BLANKÓ MIKLÓS (BUDAPEST)

 

A magyarországi reformáció okai

Az 1517-ben Luther által kirobbantott reformáció Magyarországon igen hamar, még II. Lajos uralkodása alatt megjelent. A mohácsi csata okozta társadalmi és politikai csapás kedvezett a reformáció terjedésének, így a három részre szakadt országban szinte mindenhol fölénybe kerültek a reformációs irányzatok a katolikus egyházzal szemben. Az ország gyakorlatilag teljes mértékben keresztény vallású a korszakban, de ennek fele a 16. század végére református, negyede pedig evangélikus lett, s mindössze a másik negyeden osztozott a katolikus, az ortodox és az antitrinitárius egyház.

Luther Márton szobra az Evangélikus Hittudományi Egyetem parkjában (Kép: Balázs Géza)

 

A reformációnak jó táptalajt biztosítottak az I. Ferdinánd és Szapolyai János, illetve a két király és a törökök közötti harcok. A mohácsi csatában az ország tizenkét püspökéből hat életét vesztette II. Lajossal együtt. Az új püspökök kinevezése Rómában igen lassan, és sokszor előnytelen módon dőlt el.  Volt, amikor csak három (1538), illetve négy (1574) felszentelt püspöke volt csak az országnak, és a nehéz politikai helyzetben nekik is kevés idejük jutott az egyházmegyéjük belső kérdéseivel foglalkozni. 1541-ben Kalocsa, két évvel később pedig Esztergom is török kéz alá került, ezzel a két érsekségünk működése is nehézkessé vált (az esztergomi érsek Nagyszombatra települt át). Ezt követően a pécsi, a váci, a csanádi és a veszprémi püspökség is hasonló sorsra jutott. Az egyházi birtokokra a helyi nemesi családok tették rá a kezüket, elvéve ezzel az egyházmegye legfőbb jövedelemforrását. Emellett nagyarányú kolostorpusztulás történt, amely a szerzetesség szerepének egyenesen következő csökkenését okozta. E csapások tehát megrengették minden téren a magyar katolikus egyházat, és mindez lehetővé tette a reformáció gyors terjedését.

 

A reformáció térhódítása Magyarországon

A protestantizmus Nyugat-Európában kialakuló irányzatai szinte megjelenésükkel egyidőben eljutottak Magyarországra is. A tehetséges magyar fiatalok előszeretettel utaztak külföldre tanulmányi célokkal: a reformáció szellemi központjaiból hozták haza a legújabb tanokat, az itthon maradt olvasni tudók pedig a protestáns vallási irodalmon keresztül ismerhették meg az új teológiai áramlatokat.

A Luther 95 pontját 1521-ben vette át a budai domonkos főiskola néhány tanára, de valódi terjedését a Wittenbergbe peregrináló diákok, a budai német polgárság, illetve a királyi udvar német tagjainak reformációra való nyitottsága indította el. Először Magyarország nyugati területein, valamint az erdélyi és a szepességi szász városokban jelentek meg az új tanítások. 1530-ban az augsburgi gyűlésen hivatalosan is önálló egyházzá válthatott az ágostai hitvallású evangélikus vallás, ezzel a terjedés még nagyobb iramba kezdett. Persze az új hitnek számos ellenzője volt, főként a főpapok és a köznemesség körében. A főpapok eretnekségnek nyilvánították a reformációt, a köznemesség pedig a Habsburg-befolyás további növekedésétől tartott.

Az ellenzőktől függetlenül az evangélikus irányzat két nagy hullámban tudott terjedni. Johannes Honterus brassói lelkész és Leonard Stöckel bártfai rektor igen jelentős szerepet töltött be az első hullámban történő terjesztésben. Stöckel szerkesztette meg az első magyar reformációs hitvallást, a Confessio Pentapolitanát (1546). A vándorprédikátoroknak – köztük Dévai Bíró Mátyásnak és Gálszécsi Andrásnak – köszönhetően a magyarlakta területekre is eljutottak a lutheri tanok. Az ő munkásságukat folytatta Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátor, Sztárai Mihály hódoltsági reformátor és számos társuk. Gyülekezeti énekek, zsoltárok, hitvitázó drámák és verses históriák születtek ekkor, amelyek már a melanchtoni szellemben íródtak. Sorra csatlakoztak az evangélikusokhoz a főurak is: Perényi Péter, Nádasdy Tamás, Thurzó Elek.

Az evangélikus irányzat nem sokáig terjedt egyedül, megjelent a kálvini és több radikális irányzat is. Meg kell jegyezni, hogy a reformációhoz csatlakozó lakosság nem feltétlenül követett egy irányzatot, hanem saját igényüknek megfelelően válogattak a különböző tanításokból, ezért elég jelentős sokszínűség alakult ki a reformáción belül. Ezeknek a csökkentésére, illetve a további terjesztés érdekében számos hitvitát tartottak, valamint sorban fogalmazódtak meg a hitvallások. Kiemelendő a felső-magyarországi öt város hitvallása (1559), amelyet hét Garam menti bányaváros, majd tizennégy szepességi város is magává tett. 1545-ben Báthory Anna támogatásával Erdődön megtartották az első protestáns zsinatot, melynek következményeként létrejött az első magyarországi evangélikus egyházkerület, melyet további egyházkerület-alapítások követtek.

A század végén egy fordulat következett be: az evangélikus helyett a református (helvét) irányzat kezdett vezető szerephez jutni Magyarországon. A térhódítás vezéralakja Kálmáncsehi Sánta Márton volt, aki az 1550-es évektől már teljes mértékben Zwingli szellemében gondolkodott. Kálmáncsehi nevéhez fűződik a tiszántúli templomok oltárainak, képeinek és szobrainak eltávolítása, ő vált a képrombolás itthoni élharcosává. Követői a mezővárosokban és a végvári katonaságban tudták leinkább megnyerni a híveket. Szegedi Kis István érdeme – a hódoltsági terjesztő tevékenysége mellett –, az önálló református egyházszervezet kiépítése volt: a laskói zsinattal (1554) elfogadtatta a tolna–baranyai szuperintendencia létrehozását, melynek első vezetője lett. Az 1560-as évekre ebből alakult ki az Alsó-Duna melléki egyházkerület, ez már tovább is tagolódott: szeniorátusokra, élén az esperesekkel. A Tiszántúlon Méliusz Juhász Péter követte Kálmáncsehit. Az 1557-ben létrehozott tiszántúli egyházkerületnek pár évvel később lett a püspöke, s nevéhez fűződik a debreceni hitvallás (1562) kidolgozása is.

 
Bibliafordítások a reformáció korából a Nemzeti Múzeum Ige-idők c. kiállításán (a szerző felvétele)

Számos hitvitát folytatott Méliusz Juhász Dávid Ferenccel, aki a helvét irányzattól az antitrinitáriusig radikalizálódott. A Szentháromság-tagadók János Zsigmond olasz orvosának, Giorgio Blandratának a közreműködésével jutottak Erdélybe. Európában egyedülálló módon, az 1568-as tordai országgyűlésen a katolikus és a két protestáns irányzat mellett az antitrinitárius (unitárius) egyház önálló egyházzá válhatott. Dávid Ferencnek köszönhetően a kolozsvári lakosság jelentős része csatlakozott a tanításaihoz. Unitárius egyházzá szerveződésük pedig Hunyadi Demeter és Enyedi György püspököknek köszönhetően történt. Erdélyen kívül Pécs környékén élt jelentősebb számú antitrinitárius.

A reformáció további irányzatai eljutottak Magyarországra, de hivatalos egyházzá ekkor még nem tudtak szerveződni. Az anabaptisták (a gyermekkeresztséget elvetők) Morvaországból érkeztek hozzánk, főként az északnyugati megyékben telepedtek le, és kézművességgel foglalkoztak (habánok). Kiűzésük érdekében számos intézkedés született, de a gazdasági hasznosságuk miatt nem lett betartva. A Szentháromság-tagadók közül kerültek ki a Krisztus imádatát is tagadó nonadorantisták (vagy radikális antitrinitáriusok), akik később a szombatista nevet kapták – irányzatuk sok szempontból a zsidó vallással volt rokon. Jelentős képviselője Bogáti Fazakas Miklós költő és Péchi Simon Bethlen Gábor kancellárja. 1638-ban a képviselőiket perbe fogták, jószágvesztésre és bebörtönzésre ítélték őket.

A reformáció jelentőségét erősítették a politikai és katonai vezetésben szerepet kapó idegen protestánsok. A korszak elvárásainak megfelelően a főtisztek nemcsak a csatatéren, hanem az iskolákban is képezték magukat, műveltségükön keresztül pedig fogékonyak voltak az új vallási áramlatokra. A Haditanács elnöke a 16. század végén Dávid Ungnadra volt, aki előszeretettel választott olyan személyeket vezetői pozíciókba, akik az általa helyesnek vélt reformációs irányzatokban hittek, sőt támogatta a hittérítők Magyarországra hívását is. Kiemelkedik e téren a hadvezetők közül Andreas Teufel győri generális, aki Württembergből hívott prédikátorokat. Jelentősen támogatták az idegen főtisztek a seregiskolákban való protestáns szemléletű oktatást. Mindezzel – kiemelve a külföldi kapcsolati hálójukat – nagymértékben hozzájárultak a főtisztek is a reformáció magyarországi térhódításához.

 

A 16. század végére bekövetkezett metamorphosis religionis

A 16. századi magyar társadalom sajátos helyzete miatt a reformáció sem minden tekintetben tudta követni a nyugat-európai tendenciákat. A jelentős megosztottság miatt egyik felekezet sem tudott teljes túlsúlyba kerülni, s nem alakulhatott ki egy nemzeti protestáns egyház. A különböző irányzatok ugyanazokban a térségekben párhuzamosan hozták létre az egyházszervezetüket. A század végére az irányzatok szellemisége, tanai letisztultak, és különböző területeken kerültek fölénybe. A legtöbb hívet számláló református egyház a nemességben, a mezővárosi polgárságban és parasztságban, illetve a végvári katonákban talált támogatókra a három részre szakadt Magyarország középső és keleti területein. Az evangélikusok a német polgárság és a szlovák parasztság körében hódítottak, ezzel az ország peremterületeit uralták. Az antitrinitáriusok Erdélyben tudták kiépíteni a bázisukat. A szerb és román kisebbségek megőrizték ortodox vallásukat. A katolikus egyház rendkívül visszaszorult: egyes nagyvárosokban (pl. Pozsony, Nagyszombat), bizonyos főurak körében, a távol eső Székelyföldön, illetve a horvát területeken (itt nem volt szinte egyáltalán reformáció) maradt csak jelentős arányban.

A katolikus egyházon belüli megújulási igény igazán csak a tridenti zsinaton (1545–1563) öltött reformprogramot, és ennek következtében indult el a 16. század második felét és a 17. századot felölelő ellenreformációs folyamat, amelynek következtében a katolikus egyház ismét visszaszerezte túlsúlyát Magyarországon.

A premontreiek egykori temploma a 16. századtól a református egyházé lett (a szerző felvétele)

 

Felhasznált irodalom:

Balázs Mihály: Az erdélyi antitrinitárius egyház az 1560-as évek végén. Budapest, 1988.

Chadwick, Owen: A reformáció. Budapest, 1998.

Karácsony János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Budapest, 1985.

Nagy Géza: A református egyház története 1608-1715. Máriabesnyő-Gödöllő, 2008.

Pállfy Géza: A tizenhatodik század története. Budapest, 2000.

R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Magyarország története 1526-1686. 2. kötet. Budapest, 1985.