ERDŐDI FERENC (Nagyvárad)

                                                                                                           

A néphagyomány a nép szokásaiból, hiedelméből, vagy vallási és világi eseményekhez kapcsolódó ünnepi és köznapi alkalmak cselekvésrendjéből tevődik össze.

Andrásfalvy Bertalan szerint: “szabályozza egy közösség és a benne élő emberek mindennapi munkáját, viselkedését, egymás közti érintkezését: miként kell aludni, fölkelni, tisztálkodni, köszönni, megszólítani, enni, dolgozni, játszani, örülni, gyászolni, dalolni, táncolni és az érzelmeket másokkal közölni.” (Néprajzi alapismeretek) Egy nép kultúrája kétféleképpen fejlődhet: ha megőrzi a mozdulatba lendített fejlődési folyamatot, akkor szerves kultúráról beszélünk. Ha viszont eltávolodik a hagyományoktól és idegen alapokra épül, akkor szervetlen kultúráról beszélhetünk.

 

A magyar kultúra szerves kultúra, mivel a saját népünk által meghatározott fejlődési folyamatra épül. A mai napig élnek régi hagyományaink, amelyek a családi élethez és a naptári évhez kapcsolódó jeles napokhoz tartoznak, ugyanakkor a régiek mellett új hagyományok is születnek, amelyek valamilyen meghatározott céllal egészítik ki, gazdagítják kultúránkat, legyenek azok világi vagy vallási ihletésűek. Kodály Zoltán 1933-ban Néprajz és zenetörténet című írásában rámutat az élő hagyományok fontosságára:

 

„Régi írásokba, könyvekbe temetkező tudósaink bizonyos lenézéssel tekintenek az élő forrásokból merített adatokra. Pergamen- és papírkönyvtárak katonái nem ismerik el az eleven könyvtárnak hitelességét. Pedig számos kérdésben a papírkönyvtárak cserbenhagynak s csak az élő hagyomány nyújt valamelyes felvilágosítást…minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy az élő hagyomány fontosságára rámutassunk.”

 

Természetesen majd 90 évvel ezelőtt más volt a művelt többség hozzáállása a népi kultúrához. Kodály néprajzgyűjtő munkásságának és az általa elindított/irányított mozgalomnak köszönhetően ma már számtalan adattal rendelkezünk ebben a tekintetben, mivel azonban a nép életkörülményei, életvitele, társadalmi szerkezete rengeteget változott az elmúlt évtizedekben és állandó változásban, fejlődésben van, úgy vélem, Kodály kijelentését örökérvényűnek tekinthetjük. A robbanásszerű technikai fejlődés, a világban való utazás megkönnyítése jelentős életmódbeli változásokat eredményezett, amelyek nagy mértékben befolyásolták egyes szokásaink, hagyományaink eltűnését és újak megszületését.

 

A következőkben szeretnék bemutatni egy olyan, egyházhoz kapcsolódó szokást, amely hagyományteremtő céllal Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján és a Felvidéken honosodott meg ezelőtt körülbelül 10-11 évvel. Lánczi András Hagyomány című cikkében azt írja: „Szinte bármely közösségi tevékenységből hagyomány lehet, csupán arra van szükség, hogy a közösség tagjai úgy érezzék, érdemes továbbadni valamilyen gondolatot, cselekvési szabályt, gyakorlatot… A tudatos átadás legfőbb színtere a nevelés. Ebben fogható meg a jóról alkotott felfogásunk is, hiszen csak a jót, a beváltat, a hasznosat igyekszünk átadni.” (http://valasz.hu/vilag/hagyomany-68473)

 

A szokás, amelyet bemutatni készülök, ezt a vezérfonalat képviseli, hiszen közösségépítés a célja közösség által, mondhatnánk közösségi tevékenység a közösségért.

Ez pedig nem más mint az évente megrendezésre kerülő gyermekbibliahét, amelyet a nyári vakáció idején szerveznek meg a református egyházközségek és vallási felekezetre való tekintet nélkül részt vehet rajta bármilyen gyermek. Célja a gyülekezetépítés, a gyermekek vallásos nevelése játékos formában és a magyarság, szórványmagyarság összetartása, megtartása. A falvakban, ahol csak egy gyülekezet létezik, ez a rendezvény csak egyszer zajlik le a nyári vakációban, nagyobb városokban viszont minden gyülekezet más-más héten tartja, hogy a résztvevők több helyszínen is jelen lehessenek.

 

Amint az elnevezése is mutatja, ez egy gyermekek számára szervezett egyhetes rendezvény, amelynek során a résztvevők bibliai történetekkel ismerhekedhetnek meg. Minden alkalommal egy központi témához kapcsolódnak a tevékenységek, amelyeket a szervező vallástanárok bibliai történetek jelmezes vagy bábos bemutatásával, aranymondások és énekek tanításával, valamint kézműves tevékenységekkel tesznek érdekessé a gyermekek számára.

A rendezvény mindenhol a közösség összefogásával valósul meg: a lelkész, a vallástanárok, a nőszövetség egybehangolt munkájára van szükség, és – nem utolsó sorban –  a hívek adományaira, akik anyagi támogatásukkal biztosítják a tevékenységekhez szükséges eszközöket és az uzsonnákhoz szükséges hozzávalókat.

A mi egyházközségünkben lezajlott bibliahetek eleinte abban különböztek a többiektől, hogy, míg máshol a holland KOEN alapítvány által kiválasztott történetek, énekek és kézműves alkotások képezték a hét szellemi anyagát, addig nálunk a vallástanárok  saját forgatókönyvet dolgoztak ki,  és aszerint bonyolították le a tervezett tevékenységeket. Dicséretesnek tartom, hogy a hollandok csak egy pár évig befolyásolták ezeknek a rendezvényeknek az alaptémáit, mert a püspökségek idejében rájöttek, hogy mi is képesek vagyunk saját erőfeszítéssel megvalósítani ugyanezt. Azóta egységessé váltak a bibliahetek témái és a vallástanárok közös összefogással dolgozzák ki a bibliahéten feldolgozásra kerülő történetek központi témáját, közösen készítik el a kellékeket, jelmezeket, összeállítják a munkafüzeteket, a kántorok pedig a héten tanításra kerülő énekek zenei anyagát, amit minden egyházközség CD-n kap meg. Amint látható, az előkészületek több hónapig zajlanak és több szinten.

Bár hatalmas stáb készíti elő ezeket a rendezvényeket, igazi főszereplői mégiscsak a résztvevő gyermekek, akik valóban jól érzik magukat, szívesen vesznek részt a játékos tanulásban, és a vasárnapi istentisztelet keretében mutatják be egészheti „munkájuk gyümölcsét”.

 

 

Én magam hétéves korom óta vagyok résztvevő a nagyváradi újvárosi bibliaheteken (az utóbbi néhány évben mint zenész), és határozottan állítom, hogy mindegyik nagyon sikeres és élménydús volt. A közös reggeli áhítatok, a vallástanárok érdekesen előadott történetei, a hangszeres énektanulás, a kézműves tevékenységek, a közös játékok az udvaron (vagy bent a teremben), és persze a közös uzsonnák rendkívüli alapot biztosítottak a  gyermeki jókedvhez, a felnőtteknek pedig megerősítést nyújtottak abban a hitben, hogy a cél, amelyért közösen összefogtak, valóban megéri a közös és kitartó munkát. A hét fénypontja mindenki számára a vasárnapi istentisztelet keretében a résztvevő gyermekek által bemutatott rövid prózai-zenés műsor, a hét folyamán készített kézműves alkotások kiállítása és a templom falára kivetített videó, amely a heti tevékenységek pillanatfelvételeiből van összeállítva.

Szomorú, hogy az elmúlt évben a koronavírus miatti megszorítások miatt elmaradt a rendezvény, de bízom benne, hogy ez nem fogja megakadályozni ennek a szokásnak a hagyománnyá válását, „A hagyomány ugyanis a szokásból táplálkozik; csak annyit mond, hogy ami már bevált gyakorlat egy bizonyos helyzetben, ahhoz érdemes ragaszkodni a rossz elhárítása vagy a jó elérésének reményében.” (Lánczi András, Hagyomány).

 

Néhány link, ahol megnézhetők a videók:

https://www.youtube.com/watch?v=ZXnG-mREdv0&feature=youtu.be

https://www.youtube.com/watch?v=9rX04Hv8OyM&feature=youtu.be

https://www.youtube.com/watch?v=wL7MS4J8PqA&feature=youtu.be

 

A szerző a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem elsőéves angol szakos hallgatója.