Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Nádasdy Borbála: Erős páncél a nyelv

2017.01.03. kedd, 10:32

1 368 megtekintés


MÉSZÁROS MÁRTON (BUDAPEST)


Nádasdy Borbála grófnő 1956 után hagyta el Magyarországot. Bécsben filmszínésznő, Franciaországban balettmester lett. Életrajzi ihletésű könyvei népszerűek, a memoárirodalom terén nyújtott teljesítményéért megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Ötvennyolc év után költözött vissza hazájába. Úgy látja, az ember leginkább az anyanyelvével tudja felvértezni magát az emigrációban. Sokan úgy tesznek, mintha elfelejtenék anyanyelvünket, akcentusokat vesznek fel, de Nádasdy szerint ez a korlátozott szellemi tőkéből fakad. Az írónő azt is elmondta, számára az éneklés volt a legjobb fegyver a nyelvfelejtés ellen.

Talán merész nyitókérdés, de egyből felteszem: mit jelentett Önnek a félévszázados emigrációban a magyar nyelv?

Ha az ember elhagyja az országot, ahol születik, talán a nyelvvel tud leginkább védekezni a szomorúság ellen. Amikor 1957-ben itt hagytam Magyarországot és Bécsbe vitt az utam, megtartottam és onnantól végig gyakoroltam az anyanyelvemet. Persze, meg kell tanulni a befogadó ország nyelvét, de nem pusztán az a beilleszkedés alapja. Ha csak az új nyelvre koncentrál, nem biztos, hogy tökéletesen megtanulja, viszont az szinte garantált, hogy az anyanyelvét elfelejti. Egyébként, ha nem emigráns az ember, a nyelv akkor is nagyon segít a megmaradásban. Talán erre a mi nyelvünk a legjobb példa, hiszen különleges nyelvünk van. Azt vallom, vannak olyan kifejezések, gondolatok, amelyet egy magyar csak az anyanyelvén képes megfogalmazni és átadni. Amikor nehéz óráim voltak, a magyar irodalomhoz folyamodtam. Ha kezembe vettem egy magyar könyvet – legyen az Jókai-regény vagy Arany János-költemény –, akkor abban mindig vigaszt találtam. Annyira gazdag a magyar irodalom, hogy az olvasó ezáltal szinte teljesen felvérteztetik. Erős páncél a nyelv, az irodalom. Persze, sokszor tapasztaltam külföldön, hogy rövidebb-huzamosabb ideje ott élő külföldiek erős akcentussal beszéltek. Ezt mindig szóvá is tettem, mert nem lehet igaz. Vannak, akik megjátsszák három hónap után…
 

 

alt

Kép: Mészáros Márton
 

Ez nyilvánvalóan divatjelenség, de mi húzódhat meg mögötte?

Egész egyszerűen: a butaság. A korlátozott szellemi tőke. Ezek az emberek szerepet akarnak játszani. Ahogy mondani szokás, messziről jött ember bármit mondhat, messze van Moszkva, a cár is messze lakik. Tehát nem lehet ellenőrizni, hogy az, amit tartanak magukról, mennyiben felel a valóságnak. Mi magyarok sokszor Nyugat-imádók voltunk és vagyunk is. Azt gondoljuk, ott gyökerezik az igazi kultúra. Azok, akik mindenféle akcentusokat vesznek fel maguknak, miközben az anyanyelvüket elfelejtik, azt hihetik magukról, istenadta nagy kultúremberek. Pedig ez nincs így. Néha előfordul, hogy rászólok az ilyen nyelvhasználókra. Nem önfényezésnek szánom, de én mégiscsak példa vagyok a jelenség ellenkezőjére. Előadásaimmal, öt kötetemmel járom az országot. Az egyik könyvtárban meg is kérdezték tőlem, hogyan létezik az, hogy ilyen szépen bírom a magyart. Nevetve válaszoltam, hogy az nem létezik, hanem ez így van. Mármint az anyanyelvi tudásom.

 

Mégis sokszor elmondja, Ön azért más nyelvet beszél, mint amit a jelenkori átlagos magyar nyelvhasználó.

Na igen, ezt így gondolom. De nyilván ennek oka lehet az is, hogy ötvennyolc év után – másfél évvel ezelőtt – költöztem vissza Magyarországra. Aztán ott van a szleng is. 1956 előtt mi is beszéltünk szlenget, de nem ilyen szinten. Az akkori nyelvet inkább jampecnek mondtuk, szerintem például a szia, a cucc, a menő onnan maradt. Amiket végképp nem bírok, azok az angolból, franciából, németből meghonosodott szavaink. Miért mondjuk azt a kép helyett, hogy imázs vagy imidzs, miért hívjuk a tervet projektnek, a paramnéziát déjà vunak? Minden alkalmazott szónak lenne magyar megfelelője…
 

Visszatérve az emigráció nyelvhasználatára: Kárpáti Tamás, a Premier művészeti magazin főszerkesztője a napokban említette, hogy melbourne-i látogatása során azt figyelte meg, a helyi magyar közösség tagjai egymás közt a “6-3-at” beszélik. Vagyis hat szó magyarul, három angolul. Ön mit tapasztalt ausztriai és franciaországi évei alatt?

Azt, hogy minden az egyénektől függ. Franciaországban voltak különböző szervezetek, többek között kisebbségi jogvédelemmel foglalkozók. Azoknak a tagjai nem keverték a nyelvet, de a párizsi katolikus missziónál akadtak idős emigránsok, akik már huzamosabb ideje éltek a francia fővárosban. Ők valamennyire keverték a nyelveket. Nagyon érdekes, hogy leginkább a befogadó országba beilleszkedett értelmiségi réteg vegyítette kicsit a magyart a franciával. Nálunk nagy ritkaságnak számított az, ha összejöttünk, mert meg kell hagyni, a franciaországi magyar emigráció nem túlzottan járt össze. Viszont ilyen alkalmakkor nem volt jellemző az, hogy franciául vagy félig franciául-félig magyarul beszéljünk. Egyébként, ha már a kinti szerveződéseket szóba hoztam, elmondanám, hogy volt egy bizottságunk, amely eltökélte, hogy megmutatja a franciáknak, mi is a magyar kultúra, de még az erdélyi, felvidéki kisebbségi létet is felvillantottuk nekik tematikus programokkal, vendégekkel, kirándulásokkal.

Esetleg le tudja bontani társadalmi rétegekre, melyek azok a csoportok, amelyek megőrizték magyar tudásukat?

Nem hinném. De ismertem egy magyar operett-dívát, Münchenben találkoztam vele. Ott németül énekelte a Csárdáskirálynő-t, és azt mondta, magyarul már el is felejtette a szöveget, holott az a magyar Kálmán Imre műve. Talán meglepő lehet, de az arisztokrata köröket kevésbé ismertem, de ők rendkívül szépen megőrizték a magyart, még akkor is, ha némelyik raccsolt egy kicsit. (Nevet.) A Széchenyiek és a Károlyiak négy-öt nyelvet beszéltek, de a magyart holtukig nem feledték. Emlékszem arra, hogy a férjemmel, Jeannal Bécs mellett voltunk egy arisztokrata találkozón. Jean csak franciául beszélt. Ezen az összejövetelen a magyar arisztokraták pedig magyarul társalogtak. Amikor beléptünk, a háziasszony köszöntött, bemutatott minket, majd azt mondta, innentől legyen a francia a társalgás nyelve, mert az úr nem beszél más nyelven. Onnantól a másik szobákban, még egymás között is franciául beszéltek a vendégek. Apponyi, aki már gyermekként elsajátította a nyugat-európai nyelveket, például öt nyelven mondta el a védőbeszédét a trianoni egyezmény aláírása előtt. Na, ez a hihetetlen európai szellemű kultúra teljességgel pótolhatatlan a mai Magyarországról.

Mert úgy látja, az a nyelvtudás, amit ma sajátít el egy külföldre szakadt, ott munkát vállaló magyar, nem elégséges?

Úgy hiszem, leszámítva a kivételeket, a többség csak felületesen tanulja meg az idegen nyelveket. Olyan szinten, amely létszükséges. De az említett arisztokraták magas művészetről, komoly politikáról, elvont dolgokról is folyékonyan, nagy szókinccsel tudtak értekezni azokon a nyelveken, amelyeket sajátjuk mellett elsajátítottak.

Az említett férje, a tavaly elhunyt Jean Poyeton mindig támogatta hazafias érzelmeit. Két évvel ezelőtt még arra is vállalkozott, hogy Veszprémbe költözzön Önnel, s amikor utoljára jártam Önöknél, éppen Márait olvasott franciául. Mennyire jellemző ez a befogadó attitűd a franciákra?

A fiatalok mindig nyitottak, de Jean generációja, az 1930-as évek első felében születettek, kevésbé voltak toleránsak. A német az ellenség, az angol az „örökölt ellenfél” képét testesítette meg számukra. Jean azonban nem volt olyan, mint sokan a korosztályából. Az én magyarságomat mindig szerette, és többször elmondta, habár nem érti a nyelvünket, valamennyire magyarnak érzi magát. Ezt őszintén gondolta. Volt úgy, hogy azt kérte, ne fordítsak társaságban, mert az nekem plusz figyelem. Így viszont még inkább szemlélőjévé válhatott a kommunikációnak: a gesztusok, a mimika, a testtartás révén sokkalta jobban megismerhette egy-egy partner egyéniségét.

Azokban az időkben, amikor Franciaországba került, magyar származású írók kezdték el meghódítani a francia irodalmat: Kriszta Arnóthy, Ferdinandy György, Ágota Kristóf vált sikeressé. Mennyire voltak az említett szerzők népszerűek Párizsban?

Ismertek voltak, de tegyük hozzá, franciául írtak. Csúnyán hangzik, de azért számított, hogy milyen társadalmi – értelmiségi – körökbe vágódtak be. A franciák inkább a latin-amerikai, a spanyol, az afrikai kultúrát szeretik, Közép-Kelet Európából pedig Kundera volt az isten. Azt hiszem, az irodalomban is voltak tabutémák, amikről nem igazán lehetett beszélni. Persze, a felsorolt szerzők befutottak, díjakat kaptak, de azért a francia mégiscsak szereti éreztetni, hogy a vezető szerep az övé – irodalomban, filmben, képzőművészetben minden esetben. Hogy jót is mondjak: a magyar zenét igencsak nagyra tartják. Amikor Kocsis Zoltán elhunyt, a Le Monde mellett az összes napilap hasábokat írt a zongoraművészről. Ez a franciáknál nagyon nagy szó!

Mi a tartózkodásuk oka?

Nehéz megérteniük azt, amit egy magyar gondol. 2008 óta jelennek meg a regényeim, amelyek az életemről szólnak. Több francia kiadóval is beszéltem, de mindegyik azt mondja, hogy egy ilyen könyvet nem lehet franciára fordítani, mert minden oldalhoz legalább négy-öt magyarázat kellene. Egyébként, amikor Párizsba kerültem az első férjemmel, aki fényképész volt, elkísértem őt egy riportra Gérard Philipe-hez, a nagy színészhez. Szép, egyszerű lakásban lakott, mindenütt könyvek voltak. Amikor a férjem elmondta neki, hogy magyar vagyok és színésznőként dolgozom, azt mondta, van neki egy József Attila-kötete, meg egy Ady-gyűjteménye is. Azon a gyönyörű hangján fel is olvasta nekem Adyt franciául. Tőle tudtam meg, hogy Párizsban van egy József Attila utca, az Odeon Színház mellett pedig Ady-emléktábla áll.

És Ön olvasott magyar szerzőket emigrációban?

Igen, de tudja, a beilleszkedéshez a régi szerzők, nem az újak segítettek. A nekem „moderneknek” számítók közül Radnóti és Szabó Lőrinc műveit forgattam. Wass Albertet is nagyon szerettem, regényei mellett gyönyörű költeményeket írt. A Kard és kasza című kötetét nagyon becsülöm, mert nemcsak nagyon szép, nagyon igaz is. Márairól is tudtunk, őt is olvastuk. A páratlan nyelvezet, helytállás és a tragikus végkifejlet közös volt ezekben az írókban.

Mit tett a nyelvfelejtés ellen? Örökösen tanulni kell, szótárt elővenni?

Énekelni kell. Egész egyszerű dalokat, amik visszajönnek az ember emlékezetébe. Azok sokat segítenek. Egy régi magyar táncdal butuska szöveggel éppen olyan sokat jelentett nekem, mint egy népdal.

Megjegyzés: Az interjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2017/1., februári számában is. A szerk. 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu