Legutóbbi hozzászólások

  1. Érdekes hogy Pocsajt nem emlitik sehol . Pedig Pocsaj igen csak jelentős telepűlése az érmelléknek. Régen négy vár is volt…

  2. Lehet-e többet tudni erről a határkőről? Vajon minek a határát jelölte? Azért kérdezem, mert láttam a bejegyzésben, hogy Botlik József…

  3. Kedves Krisztina, véletlenül jutottam hozzá írásodhoz, amely minden átgondolt szavával, mondatával, mondani akaratával egyetértek. Leírhatnám mindezt, Bélával kapcsolatban, de minek…

“Méltósággal és bátorsággal vállalni az anyanyelvet”

2015.04.01. szerda, 18:16

2 073 megtekintés
BALÁZS GÉZA

Péntek Jánossal beszélget Balázs Géza

alt

BG – Kevesen tudják, hogy 2014 szeptemberében saját évfordulót ünnepeltél: az 50. tanévedet kezdted el… Hogy kezdődött, hogyan tekintesz vissza az 50 év tanárságra?

PJ – 2014. szeptember 1-jén azért mentem be az egyetemre (ahová egyébként szinte minden nap bejárok), hogy a tanszéken töltött 50 évre emlékezzem. Ez a mostani az 51. tanév, a hallgatóként töltött 5 évvel az 56. Egészen más volt az első fele, az 1989 előtti 25 év, annak is az első része, amikor még – előbb gyakornokként, tanársegédként – együtt voltunk az előző nagy nemzedék idős tanáraival. A tanszéki kinevezésemet Márton Gyulának köszönhetem, a doktori értekezésemet is nála írtam meg. Ő 1976-ban halt meg (éppen a doktori védésem időszakában), Szabó T. Attila 1987-ben (de a 70-es évek közepétől ő is nyugdíjas volt). Nagy tervek, lázas munka az akkori zárt világban, egyre kevesebb hallgató, érezhető volt, hogy „fent” a tanszék teljes kihalását remélik. De az idősek mellett mi fiatalok voltunk, a nyelvészek közt 1990-ig végig én voltam a legfiatalabb. Visszatekintve úgy érzem (és volt tanítványaim is megerősítenek ebben), hogy lehetőségeink szerint megtettük, amit megtehettünk.

“zártság és szabadság”


A kis hallgatói és az egyre apadó tanári létszámmal belső kapcsolataink egyre családiasabbakká váltak, a kevés hallgatóval jól lehetett dolgozni. Akkor a zártság ösztönzött bennünket munkára. Az 1989 utáni negyedszázad a szabadsággal állított új feladatok elé. A „forradalmi” változás új pozíciókba emelt: az akkor egységes Magyar filológiai (nyelv- és irodalomtudományi) tanszék vezetőjévé választott, ezt a tisztséget viseltem aztán 33 szemeszteren át – más és más tanszéki keretben – nyugdíjazásomig.

BG – Kolozsváron nyelvészeti és néprajzi iskolát teremtettél, vagy mondjuk úgy: a rendszerváltás (fordulat) után teremtettél újra… Ez kivételes pillanat volt, szerencse is, hogy látod az iskolateremtést és hogy látod az iskolád jövőjét?

PJ – Belülről nehéz megítélni, mennyire és miben tekinthető ma iskolának a kolozsvári nyelvészet és a kolozsvári néprajz. A nyelvészetben a nemzedékváltás volt a feladat. Tanszékvezetőként nekem kellett meginnom a levét annak, hogy az előző korszakban nem volt lehetőség a folyamatos fiatalításra, nagy volt a nemzedéki űr. Az új nemzedékkel megváltozott a tanszék szakmai karaktere, de úgy érzem, újra karakteres és színvonalas a tanszéki munka. Ez külön gond volt: korábban a tanszéket a nyelvtörténet (Szabó T. Attila), a dialektológia (Márton Gyula, Gálffy Mózes) és az irodalmi nyelv története (Szabó Zoltán) tette karakteressé, iskolává, miközben a képzésben minden diszciplínát tanítani kellett. Ma a kognitív nyelvészetben, a szintaxisban, a szociolingvisztikában vagyunk elsősorban jelen. A tanszék folyamatos, több évtizedes közreműködése tette lehetővé, hogy elkészülhetett, és meg is jelenhetett a Szabó T. Attila által elkezdett 14 kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tár. Az utolsó kötetek szerkesztője már a fiatal nemzedékhez tartozó Fazakas Emese volt. A néprajz szakon a képzést (kezdetben kis szakként) 1990 őszén indítottam el, több mint negyven év szünet után. Ez a szünet túl hosszú volt ahhoz, hogy az akkor még élő „nagyokat”: dr. Kós Károlyt, Faragó Józsefet, Nagy Olgát be lehessen vonni a képzésbe. Saját volt tanítványaim lettek a tanárok: Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, meghívtam Kolozsvárra Gazda Klárát (ő az én nemzedékemhez tartozik) és férjét, Demény István Pált, aki a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetébe került, váratlan haláláig ő is segített bennünket. Aztán a tanszékre került Könczei Csilla, Szikszai Mária, majd a többiek. Az ő munkásságuk, a tanszék szakmai és oktatói teljesítménye önmagáért beszél.

BG – Akadémikusként, professzor emeritusként naponta bejársz az egyetemre… Számodra a nagy család az egyetem, a tanszék. Mennyire veszel részt a napi munkában, és mit hagysz a fiatalokra?

PJ – A tanszékvezetésben, a tanszék adminisztrálásában professzortársam, Szilágyi N. Sándor nyugdíjazásával következett be a kényszerű és nem könnyű nemzedékváltás. Szilágyi Bukarestből jött haza 1990-ben, ott a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (a nyelvészeti kiadványokat mind ő szerkesztette), az egyetemen is oktatott. Tőlem ő vette át a tanszékvezetést, most tőle Benő Attila. Mindez a tanszék döntése volt. A tanszék napi ügyeinek intézésében mi „nyugalmazottak” nem veszünk részt, de ott vagyunk a közelben, kéznél vagyunk, ha szükség van a tanácsunkra, véleményünkre. Számomra továbbra is nagyon fontos, hogy jók legyenek a tanszéken belüli személyes és szakmai kapcsolatok, hogy otthon érezzük magunkat, de mindez ne a munka rovására történjék.

BG – Évtizedes kutatói munkádban melyik volt a fő vonal? Melyek a legkedvesebb témáid, könyveid? Mivel vagy még adós?

PJ – Mint az 50 év első és második része, maga a munka vagy az eredmény is kiegyensúlyozódik. Az embernek ebben az életkorban legalább annyi az adóssága, mint amennyit megvalósított, legalább annyi az ellensége, mint a barátja, legalább annyi az irigye, mint ahányan elismerik, amit tett. Témaként megmaradt a dialektológia, sokféle adóssággal és folyamatos munkával, a magyar–román nyelvi viszonyok, kapcsolatok Erdélyben (a szociolingvisztika), szép volt mindaz, amit a nyelvészet és a néprajz határterületén végezhettem (ebből különösen az etnobotanika, ifj. Szabó T. Attila botanikus barátommal). Most már régóta a tanszéken megőrzött moldvai (csángó) nyelvi anyag szótári feldolgozásával foglalkozom. Még mindig sok az adósságunk az előző nemzedék nagy munkáival kapcsolatban, a mi kis erdélyi csapatunkkal ezeket nem is lehet törleszteni.

alt

BG – Legendásak az általad szervezett tanszéki kirándulások… Honnan jött az ötlet? Milyen gyakran és hová kirándultok? Könnyű rávenni a tanszéki kollégákat ezekre a kiruccanásokra?

PJ – Sok a vonzó táj Kolozsvár környékén, számomra persze elsősorban a körösfői erdő tisztásai a legvonzóbbak. Különösen áprilisban, májusban, amikor minden virágban pompázik, és ősszel, amikor az avart lehet járni, gombák után lehet kutatni. A tanszék – ki-ki az idejétől függően – szívesen vesz részt ezeken a sajnos nem túl gyakori kiruccanásokon. És néha-néha közös tanszéki vacsorán. Számomra mindez nagyon fontos, és úgy látom, fiatalabb kollégáimnak is.

BG – Minden erdélyi anyanyelvi rendezvényen ott vagy, elnöke vagy az AESZ-nek (Anyanyelvápolók Szövetsége) De figyelemmel kíséred a hasonló magyarországi rendezvényeket is, pl. az ASZ (Anyanyelvápolók Szövetsége) munkáját is. Miben különbözik a kettő?

PJ – Ez az én sokféle elkötelezettségem szintén összefügg azzal, hogy nemzedékemből annak idején nagyon kevesen teljesíthették ki szakmai pályájukat, nagyon sokan el is mentek, kitelepedtek. Számomra a váratlanul elért egyetemi pozíció is kötelezettséggel járt, legalábbis én úgy éreztem. Egyik alapítója voltam az AESZ-nek, és már jó ideje elnöke vagyok. Annak idején azért választottuk ezt a nevet: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, hogy ezzel is kifejezzük – akkor még csak óhajként – az anyanyelvi mozgalom erdélyi és magyarországi kapcsolódását. Ez később sok mindent jelentett: programok, versenyek összekapcsolását, kölcsönösséget, személyes, életre szóló barátságokat. Azt, hogy már nagyon rég Kárpát-medenceivé vált a szép beszéd verseny, a kis- és nagyiskolások helyesírási versenye, a nyelvhelyességi verseny. A különbség a helyzetünkből adódik: a szűkebb mozgástérből, intézményünk sok tekintetben virtuális létéből, a források szűkösségéből. Az én jelenlétemnek, közreműködésemnek elsősorban ebben lehet szerepe: a kapcsolatokban, a kapcsolódásokban, a pályázatokban. Szóval az ember ebben az életkorban a kapcsolati tőkéjét kamatoztatja. A köz vagy a nyelv, a mozgalom érdekében.

BG – Részt veszel az MNYKNT (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) munkájában is. Hogy látod, honnan jön és merre tart ez a szervezet?

PJ – Nagy élmény volt, amikor 1990 után közvetlenül bekerültünk az anyanyelv és a magyar kultúra nemzetközi társaságába, akkor még az Anyanyelvi Konferenciába. A világ minden részéből jöttek magyarok. Az egyik legemlékezetesebb anyanyelvi tábort nagyon távolról jött magyar gyerekekkel a háromszéki Kommandón szerveztük, az ezeréves határ határtelepülésén. Akkor még alelnökként Kolczonay Katival. Akkor és még később is, a legutóbbi években is érezhettük a Társaság fontosságát. Az MNYKNT helyzetét is mindig meghatározta – mint minden egyebet is – a pénz és a politika.

“a pénz könnyen megrontja az embereket, ha pedig nincs, a munka lesz lehetetlen”


A pénznek az a természete, hogy ha sok van belőle, könnyen megrontja az embereket, ha pedig nincs, akkor a helyzet és a munka válik lehetetlenné. A Társaságnak voltak nagy felívelései, de nem volt képes megmaradni azon a szinten, úgy érzem, éppen a pénz és a politika miatt. Pomogáts Bélának mindenképpen kulcsszerepe volt abban, hogy eredményesen működhetett, abban is, hogy egyáltalán fennmaradhatott. A szélesebb értelemben vett anyanyelvi mozgalom, a kultúra személyiségeinek és intézményeinek összefogása teljesen gazdátlanná válna nélküle. Nagyon remélem, hogy nem ez történik.

BG – Egyszer azt mondtad nekem, hogy a Nyilas Misi-akciót érzed az egyik legsikeresebb társadalmi tevékenységednek. Pontosan miről is van szó?

