méltósággal és bátorsággal vállalja anyanyelvét, legfőbb módszere pedig a bátorítás. A legfőbb és legaggasztóbb gond a magyar nyelv térvesztése földrajzi, demográfiai értelemben és a nyelv lehetséges szerepeit tekintve. A demográfiai adatok és folyamatok nem túl biztatóak, a legutóbbi népszámlálások szerint tíz évente közel 200 ezres volt az apadás, azaz évente 20 ezres.
De a nyelvünk és a kultúránk is közös itt a Kárpát-medencében, egymást erősíthetjük. A kultúra fenntartásában nagyon fontos az oktatás, a műveltség, mert – mint a Nyilas Misi programban is látjuk – tehetségek mindig vannak, tehetségek mindenütt születnek. Írók, művészek, tudósok is. A nagy kérdés aztán az, hogy kibontakozhatnak-e, és hogy hol bontakozhatnak ki, hol érvényesülhetnek: itthon, Magyarországon vagy valahol a nagyvilágban? Bízzunk magunkban, a fiatalokban.



Névjegy:
Péntek János (Körösfő, 1941) ny. egyetemi tanár, az MTA külső tagja, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának alelnöke. Nagyváradon érettségizett, majd a kolozsvári egyetem bölcsészkarán tanult, itt doktorált. 1990–2006 tanszékvezető (magyar filológiai tanszék, a magyar nyelv és kultúra tanszéke, magyar és általános nyelvészeti tanszék). Megszervezte a hungarológiai doktori iskolát (2002). Az MTA külső tagja (2004), Kolozsvári Akadémiai Bizottság első elnöke (2007-2014). Szakmai vezetője a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, társelnöke a Termini Egyesületnek. Kutatási területei: magyar dialektológia, etnolingvisztika (nyelv és kultúra határterületeinek vizsgálata), nyelvi kontaktológia (nyelvi kölcsönhatás, kétnyelvűség, nyelvcsere). Könyvei, publikációi ezekhez a kutatásokhoz kapcsolódnak. Közéleti munkásságához tartozik a romániai magyar nyelvű közoktatás szakmai és nyelvi kérdéseivel való foglalkozás (tankönyvszerzőként, az Erdélyi Tankönyvtanács alapítójaként), az anyanyelvi mozgalom szakmai megalapozása (az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége egyik alapítójaként és elnökeként).



Megjegyzés:
Az interjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2015/3. (júniusi) számában is.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu