Nagykágya vagy csak egyszerűen Kágya. Mindig megdobbant a szívem gyermekkoromban, akárhányszor hallottam. Legtöbbször azt jelentette, hogy nemsokára vonatra szállunk és hatórás vonatozás után a földi paradicsomba lépünk, vagyis nagyszüleim otthonába. Gyermekkorom színhelye, mára már választott otthonom igen sok jelentéssel bír számomra. Legfőképp tízéves külföldi tartózkodásom alatt értékelődött fel még jobban számomra e hely. Bár az időt nem lehet megállítani, de úgy érzem, hogy érdemes. Régóta feladatomnak  látom leírni, lejegyezni legalább néhány olyan beszélgetést a nagyszüleimmel, amiben a régmúlt időkről beszélnek. Többek között a fiatalságukról, munkálkodásukról, azon idők szellemét (“zeitgeistját”) szemléltetve.  Minden alkalommal lenyűgöz a kifejezetten fejlett képességük a mesélésre, a humoros előadásra, és a hihetetlenül jó kifejezőképességük. Minden egyes beszélgetés, amiben én leginkább hallgatok, hiteles, teljes és elképesztő elbeszéléssé kerekedik általuk. A szóhasználat, a beszéd ritmusa, a szünetek, a tagolás és a felépítés, ami mindig spontán jön létre, akár humoros, vicces vagy nagyon komoly, szomorú témáról van szó, mind-mind hozzájárulnak a történeteik élvezhetőségéhez. Az, hogy a nagyszüleim életéből nem csak részleteket tudhatok meg, de ezeket ily módon élvezhetem, számomra felbecsülhetetlen érték. Remélem, hogy sikerül ebből az érzésből egy kicsit is átadni a következőkben.

„Kágyiasan” – egy kis falurajz

Nagykágya Bihar megye északnyugati részén, Nagyváradtól 40 kilóméterre északi irányban, Érmelléken található. Tulajdonképpen két település egybeforrása révén jött létre: Kóly és Kágya. Ez a két falurész máig megmaradt a temetők elnevezésében: a lenti és a kólyi temető. Azért lenti, mert az úgynevezett lenti és felső sor (a két főutca) között 70—80 m a szintkülönbség. Délen a “Kopasz hegy farkánál”, Bihardiószeg irányába indulhatunk el, nyugaton Csokaly, északon Székelyhíd, és keleten „Szemiklós”, vagyis Hegyközszentmiklós, de akár Szentjobb felé is haladhatunk. Az ide letelepülőket (Árpád-kori település) bizonyára az Ér mocsárvilágának kínálata csábította: vadak, vizek, halak, madarak. De a legelők, nádasok, közeli erdőségek, valamint a jó talajtani adottságok is biztos közrejátszottak. A talaj ugyanis lehetőséget biztosított gabona, szőlő, gyümölcs termeléshez. Ugyanakkor azóta a forgalmi fekvése is jó, hisz egy európai út szeli át, mely Nagyváradot Szatmárnémetivel köti össze, de még vonatállomása is van. A körülbelül 1000 fős faluban 4 kisbolt működik, ezek egyben kocsmaként is üzemelnek. Nyáron a falubeli dinnyetermesztő család a „butik” előtt árulja lédús gyümölcseit. Meg is lékelik, ha szeretné a vásárló, hiszen mindegyik mézédes. Nagykágyán óvodás kortól 12. osztályig lehet tanulni. Érettségizni is lehet, de sok érdekes szakot végezni is, akár duálisan. De még dolgozni is. Legnagyobb munkaadó a faluban a fogyatékkal élő személyeket befogadó otthon, ahol összesen 50 ember él. Rájuk vigyázunk, velük dolgozunk körülbelül 25-en. Ezek az emberek igen színes foltja a falunak, nélkülük biztosan csend én unalom lenne az utcákon. Ők lettek nagymértékben a falubeliek napszámosai, mivel egyre több roma lakos munkát vállal és felhagyott a napszámossággal. Lakóházaik és házuktája nagyon sokat változott az utóbbi 10 évben. A fejlődés igenis észlelhető és pozitív. Említésre méltó az egykori Pongrácz kastély kertjében lévő dendrológiai park, mely 1967 óta védelem alatt áll, hisz ritka fafajtákat találunk benne, mint például a kanadai juhar, vörösfenyő, virginiai borókafenyő, bükk, vörös tölgy, kőris. A falubeliek csak úgy említik ezt a parkot mint „az erdő”, mivel hosszú ideig gondozatlan, bokros, benőtt, vad állapotban volt. Jó pár éve kezdte ezt Pongrácz úr gondoztatni, így hát mára már könnyen át lehet sétálni rajta, padok várják a megpihenni vágyót. Tavasszal rettentő csábító hely, hisz a színpompás tavaszi vadvirágok csak úgy vetekednek a helyért a napon. Bárhová lép az ember, vigyáznia kell.

Ide előszeretettel jöttem gyermekkoromban nagyszüleimmel, hisz a tavaszi ibolyaszedés, a mai napig minden évben nagy élmény. Egy kis csokor illatos ibolya gyermekkorom egyik legelevenebb emléke. Kisfiammal én ezt tovább vittem és minden tavasszal finom ibolyacukrot készítünk. Más illatok is csábítanak az erdőben: a medvehagyma, kágyiasan „fokhagymagaz” minden tavasszal igazi étvágygerjesztő szőnyeget képez a fák között. Kicsivel később pedig a medvehagyma fehér virága borítja csupa zöldből puha fehér csipkébe a tájat. Nyáron jóleső hűvöst biztosít a kis park, ősszel igazi színpompával vígasztal, és télen pedig ránk bízza, hogy megtaláljuk benne a szépet. Őszintén hóborított állapotában hamarabb rátalálunk, de sáros, bicikli- és szekérnyomos, lucskos állapotában is lelhetünk pár kincset: különböző gombákat a nagy fák kérgein, szédítő magasságú kopár fák tekintélyét, érdekes bogyós gyümölcsöt termő fákat, itt-ott egy madárkát, aki már a tavaszról csicsereg. De ha szerencsénk van akár Vivivel és Verával is találkozhatunk, a falu talán utolsó két tehenével és jókedvű gazdájukkal. Költői képzelőerővel megáldva legelteti őket, mindig figyelmesen, jókedvűen.

Kágyi nagyszüleimet kérdezem:

– Mit főztetek régen, jobb és rosszabb időkben?

Nagymama: Törtpaszulyt főztek, levibe reszelt tíszta levest, csipegetett tésztát. Nyáron káposztaleves, zöldpaszuly, tökleves, főzelékeket, salátaleveseket. Akkor csináltunk krumpris palacsintákat, gombócot másodiknak. Húsleveseket. De amikor nem volt ilyesmi, akkor hagymalevest is főztünk, kömínymaglevest, pulickát. Nem vót tej, akkor megettük hagymás paprikás zsírral meg hordós káposztával. Ilyeneket főztünk fiam, szegíny világ volt, nem olyan mint most. Meggyúrtam a tojással a lisztet, elnyútottam, elvágtam laskának káposztával, vagy grízt pirítottunk rá vagy krumprit dísztoltunk rá. Nokedlit csináltunk, csirkehússal, ha a székbe kaptunk egy kis húst, egy kis marhahúst. […] Ha jutott rávaló. Bizon nekünk nem vót rávaló. Nagyon nehezen tudtuk ezt a kis kunyhót összehozni, oszt nem a hasunkra kőtöttünk, hanem mindig, hogy valamire haladjunk.

-Emlékszem, hogy volt sok szőlő még a kertben, hogy munkáltátok meg?

Nagytata: Tavasszal a legeslegelső a vót, hogy a szőlőt kinyitottuk. El vót fedve a szőlőnek a sorja ilyen órmóra. Azt tavasszal lehúztuk, úgy kétfele, kikerestük a tőke tövit szípen körbe, oszt azután meg megmetszettük. Metszís után kiszedtük belőle a venyigét, bekötöttük, a rúdat lekötöttük a drótho, oszt akkor amíg nem kezdett hajkorászni, addig nem csináltunk vele semmit. Aztán jött a másik fázis, akkor be kelletett vágni. Abbúl az órmóbúl ami itt vót, felit ide kelletett húzni, a másik felit meg itt megkapálni, oszt így megint idehúzni belőle. A vót a bevágás. Akkor a nyáron ötször, hatszor megkapálni, szípen sorba. Aztán kötöttík, mikor a szőlő elvirágzott akkor meg kelletett kaccsolni, bepermetezni. Ha egy százalíkosra csináltad, 100 liter vízhez egy kiló gálic. Minden nyolc napba az ótás szőlőt. Utána már két százalékost. A gálicho annyi mész kelletett, hogy megmutassa magát: mikor rácseppentettünk a körmünkre, oszt ott megállot, akkor az jó vót.

-Jó sokat kellett vele foglalkozni…

Nagytata: Bizony, gyermekem, abba az ötvenes évekbe ilyen vót a metód. Én gyermek vótam, metszeni is a kollektívába, jaj de rengeteget metszettem. Meg rígen nem úgy vót mint most a tengeri. Elvessük a tengerit, áh, kikőtt a tengeri olyan 10 centi hosszú, beszórom jervicsiddel, aztán Isten éltesse. Akkor nem vót jervicsid, a tengeri két három levelibe vót, akinek vót mán ekekapája meghúzatta vagy tehénnel vagy lúval a közit. Akkor csak a sorját kelletett kapálni. De akinek nem vót, az az összes közit kellett kapálja.  Másodjára mire mentünk, már akkor nagyocskább vót a tengeri, a gazt kivertük a közibűl meg egy kis fődet löktünk a tövire, meg kelletett tőteni. Hogy a vihar ne tudja eldőteni a tengerit. De azt a tengerit lehetett vetni ötször is, nem úgy mint most…A búzaaratás megin megin úgy törtínt, hogy ott kaszával vágtuk akkor a búzat, oszt raktuk keresztbe.

Nagymama: Mink meg mentünk, az asszonyok sarlóval, oszt szedtük így ölre, raktuk le kívibe, két öllel kellett tenni. Jött egy másik ember, az meg kötötte. Mikor mentünk visszafele, mert csak egyfele kaszáltak, akkor horduk összefele és összekereszteltík.

Nagytata: Nígyszer nígy, meg egy alól, meg egy a teteibe. Annyi, tizennyolc kíve ment egy keresztbe.

-A kenderről akarlak kérdezni. Vetettétek, vagy hogy kellett azt tenni?

Nagytata: Elvetni, mint a búzát. Elegyengettük a göringyet rajta. Oszt mikor vót ilyen nagy, sarlóval levágni. Akkor raktuk le csomóba, keresztbe, kasba. Mikor megszáradt, akkor mentünk, vettük felfele onnen markonkínt, oszt egísz nap verni a fődhö, hogy a levél menjík le rúlla. Mikor volt egy kíve, bekötötted, azt a sarlangókat levágtad rúlla osztán vittík a gyárba.

Nagymama: Mi is vetettünk a kerthelysígbe, oszt eláztattuk ide le a kerek rítbe, mentünk mosni, hány nadály belénk ragadt. Tíz nap Kellett a vízbe hagyni. Csapkodtuk, súroltuk, oszt akkor gyönyörűen az a ződ lement és hófehér vót. Tata hordta, dédi nagyapád, Tőtős tata, állogatták, így ni. Száradni. Hazahoztuk, a kendertörőn egísz nap ráztuk. Ami kijött belőle pozdorja, avval tüzeltünk meg a kemencét fűtöttem. Volt egy, úgy mondták gereben annak, azon meg, felgugzsoltuk, összetekertük, egy kis cérnájával megkötöttük. Anyám szegíny jött és egísz nap dolgozott azon: a csepüjit külön, a kenderjit megint. Oszt aztat fontam én meg mama, orsóval, kézzel. Volt motóla. Akkor mikor volt száz, egy pászma, de három szálat számoltunk egynek. A vót egy pászma. Akkor raktuk dézsába, főztük sorba, megcsömtük. Oszt akkor főztük az akácfának a hamuját. Állandó, ami lecsorgott, mindig raktuk vissza. Szapultuk. Mi fontuk meg szűttük a zsákot belőle, abroszt, mindent, ami most nektek van is. Kerekes rokkán évekig fontam. Anyám haragudott érte, mert annak olyan fodros fonala volt, úgy összeguzorgózott.

-Milyen tanácsot adnátok a mostani fiataloknak?

Nagymama: Hát én a mostani fiataloknak nem tudnék tanácsot adni. Most internet, most telefon, most video, tévé. Nekünk nem vót. Leültünk este kártyázni, beszílgetni, malmozni vagy vót a dominó. A mai fiataloknak álom az íletek, a miénkhe képest. Ennyit tudok mondani. Tanulhatnak amit akarnak, mert igazán mindenféle segítsíget megkapnak. Én úgy mentem el, hogy a három testvérem bezártam, nagykabátba, mezítláb, eddig írő hóba. Csakhogy adja ide a tanító néni a leckét, hogy itthun tudjam megcsinálni. Én úgy jártam iskolába.

Nagytata: Én meg sehogy, mert nem tudtam. Nem mehettem. Akkor nem vót telefon, hogy nyúlok a zsebbe. Kinn a szemiklósi hegygyepünél, ott vótunk kinn. [Ez jó 3-4 km gyalogútnak felel meg. A szerző megjegyzése] Jött az elnök szekérrel: Jóska, azonnal fogjík be a szekérbe, mer van két asszony, be kell vinni Székelyhídra a szüldőbe. Mentem, szekérderekába löktem hamar egy jó öl szalmát, beültettem a szekérbe a két asszonyt, egyiket erre háttal, másikat arra, egyik víkonyabban kornyikált, másik vastagabban. Két lyány vót. Ilon meg Julis lett. Én vótam a mentő.

[Hangfelvétel után leírt szöveg, 2023 januárjában. A kiejtés, a személyiség és nonverbális kommunikáció itt sajnos nem jön át. A kiejtést próbáltam írásban jelezni. A szerző magyarázata.]

„Nagyszüleim utcája már az én utcám is” (epilógus)

Mielőtt az a vad ötletem támadt, hogy ideköltözzek családommal, amikor Nagykágyára gondoltam, legfőképp az erdő (Pongrácz park), a nagyszüleim utcája, a temető (a lenti), a körties (nagytatám legelő menti szántóföldje), a butik, a református templom, ahová egyszer még imahétre is jártam, és persze a nagyszüleim jutottak eszembe, a kert vége, ahonnan a dióst látni, ahogy körülöleli a tájat, mint egy védőkar. Most már én is itt lakom, ahová a gyermekkori emlékek húztak. Az én házamat és kertem tetejét is körülöleli a diós és látom a kertből a két ferde vörösfenyőt az erdőből, amelyek ugyanolyan nagyok és ferdék voltak dédnagytatám gyermekkorában is. Bár este az új 4G antenna piros fénye szűrődik át köztük. Nagyszüleim utcája már az én utcám is. Viszem tovább az örökséget a szívemben, amit eddig kaptam. Akkor is ha nem mindig ezen a helyen fogok lakni. Akkor is ha nagyszülők nélkül sivár puszta lesz a diós, a kert vége és az utca. Viszont tele lesz új élményekkel, a gyermekem gyermekkori emlékeivel, a saját családunk pillanataival, amelyek vigasztalják majd a szőke kislány emlékét, aki az erdő szélén ibolyát szed szeretett nagyszüleivel.

Irodalom: Erdei Ferenc szerk.: Nagykágya történeti monográfiája. Nagyvárad: Europrint nyomda, 2006.

A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem I. éves német nyelv és irodalom szakos hallgatója