PJ – 1990 után tanárként egyre inkább azt kellett látnom, hogy az új világban szinte kilátástalanná válik a nehéz helyzetben élő, egyébként tehetséges gyermekek továbbtanulása. A pénz fontosabbá vált, mint a tehetség, mint az ambíció. Rögeszmém lett, hogy enyhíteni kell ezen a kilátástalanságon, rendszeres támogatással kell segíteni és bátorítani a magyarul tanuló gyermekeket. É. Kiss Katalin, a szakmában jól ismert nyelvész kolléganő egy kolozsvári konferencián hallott tőlem erről a helyzetről, az ügy mellé állt, és együtt valósíthattuk meg azt, ami kezdetben lehetetlennek tűnt. Ez a mostani tanév a 12. év a program működésében. Nagyon sokan álltak mellénk, hűséges társaink, támogatóink vannak. Jelenleg közel 400 ösztöndíjasunk van (300-an a közoktatásból, százan a felsőoktatásból). Támogatóink zöme magyarországi, de máshonnan is vannak, a világ minden részéből. Világhírű tudósok, ismert közéleti személyiségek is mellénk álltak. Mindenki a maga személyes mivoltában. Ez a legszebb az egészben: működtetni lehet egy fontos, hasznos programot csak a civil világra támaszkodva, itt Erdélyben talán terjesztve is ezt a civil szellemet. Havonta 5-6 millió forintnyi ösztöndíjat közvetítünk: minden támogató tudja, kinek, minden ösztöndíjas tudja, kitől. Számunkra, akik ebben részt veszünk, akik ezt működtetjük, nagy emberi elégtétel, hogy ezt tehetjük.

BG – Sikeresnek tartod azt a programot, hogy magyarországi iskolások tanulmányi kirándulásra egyre nagy számban utaznak Erdélybe?

PJ – Nem tudom, mennyire sikeres, alig van alkalmam ebbe belelátni. Fontosnak bizonyára fontos és életre szóló minden ilyen kapcsolat, minden ilyen élmény. Néhány megható példáját magam is láttam: például barótiakat Dabason (akkor éppen én is ott voltam), és a dabasiak is gyakran keresik föl Barótot.

BG – Hogy látod a magyar nyelv és kultúra jövőjét Erdélyben, a következő 50 évben?

PJ – Jósolni nehéz. A magyar nyelvet a beszélők tartják fönn, tartják meg. A nyelvmegtartásban nagyon fontos maga a nyelvhasználat, az, hogy a beszélő kellő méltósággal és bátorsággal vállalja anyanyelvét, legfőbb módszere pedig a bátorítás. A legfőbb és legaggasztóbb gond a magyar nyelv térvesztése földrajzi, demográfiai értelemben és a nyelv lehetséges szerepeit tekintve. A demográfiai adatok és folyamatok nem túl biztatóak, a legutóbbi népszámlálások szerint tíz évente közel 200 ezres volt az apadás, azaz évente 20 ezres.
De a nyelvünk és a kultúránk is közös itt a Kárpát-medencében, egymást erősíthetjük. A kultúra fenntartásában nagyon fontos az oktatás, a műveltség, mert – mint a Nyilas Misi programban is látjuk – tehetségek mindig vannak, tehetségek mindenütt születnek. Írók, művészek, tudósok is. A nagy kérdés aztán az, hogy kibontakozhatnak-e, és hogy hol bontakozhatnak ki, hol érvényesülhetnek: itthon, Magyarországon vagy valahol a nagyvilágban? Bízzunk magunkban, a fiatalokban.



Névjegy:
Péntek János (Körösfő, 1941) ny. egyetemi tanár, az MTA külső tagja, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának alelnöke. Nagyváradon érettségizett, majd a kolozsvári egyetem bölcsészkarán tanult, itt doktorált. 1990–2006 tanszékvezető (magyar filológiai tanszék, a magyar nyelv és kultúra tanszéke, magyar és általános nyelvészeti tanszék). Megszervezte a hungarológiai doktori iskolát (2002). Az MTA külső tagja (2004), Kolozsvári Akadémiai Bizottság első elnöke (2007-2014). Szakmai vezetője a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, társelnöke a Termini Egyesületnek. Kutatási területei: magyar dialektológia, etnolingvisztika (nyelv és kultúra határterületeinek vizsgálata), nyelvi kontaktológia (nyelvi kölcsönhatás, kétnyelvűség, nyelvcsere). Könyvei, publikációi ezekhez a kutatásokhoz kapcsolódnak. Közéleti munkásságához tartozik a romániai magyar nyelvű közoktatás szakmai és nyelvi kérdéseivel való foglalkozás (tankönyvszerzőként, az Erdélyi Tankönyvtanács alapítójaként), az anyanyelvi mozgalom szakmai megalapozása (az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége egyik alapítójaként és elnökeként).



Megjegyzés:
Az interjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2015/3. (júniusi) számában is.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu