Nem kerülhetem meg, hogy most a XIII. konferencián ne szóljak én is röviden közös vállalásunkról, közös munkánkról. 1990 előtt is tudtunk az Anyanyelvi Konferenciáról, ismert volt számunkra Bárczi Géza, nyelvészek számára különösen, és jól ismertük – ki ne ismerte volna? – Lőrincze Lajost. Azt is tudtuk, hogy ez az intézmény elsősorban nyugatra tekint, ellenőrzötten és irányítottan ugyan, de keresi a kapcsolatot a Nyugaton élő magyar írástudókkal. Mi nem voltunk, nem lehettünk benne a látókörében. Amikor erre lehetőség nyílott, az 1970-től eltelt 45 évnek éppen a félidejében, az 1992-es esztergomi konferencián, a nagy reménykedések, tervezgetések és vállalások idején, bennünket is „felvállalt” az Anyanyelvi Konferencia. Erre rá is kérdeztem akkor, tudják-e a „felvállalók”, mit jelenthetünk mi, nyűgös, türelmetlen, követelőző „kisebbségiek”.

„Együtt lehettünk!”

Együtt lehettünk, ez volt a nyugatiak, a keletiek, az anyaországiak nagy közös élménye. Számomra különösen, életkérdés volt ugyanis, hogy szakmai és szellemi kapcsolatokat találjak a tanszék-építéshez, valamint az erdélyi anyanyelvi mozgalom elindításához. Hiteles és eltökélt volt az Anyanyelvi Konferencia vállalása, elnökként Pomogáts Béla volt rá a garancia, akit már akkor is erdélyinek tekinthettünk. Talán a nagy közös élmények voltak a legfontosabbak: mindenekelőtt az emberi élmények, a személyes kapcsolatok, a barátságok (hogy csak két, ma már fájó nevet említsek, a Görömbei Andrásét és a Nagy Károlyét), aztán a helyi és tájélményeink a Kárpát-medencében: Kassán, Komáromban, Szabadkán, Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, közös évfordulóink és ünnepeink, kiadványaink, a budapesti székház és ügyeink mindenkori, hűséges intézői.

„Közértelmességet!”

1996. aug. 12–15, Eger. Magam is előadást tartottam, a jövő esélyeit latolgattam. Megdöbbenést keltett például az, amikor elmondtam, hogy a négy évvel korábbi népszámlálás adatai szerint felsőfokú végzettség tekintetében a magyar 9. a romániai nemzetiségek sorában. A szándékom nem a megdöbbentés volt, még kevésbé a demoralizálás, hanem, hogy az értelmes közös cselekvés sürgető tennivalóit jelezzem. Mindenekelőtt a közértelmet és a közértelmességet (Wesselényi szavai).   Erre sajnos nem sok példa volt az elmúlt két évtizedben. Fontos dolgok történtek ugyan éppen a magyar nyelvű felsőoktatásban, de nem mindig az értelmes közös cselekvés jegyében. (A helyezésünk sem változott: a tíz évvel későbbi számbavétel szerint a korábbi 3,6%-ról 4,9%-ra emelkedett ugyan a diplomások magyarságon belüli aránya, de még mindig messze az országos átlag alatt, és még mindig a 10. helyen állunk.)

Határtalanság, határtalanítás

2000-ben a VIII. konferencián, Marosvásárhelyen Sütő András az erdélyi nyelvi tájakon vezetett végig bennünket, drámaian ecsetelve a szórványok, köztük saját szülőföldje, szülőfaluja nyelvi apadását, pusztulását. A Nyelvünk és Kultúránknak a konferencia előtt megjelent, részben azt előkészítő számában már három évtizedre tekinthettek vissza társaságunk vezetői, miközben mindnyájunkat a jövő nyugtalanított: saját jövőnk, a nyelv jövője, a század- és ezredforduló. És ami már közelinek látszott: Magyarország uniós csatlakozása, Romániáé még nagyon távolinak, az uniós és a schengeni határ, amely újra elszigetelheti majd egymástól a Kárpát-medencei magyarokat. Benne volt már ezekben a szövegekben a kettős állampolgárságtól való félelem, az utóbb alaptalannak bizonyult sokféle aggodalom. Majd következett 2004. dec. 5-e traumája. Folyóiratunknak ugyanebben a 2000 elején megjelent számában magam  A felelősség és a gond közös címmel írtam arról, hogy nyelvi ügyekben és a nyelvhasználatban a határoktól függetlenül kell gondolkodnunk és cselekednünk.

Sem az uniós tagság, sem a schengeni határ nem választott el bennünket, a kettős állampolgárságnak sem következtek be az akkor vizionált következményei. Az itthon helyüket nem találó magyar fiatalok is egyre inkább Magyarországnál is nyugatabbra keresték és keresik boldogulásukat. Gyarapodni sajnos nem gyarapodtunk sem itt, sem ott. Valóságos határ már szinte nincs is, ezért is van az, hogy másfajta határ válik egyre inkább érzékelhetővé, amit előrevetített a 2004-es népszavazás. Az, ami változatlan maradt a mentalitásban, a közgondolkodásban. Egyre inkább érezzük ennek a határtalanságnak, határtalanításnak a határait, a gyanakvást, a megoszlást a felelősség és a gond közös vállalásában. És azt is, hogy a Bukarestre való folyamatos hivatkozással és a kizárólag Budapestre való támaszkodással mi itt Erdélyben önmagunkat gyengítjük. 

Ami a magyar nyelv 20. századi sorsát illeti: osztozott – és ez nem is lehetett másképpen – beszélőinek sorsában. Nem volt nehéz megállapítani és kimondani, hogy 1920-szal nyelvünk helyzetében és mozgásában is törés következett be, a peremrégiókban az alárendeltség és a gyorsuló térvesztés korszaka, de már feltételezni lehetett, hogy ez a korszak 1990-nel lezárult. A 20. század utolsó évtizedével a szabadság és a határtalanság lehetősége köszöntött ránk a felelősség kötelezettségével. Ez utóbbiról ma is szívesen elfeledkezünk.

Most van 25 és 15 éves évfordulója 1990-nek, illetve 2000-nek. Történelmi az egyik, szimbolikus a másik. Már a 90-es évek végén betört az életünkbe, nyelvünk életébe is a kommunikációs technika: a nyelv elektronikus, digitális dimenziója, új halmazállapota. A szabadság és a határtalanság technikai kerete. Több szabadságot hozott, mint a politika. Az új nemzedék már ebbe született bele, és fejére nőtt az előző nemzedéknek, a mi nemzedékünknek. Másképpen írunk, másképpen beszélünk. Beszéd és írás keveredik az új dimenzióban, és ez lazította, folyamatosan lazítja a nyelv korábbi, néha túlságosan merev szabályozottságát, a más tekintetben is viszonylagosnak tekinthető nyelvi normákat. Érezzük a veszélyeit is: a nyelvi globalizációval vele járó leépülést, a nyilvánvaló manipulációt és manipuláltságot, az etikai normák („a nyelvi viselkedés”) eltűnését, a névtelenségbe burkolózó durvaságot, néha aljasságot. Érezzük, néha elszenvedjük a nyelvi agressziót.

Mindenképpen kedvező viszont az, hogy a nyelv mozgásában a korábbi távolodást a közeledés, a kölcsönös elfogadottság váltotta föl. Az ezredfordulós esélyeket latolgatva akkor is úgy láttam: „a közelítés stratégiáját kell követnünk, kölcsönösen közelíteni kell egymáshoz a regionális változatokat. A közelítésre, az összekapcsoló nyelvváltozat szerepére továbbra is a nyelv főváltozata alkalmas, a közmagyar, ha a kodifikációt a külső régiókra is kiterjesztjük, és rugalmassá tesszük, ha mindenütt betöltheti funkcióját az oktatásban, a tömegkommunikációban, a közéletben, és ha megszűnik az egyes régiók elszigeteltsége.” (Ezredfordulós esélyek és veszélyek anyanyelvünk használatában. Nyelvünk és Kultúránk  2000/110: 108). Ennek szellemében alakult ki, a Termini Kutatóhálózat közös szakmai vállalásaként a nyelvi tervezés közös programja, a határtalanítás.

Mit ér a nyelv(ünk)?

Előadásom tulajdonképpeni témájára rátérve: Mit ér a nyelv(ünk), ha magyar, más nyelvekhez és a szomszéd nyelvekhez viszonyítva?

A nyelvek virtuálisan egyenlő értékűek, helyzetüket és „erejüket” tekintve viszont végletesen egyenlőtlenek, a skála a globalizációval világnyelvvé váló angoltól, a gazdasági expanzióval terjedő, terjesztett nagy nyelvektől a fokozatosan teret vesztő, a veszélyeztetett vagy éppen kihaló nyelvekig terjed. A különböző értéksorrendek kritériumai jól ismertek: az anyanyelvi és a nem anyanyelvi beszélők száma, az írásbeliség és a sztenderd változat megléte vagy hiánya, az államiság, a földrajzi elterjedtség, napjainkban egyre fontosabbá válik az adott nyelv digitális halmazállapota, a kibertérben való jelenléte, nyelvtechnológiai fejlettsége. A magyar mindezekben a hierarchiákban a listák felső részében helyezkedik el. De miközben diaszpóra nyelvként egyre inkább szétszóródik a világban, eredeti szálláshelyén, a Kárpát-medencében teret vesztő, regresszív nyelv, a peremrégió helyi közösségeiben pedig közvetlenül veszélyeztetett.

Kárpát-medencei környezetében a szomszédos nyelvek fő paramétereikben nem különbek a magyarnál. Expanziójukat elsősorban a jogi státusbeli fölényükkel és a folyamatosan táplált magyar (és magyar nyelv-) ellenes sztereotípiákkal, érzékenységnek nevezett indulatokkal biztosítják. A szinte hetenként, némi provokatív szándékkal közölt közvélemény-kutatásokból újra és újra megbizonyosodhatunk, hogy a magyarok (és nyelvük) a legkevésbé elfogadott a románok körében. Magyar szavak, utcanevek, településnevek, közösségi szimbólumok kerülnek újabb és újabb támadások, provokációk célpontjaivá. Azaz maguk a beszélők, a közösségek. Véleményem szerint a napi politika helyi érdekein túlmenően ez három tényezőre vezethető vissza. Az egyik, hogy tovább él – a média nyilvánosságában és az oktatásban is tovább éltetik – a magyar mint történelmi ellenség képe. A másik, hogy a magyar nyelv és kultúra nem ismert a többségiek körében, már eleve elfordulnak tőle, de mi magunk is keveset teszünk, hogy ismertté tegyük. Ilyen szándékunk volt a 2013-ban a magyar kultúra legfontosabb elemeit bemutató, román nyelven kiadott magyar–román kulturális szótárral. A Szent László szobra ellen ágáló jelenlegi nagyváradi polgármester bizonyára nem tud róla, hogy az ortodox egyház szentjének, „Sfânta Irina/Paraschiva a Constantinopolului”-nak, akit mi Szent Piroskaként ismerünk (és a katolikus egyház is szentként tiszteli), Szent László volt az édesapja. (És ha tudná, ha kezébe került volna szerény szótárunk, amelyben címszóként szerepel Szent Piroska, vajon más volna a véleménye? Bizonyára nem.) Mint ahogy mi sem szoktuk emlegetni, pedig konferenciánk mostani színhelyén különös aktualitása van, hogy az etimológiailag összefüggő város szó és Nagyvárad neve a románban a magyar nyelvből átvett hungarizmusok: oraș, Oradea. (Szép bizonyítékaként annak, hogy a régi magyarban volt bilabiális w, amely ezekben a román átvételekben vokalizálódott.). A harmadik oka annak, hogy a magyar – némi eufemizmussal – a legkevésbé elfogadott nemzetiség az országban, az az egyébként örvendetes tény, hogy még mindig sokan vagyunk (erről mi szoktunk gyakran elfeledkezni). Mindenképpen fölötte annak a kritikus aránynak, amely alatt a kisebbség – a biológiából vett analógiával élve – már nem közpéldányokból álló sokféleség, hanem mutogatni való, díszpéldányokból álló változatosság. Ez utóbbira csak két példa: a 20. század elején, amikor még több mint 2 millió zsidó élt az akkori Romániában, őket tekintették a fő ellenségnek, a legutóbbi népszámlálás szerint mai számuk valamivel háromezer fölötti; a németek száma jó negyven év alatt a korábbi tizedrészére, harmincvalahány ezerre apadt. Ez volt az ára annak, hogy most német származású elnöke lehet az országnak. Erre némi cinizmussal azt is mondhatnánk: örüljünk, hogy nem nagyon szeretnek bennünket. Egyébként is a szeretetnél fontosabb lenne egymás (és a történelem) tudomásul vétele, elfogadása és tisztelete.

Péntek Jánost Cservenka Judit, a Magyar Rádió munkatársa kérdezi

Sokan vagyunk, de aggasztóan apadunk

Még sokan vagyunk Erdélyben magyarok, de aggasztóan apadunk. Ha az 1990 utáni három népszámlálás adatait nézzük: évente 20 ezerrel, 25 év alatt közel félmillióval. Ijesztően nagy szám, mégis – vagy éppen azért, mert az apadásban a nyelvcsere, a nyelvi asszimiláció is szerepet játszik – a mi számunkra az válik a legfőbb gonddá és feladattá, hogyan segíthetjük a nyelv megtartását. Ennek első feltétele az, hogy a beszélők meg akarjanak maradni anyanyelvükben, és ezt a nyelvi létet erősítsék gyermekeikben is. Előadásom témájánál maradva, az ehhez kapcsolódó kérdés: mit ér a nyelvünk az anyanyelvű beszélők, a magyar nyelvi közösségek számára? Mi alakítja az attitűdöt, a közösség és a nyelv viszonyát, a beszélő, a közösség viszonyulását saját nyelvéhez, nyelvi vitalitását, hűségét a nyelvhez.

(1) Tagadhatatlan a nyelv alapvető kapcsolati, közlési értéke, a kétnyelvűség, a többnyelvűség közhelyszerűen megfogalmazott értéke: milyen előnye, haszna van a beszélőnek saját nyelve birtoklásából, hogyan viszonyul ehhez egy másik nyelv ismerete, maga a két- vagy többnyelvűség? A szülők gyakran hivatkoznak erre, amikor tannyelvet, iskolát választanak. Magam erről 2011-ben nyílt levelet írtam a szülőknek, kézenfekvő érveket és ellenérveket sorolva föl dilemmáikra.

Az ökonomista, merkantilista szemlélet a nyelv esetében is a várható gazdasági értéket tekinti fontosnak. Tizenöt évvel ezelőtt egy kecskeméti konferencián, a résztvevők közül valaki azt mondta, belátható időn belül a nyelv értékét kizárólag a pénzben kifejezhető értéke határozza meg. Már-már attól kellett tartanunk, tőzsdei áruként is megjelenik a nyelv. Csalódtunk volna, ha ez történik, de némileg abban is csalódnunk kellett, ami eddig bekövetkezett. Azt hittük, hogy a vállalkozásokkal, a külföldi befektetőkkel kizárólag a gazdasági érdek lesz a meghatározó, hogy a magyar nyelvnek, a magyar–román kétnyelvűségnek is megnő az értéke, és hogy legalább a vállalkozási szférában eltűnik minden hátrányos megkülönböztetés. Sem az általános tapasztalat, sem az erre irányuló kutatás nem igazolja, hogy mindig ez történne. Sorbán Angella nemrég publikált doktori értekezésében kérdésként fogalmazza meg a helyzetre jellemző paradoxont: „ha a kétnyelvűség a kulturális tőke egyik formája, ráadásul munkapiaci előny is, a többségi társadalom pedig jobbára egynyelvű, miért van [mégis] strukturálisan hátrányosabb helyzetben a kétnyelvű kisebbség, mint az egynyelvű többség?” (Kisebbség és kétnyelvűség. A kétnyelvűség szociológiai aspektusai az oktatásban és a munkaerőpiacon. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Sepsiszentgyörgy, 2014. 30) Azt pedig a szülői tájékozatlanságon és elfogultságon kívül semmi nem igazolja, hogy az államnyelven való tanulás garancia lenne a fiatal fényes jövőjére. Önmagában a magyar sem garancia, de többet jelent esélyben, biztonságban, szellemi gazdagságban.

Ismert Kosztolányinak az az – egyébként nyelvelméleti szempontból is pontos, más vonatkozásban is érvényes – megállapítása, hogy „…a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni. A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ…” A nyelv értékét sem lehet kizárólag pénzben, személyes érdekekben latolgatni és mérni. Ez az érték is viszonylagos: beszélő és nyelv, közösség és nyelv belső, lelki és szellemi kapcsolatától függ. A nyelvmegtartásra pedig különösen érvényes Csoóri Sándor axiómája: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni!”. De hivatkozhatunk Gábor Dénesre, a világhírű tudósra is, akit Kóréh Ferenc idéz egy new-york-i beszélgetés kontextusában: „Az anyanyelv nem kabát, amit levet az ember, – mondja egyszerűen és meggyőződéssel.”(Kóréh Ferenc beszél New Yorkból,  Veszprém, 2001. 68).

Az anyanyelv értéke

A nyelvnek, különösen az anyanyelvnek a kapcsolati, kommunikációs értéken kívül olyan értékekei is vannak, mint (2) a noétikai értéke: a megismerésben, a megismerés közvetlenségében, az ismeretek rögzítésében és felhalmozásában játszott szerepe, az, hogy intellektuális érzékszerve az embernek. Aztán (3) az etikai, nevelő értéke: általános emberi értékek, felelősség és elkötelezettség közvetítése saját nyelvi közösség iránt, (4) a századok alatt megteremtett, nemzedékek által gazdagított és átörökített szellemi, kulturális értéke, (5) a tudományos értéke, a (6) szimbolikus értéke az identitásban:

Szerencsés esetben, megfelelő (családi és iskolai) anyanyelvi neveléssel mindezek az értékek kiegyensúlyozottan, egymással összhangban alakulnak ki. Minden erre irányuló vizsgálat és a mindennapi tapasztalat szerint saját erdélyi környezetünkben és a hasonló helyzetben lévő többi régióban is a magyar nyelv szimbolikus értéke nő meg, az identitásban játszott szerepe miatt felmagasztosul, szentséggé válik. Miközben a nyelvválasztás napi gyakorlatában gyakran a nem megalapozott pragmatikus szemlélet érvényesül az államnyelv javára.

Mi az anyanyelv?

Annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy nem gondolkozunk, nem is kell gondolkoznunk rajta. Érzelmi tartalma miatt a társadalomnyelvészet sem szívesen hivatkozik rá, nem is képes az egyértelmű meghatározására, de hivatkozik több lehetséges kritériumára: elsőként megtanult nyelv, legjobban ismert nyelv, leggyakrabban használt nyelv stb. Egyvalami általában kimarad ezekből a definíciós megközelítésekből: az, ami valószínűleg a legfontosabb, hogy az ismert nyelvi értékek mellett és fölött is az anyanyelvnek van egy nehezen meghatározható többletértéke. A lelki kapcsolat, az anyanyelv különleges varázsa, misztériuma. Aki ezt nem érzi, annak nincs anyanyelve. Lehet, hogy ez sérti a szakmaiságot, de teljesen „varázstalanítva” nem lehet vizsgálni és oktatni sem az anyanyelvet. Az a varázs, az a misztérium, amelyre hivatkozom, nem azonos a mítosszal, még kevésbé a misztifikálással, amely ellen magam is hadakozni szoktam.

Az anyanyelv színes belső tagolódásában a beszélő számára két változatnak van különleges jelentősége: a vernakulárisnak, amelyet magyarul elsődleges vagy anyanyelvváltozatnak nevezünk, és a szintén több néven ismert főváltozatnak (az én szóhasználatomban a közmagyarnak).

A vernakuláris a kisgyermekkorban elsajátított elsődleges nyelvváltozat a világba való belenevelődést is jelenti, független a főváltozattól, a használatát csak a legszűkebb családi környezet beszédszokásai szabályozzák. Az önmagunkkal folytatott belső beszédnek is ez a közvetlen formája, ezért is van, hogy ez a változat a kifejezés legközvetlenebb módja, ebben a beszélőnek nem kell keresnie a szavakat, kifejezéseket. Ez teszi nyilvánvalóvá a beszélő helyét a világban, azt, hogy ki ő, hová tartozik: az azonosságtudat fontos építője, érzékeltetője. A magyar gyermekek többsége számára ez a változat hagyományos értelemben vett nyelvjárás, a külső régiókban a nyelvi érintkezéssel, kétnyelvűséggel színezett helyi nyelvjárás. 

A főváltozat a közös kincs, a közös változat, a teljes közösség összefogója mindennapi kapcsolataiban, műveltségében, történelmi tudatában. Elsősorban ehhez kapcsolódik az írásbeliségünk, és ezt közvetíti az iskolai anyanyelvi nevelés is. De sohasem a vernakuláris ellenében. Kellő nyelvi műveltséggel és tudatossággal a beszélő akadálytalanul mozoghat a helyi, lokális otthonosságban és a közös otthonosságban, átléphet egyikből a másikba, ezt nevezik a nyelvészetben spontán kódváltásnak. A főváltozat lehet a biztosítéka annak is, hogy az anyanyelv a kétnyelvűségben is elsődleges maradjon, hogy a hozzáadó kétnyelvűségben minden további nyelv kiegészítője, és ne helyettesítője legyen az anyanyelvnek. Ez a stabilitás, a nyelvmegtartás alapja a kétnyelvűségben.

Nem elemzem nyelvünk egyéb belső változatait és regisztereit. Csupán a szaknyelvi regiszterekre szeretnék utalni. Azért is, mert a tannyelv-választásban is gyakran és joggal szokás hivatkozni arra, hogy a szakmai érvényesüléshez fontos a szaknyelv ismerete: román környezetben a románé, angol környezetben az angolé, német környezetben a németé. Ez mind igaz. Mint ahogy az is tény, hogy Kárpát-medencei vizsgálataink szerint az anyanyelvbeli nyelvi hiány, leépültség is elsősorban a szaknyelvekben tapasztalható: az autószereléstől az akadémiai szereplésekig. Mindez közvetlen összefüggésben áll az oktatás nyelvével és a munkahelyi környezet nyelvével.

Itt, Váradon…

 

Itt, Nagyváradon végül nem kerülhetem el a személyességet. Saját nyelvi otthonosságom ugyanis két helyhez, két meghatározó környezethez kapcsolódik: Körösfőhöz és Váradhoz. Az egyik az elsődlegest, a meghatározót jelenti, a másik a közöset, a továbblépés valamikori lehetőségét. Azt is mondhatom, hogy – életem gyermekkori történései miatt – itt tanultam meg harmadszor magyarul. Gimnáziumi éveim alatt itt laktam, Váradnak ebben a részében, közel a Köröshöz: a Körös utca (már akkor: Tudor Vladimirescu), az iskola túl a Körösön, az Úri utcában volt (ma: Ciorogariu), itt az Aradi úton a templom (ma: Primăriei utca). A szomszéd utcában lakott az osztályfőnökünk, Schvartz Lajos, az ország legjobb középiskolai fizikatanára, a mai tanulmányi versenyek névadója. És a magyartanáraink: Kún József, tőle tudtam meg VIII.-ban, hogy ige nemcsak a templomban van, hanem a nyelvtanban is, András Ágoston, a legendás Öcsi bácsi (ők ketten aztán több osztály- és iskolatársunkkal börtönbe kerültek 56 miatt), Tóth István, a klasszikus műveltségű, halk szavú költő, később főiskolai tanár, Keszthelyi Mária, aki tudta, mit jelent az élmény az irodalmi szövegben. A legendás iskola, a hajdnai premontrei, ahol Juhász Gyula is tanított, Bartók is tanult, aztán egyre inkább a helyébe lépő Eminescu Líceum magyar részlegévé vált. Ez az a helyszín, ahol újra felidézhetem, átélhetem valamikori, meghatározó épülésemet a magyar nyelvben és a magyar kultúrában.

---

A szerkesztő megjegyzése: Péntek János a 13. anyanyelvi konferencia (Nagyvárad, 2015. május 15.) egyik plenáris előadója volt.