Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

Nagy Károly emlékezete (1934–2011)

2015.05.25. hétfő, 11:40

1 912 megtekintés
CSEKE PÉTER, KOLOZSVÁR

A lélek térképe könyvében Pomogáts Béla egy teljes fejezetet szentel az anyanyelvi mozgalomnak.


Örömömet fokozza, hogy többször kitér Nagy Károly munkásságára, aki 1970-ben egyik kezdeményezője volt az Anyanyelvi Konferenciának, és több mint négy évtizeden át irányító szerepet vállalt a mozgalom életében. Pomogáts számbavételéből tudom, hogy közös barátunk az 1981-es pécsi konferencián 1956-ról mint forradalomról beszélt, éles vitákat folytatva a hatalom embereivel. 

alt

A nyíregyházi keresztutak, tanyavilágba vezető dűlőutak juttatták el a nyolcvanegy évvel ezelőtt, 1934. május 24-én született Nagy Károlyt az 1956-os emelkedő nemzet országútjára, hogy aztán az Újvilág járatlan útjain vállaljon emigrációs küldetést. Mindig hazatekintve, hazavágyódva. Huszonkét éves tanítóként választották meg Erdősmecske Nemzeti Tanácsa elnökének. Néhány nap múlva az életét mentve kellett Nyugatra menekülnie. Amerikai egyetemek szociológia professzoraként szervezte az ottani hétvégi magyar iskolákat, az amerikai magyarság megtartó közösségeit. Nem véletlen, hogy a 2003-ban megjelent könyvének ezt a címet adta: Járatlan utakon – korfordulók világában.


Az ugyancsak jó emlékezetű Görömbei András akadémikus jellemezte őt ekképpen: „Történelmünk folyamán a közösségi cselekvést küldetésként vállaló személyiségek igen gyakran kényszerültek járatlan utakra. Nagy Károly is közülük való. […] Az emigrációt az első pillanattól kezdve küldetésnek tekintette. Hivatásává vált a forradalom tiszta eszméjének őrzéséért és a szétszóródott magyarság összetartozásáért végzett munka. […] Életének képeskönyve tanúságtétel arról, hogy évtizedeken keresztül a forradalom tiszta szellemisége éltette, s ezt a szellemiséget őrizte és tudatosította másokban is.” Egyetemi tanárként hétvégi magyar iskolákat szervezett, az amerikai magyarság megtartó közösségeit keltette életre, 1977 és 1997 között szerkesztette a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör Tanúk – korukról című szóbeli történelem (oral history) előadás- és kiadványsorozatát.

 
A Tanítsunk magyarul (1977), Magyar szigetvilágban ma és holnap (1984), Szigetmagyarság és szolidaritás (1988), Küldetésben (1996) és Emigránsok küldetésben (2000), Amerikai magyar szigetvilágban (2009) című könyvei arról tanúskodnak: a szerző mindig azon munkálkodott, hogy a szétszóródott magyarságban az anyanyelv személyiséget gazdagító és közösséget megtartó értékként élhessen.


*


Amikor 1985. októberének egyik éjszakáján telefoncsengésre riadtam, már  hetek óta a csengőfrásszal éltem albérletben. Jó évtizede nem hallott ismerős hang visszhangzott az éterben: „Hallottuk, hogy valami gond van veletek. Miben segíthetünk?” – érdeklődött Nagy Károly professzor az Amerikai Egyesült Államokból. Tudtam, hogy lehallgatnak. Karcsi is tudta. Azért hívott. Ne gondolják éber elvtársék, hogy nincsen rajtunk a nagyvilág szeme.  


Egészen más hangulatot fakaszt bennem annak a nyári estének a képsora, amikor Kányádi Sándor hívott (1974-ben), és bejelentette, hogy egy fiatal amerikai szociológus szeretne felkeresni bennünket. Nemsokára Nagy Károly csengetett be Györgyfalvi úti tömbház-lakásunkba. (Hogy mit jelentettek látogatásáról a belügyi megfigyelők, erről talán más alkalommal.) Neki köszönhetően vehettük kézbe a New Brunswickban megjelent Ötágú Síp című irodalmi folyóirat első öt számát. (A magyar emigráció életrajzát rögzítő Borbándi Gyula összesen hatot tart számon.) Ha a lap 1975-ben meg is szűnt, az azóta eltelt idő értéktelítettebbé tette az illyési metaforát. A 2010-es Tokaji Írótábor szervezői például már a „sokágú síp” jegyében kívánták bemutatni a jelenkori magyar irodalom égtájait. 


Nagy Károly (1934–2011) negyvenéves volt első kolozsvári látogatásakor. Olyan – időben és térben – távolra került szerzők „társaságát” hozta közénk, akiknek a nevével addig csak a két világháború közötti erdélyi folyóiratokban találkozhattam a Korunk, a Hitel, a Független Újság, a Termés hasábjain. Örömmel fedeztem fel újra magamnak Faludy Györgyöt, Flórián Tibort, Kovács Imrét. Később, amikor a népi írókkal kezdtem foglalkozni, egy Új Látóhatár-példány is eljutott hozzám, ama nevezetes 1971-es Németh László-különszám, amelyben újra találkozhattam Kovács Imrével, Cs. Szabó Lászlóval, ismerkedhettem a Szabó Dezső-monográfiát író Gombos Gyulával. Miközben olyan új neveket is megtanultam, akikkel magyarországi és erdélyi rendezvényeken személyes kapcsolatba kerülhettem az utóbbi két és fél évtizedben. András Sándorra, Borbándi Gyulára, Czigány Lórántra, Ferdinándy Györgyre, Gömöri Györgyre, Nagy Pálra, Sárközi Mátyásra, Szente Imrére gondolok. Némely esetben ez a kapcsolat azt is eredményezte, hogy megerősödjék a Korunkhoz fűződő munkatársi viszonyuk. Könyvkiadási szinten is. Borbándi, Czigány, Gömöri, Kibédi Varga Áron, Sárközi jelenlétére gondolok a Korunk-hátterű Komp–Press-kiadványokban.  


A nyugati szigetmagyarság fogalmának későbbi megalkotója az Anyanyelvi Konferencia egyik kezdeményezőjeként és nyugati szervezőjeként (majd társelnökeként) a hetvenes években kezdett intenzíven érdeklődni a Trianon utáni magyar nemzeti közösségek állapota, életvitele iránt. Így számtalan közös témánk akadt már első találkozásunk során. Hiszen szociológiából doktorált, szociológiát adott elő amerikai egyetemeken. (Nyugdíjazása után magyarországiakon is.) Az 1968-as nyitást követően javában folyt nálunk az 1948-ban „száműzött” szociológia társadalomelméleti rehabilitálása. Gyakorló riporterként és a népi irodalomszemlélet forrásvidékének búvárlójaként engem pedig a szociológiai és a szociográfiai tényfeltárások módszertani gondjai foglalkoztattak. Figyelemmel kísértem az írói szociográfia – Kovács Imrénél 1945-ben megszakadt – magyarországi újrasarjadását (Bertha Bulcsu, Czakó Gábor, Csák Gyula, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Kunszabó Ferenc, László-Bencsik Sándor,  Mocsár Gábor, Varga Domokos, Végh Antal és mások műveiben), illetve az Anyám könnyű álmot ígér (Sütő András, 1970), Magyarózdi toronyalja (Horváth István, 1971), Magunk keresése (Beke György, 1972), Vajúdó parasztvilág (Duba Gyula, 1973), Gólya szállt a csűrre (Szabó Gyula, 1974) lapjain.


Ami már első beszélgetésünk alkalmával megragadott: Nagy Károly a kultúrát szerves egységében látta s láttatta. Két évtizeddel később Beke Györgynek adott interjújában tételesen is megfogalmazta, amire 1974 nyarán utalt: „Kárára válik mind a tudománynak, mind a művészetnek, de legfőképpen azoknak, akik eme ágazatok eredményeinek érintettjei – vagyis: mindannyiunknak – az, amikor megtagadja a tudós a művészt, elszigeteli magát az író a kutatótól. C. P. Snow megismertetett már bennünket azzal, hogy milyen veszélyes szétdarabolnia a szervesen egységes emberi kultúrákat. De erőltetett és természetellenes lenne úgy tenni, mintha bizony Dickenst meg kellene tagadnia Dahrendorfnak, Steinbecket C. W. Mills-nek, Kovács Imrét Ferge Zsuzsának vagy Illyés Gyulát Andorka Rudolfnak. Az amerikai és a magyar szociográfiai irodalom néhány szándékbeli hasonlósága mellett több fontos különbség ezeknek az irodalmaknak a nagyon eltérő társadalmi létéből is fakad. A magyar író lehet vátesz […]. Ezt olvasói többé-kevésbé és előbb-utóbb el is várják tőle, műveit ilyen igénnyel is olvassák, mérvadó, hiteles embernek, kiemelkedő művésznek így tartják. Amerikában ritka az a kor, amelyben írókra is odafigyel a társadalom, és ritka az az író, akinek a valóságképét jelentősként fogadja el az átlagember fontos társadalmi kérdésekben. Más a tradíció.”


Hogy milyen tradíciókkal érkezett Nagy Károly az Amerikai Egyesült Államokba, a Rutgers Egyetemre? A társadalmi és nemzeti gondokat feltáró népi/írói szociográfia és az 56-os magyar forradalom és szabadságharc élményvilágával. Erről egyébként – kérdéseimre válaszolva – a Korunk hasábjain is beszámolt 2006 augusztusában. A Nemzeti és emberi örökségünk olvasható a Történelmünk a Kárpát-medencében (1926–1956–2006) című Komp-Press-kiadványban is. A Bethlen-díj átadásakor (2004) Görömbei András ugyancsak hangsúlyosan szólt erről. „Nagy Károly – mondotta – nemcsak az önmegőrzést tekintette küldetésének, hanem azt is, hogy a demokrácia és a szabadság eszméit az összmagyarság tudatában ébren tartsa, és a nagyvilág számára is közvetítse. Eltökélt szándékához erőt és világképformáló ösztönzést kapott a magyar népi mozgalom személyiségeitől, Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Bibó Istvántól és másoktól. Bibó István »aszketikusan tárgyilagos« szemléletével adott filozófiai és történelmi távlatot és igazolást Nagy Károly személyes élményeinek. […] Ezért gondozta nagy odaadással az angol nyelvű Bibó-kötetet.” (
István Bibó: Democracy, Revolution, Self-Determination.) Lee Congdon-nal és Király Bélával társszerkesztője volt annak a 1956, The Hungarian Revolution and War for Independence című 956 oldalas angol nyelvű tanulmánykötetnek, amelyik az Atlantic Research és a Magyar Tudományos Akadémia közös kiadásában jent meg 2006-ban.


Nemcsak a Bibó-hagyaték megismertetése foglalkoztatta amerikai évtizedeiben Nagy Károlyt. A megélt és megszenvedett történelem arra késztette a szociológia professzorát, hogy 1977-ben szabadegyetemi előadássorozatot indítson az 1960-ban alakult Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Körben. Éspedig azzal a céllal, hogy a jelentős magyar történelmi események irányítói, vezető résztvevői közvetlenül is elbeszélhessék, és maradandó közkinccsé tehessék élményeiket. Tanúk – korukrólSzóbeli történelem címmel meghirdetett oral history-program alapján húsz év alatt huszonhárman tartottak harminckét tanúbeszámolót az általuk is alakított eseményekről. Nagy Károly szerkesztésében a Szövetség könyvben is kiadott több történelmi forrásértékű tanúbeszámolót [Wigner Jenő (Az atomkor kezdete), Nyeste Zoltán (Recsk), Duray Miklós (A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága), Hőgye Mihály (Utolsó csatlós? Magyar külpolitka a második világháború végén) és Szent-Miklósy István (A Magyar Függetlenségi Mozgalom, 1943–1946)]. E könyvek közül hármat hasonmás változatban budapesti független szamizdat kiadók is újra kiadtak és terjesztettek a szovjet megszállás és kommunista diktatúra utolsó hét évében, így ezek a könyvek is — és a többi öt könyv cenzurális tilalom ellenére Magyarországra bejuttatott példányai is – hozzájárulhattak a rendszerváltoztatáshoz, adataikat ma már számos történeti munka idézi, használja. 


Joggal állapíthatta meg 1988-ban Csoóri Sándor: „Az emigrációt korunkban ő se látja szerencsétlenségnek és végzetnek, de fölmagasztosíthatónak se gondolja. Tárgyilagosan megítélve: küldetésnek ítéli. Főként manapság, amikor a magyarságra olyan történelmi tennivalók szakadtak rá, amelyeknek jórészét a legszabadabban éppen az emigrációs magyarok végezhetik el. Ilyen például a kisebbségi sorsban vergődő magyarok érdekképviselete a nemzetközi nyilvánosság előtt, a politikát befolyásoló nemzetek tájékoztatása, és ilyen a hazai ellenzék hangjának a felerősítése, védelme, vagy az 1956-os magyar forradalom történeti szerepének a fönntartása a tudatban, kint a nagyvilágban s részben Magyarországon is…”


Közvetlenül a halála után így összegezett Pomogáts Béla: „1981 augusztusában ismerkedtem meg vele a pécsi Anyanyelvi Konferencián, ő volt az összejövetel elsőszámú szellemi irányítója: Lőrincze Lajos mellett eszméltetője, a közösen vállalt felelősség és munka eszmei alapjának és kereteinek kidolgozója, megfogalmazója. Neki köszönhettem, hogy szerepet vállalhattam a mozgalom munkájában, majd megoszthattam tapasztalataimat az amerikai magyarság közösségeivel. Három évtizedet töltöttem el vele: személyiségének közelében, fáradhatatlan vállalkozó kedvének és munkabírásának mindig reménykedésre bíztató varázskörében. Tevékeny és gazdag évtizedek voltak ezek, mindig új erőforrást jelentett Károly barátsága, munkabírása, küzdőszelleme – a végzetesnek látszó történelmi és politikai körülményeken is mindig diadalmaskodó optimizmusa.”
Úgy emlékszem, hogy 1976-os Forrás-könyvemmel kezdődően mindenik kötetem dedikált példányát átküldtem az Óperenciás tengeren túlra. Karcsi mindenikre válaszolt. Sohasem szokványosan. Újabb vállalkozásra serkentett, nagyobb összefüggések felvillantására buzdított, de a mélybe nyúló gyökerek erdélyi roppanásainak rögzítését is számon kérte. „Szerintem nagyobb ívű, mélyenszántó tanulmányban kell megírnod, amit tanúként […] átéltél” – írta például 1998. március 31-én a Metaforától az élet felé című kötetem átolvasása után. Később azt is megtudtam, hogy nem hagyta közömbösen a Balassi Kiadónál 2000-ben megjelent Horváth István-monográfiám sem, még kevésbé a magyar szociográfia erdélyi műhelyeit bemutató budapesti könyvem. Amelynek megírására 2002 őszén már ekként biztatott: „Szerintem nem is lenne még felelős magatartás magyar írónak NEM írni szociográfiát, hiszen, úgy-e, hol vagyunk még attól, hogy »itt lenne már a Kánaán
«”. Az Anyanyelvi Konferencián elhangzott előadásaiban és könyveiben a magyar nyelv és kultúra külföldi megtartásának, művelésének módozatait, a kettős kultúra küldetésszerű vállalásának jelentőségét elemezte. Életútja összefoglalásaként értelmezhető a Járatlan utakon, amelyet halála után gyakorta fellapoztam.  


Ennek a kötetnek az összegzéseire is gondolok, amelyeket a történész Jeszenszky Géza objektivitása így emel piedesztálra:
„Kettős küldetés volt, amit Nagy Károly és számos elvbarátja, a hasonlóan gondolkodó nyugati magyar szervezetek végeztek: fenntartani a befogadó államok magyar közösségét és magyar nyelvre, magyarságismeretre tanítani gyermekeiket, valamint hatni a vasfüggöny mögött élő Kárpát-medencei magyarságra, megmutatni számukra a demokratikus alternatívát, segíteni, hogy őrizzék meg jó hagyományaikat, hitüket egy jobb jövőben. De Károly nemcsak az amerikai világnak volt egyik motorja, tanította diákjait, ébren tartotta az amerikai társadalomban az 56-os forradalom emlékét, megszervezte és szerkesztette Bibó István legfontosabb írásainak angol kiadását, és mindig megszólalt az amerikai sajtóban, ha védeni kellett a magyarság hírét, értékeit, kisebbségi jogait.”

*

„Terveink szerint 2011 tavaszi szemeszterét töltjük majd Budapesten – jelezte jó előre –, megint az ELTE és a Debreceni Egyetem hívott tanítani.  Ha és amikor 2011 tavasza folyamán Magyarországon lesztek:  feltétlenül várunk Benneteket a Keleti Károly utcai lakásunkba, mondjuk például húsvéthétfőn, szépasszonykáinkat meglocsolandó.  Kérünk, jelentkezzetek! Szép tavaszt kívánva köszöntünk  Benneteket, Katival együtt, baráti szeretettel. Ölel, Károly.” Újabb megerősítésként:  „A 2011. tavaszi tanulmányi félévre a Debreceni Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem ismét meghívott egy-egy kurzus tanítására. 2011. január 15-én érkezünk Budapestre, és június 12-én repülünk vissza az USA-ba. Otthoni lakásunkban címünk ez: Dr. Nagy Károly és Katalin, 1024 Budapest, Keleti Károly utca 17. I/1, telefon: 1–315–2276, mobil:  30/591–8088.”


A tervezett húsvéti találkozás örökre elmaradt.

 

De továbbra is hozzám szólnak az amerikai magyar szigetvilág gondjairól tudósító könyvei, idézik hangját az irattartóból kikívánkozó levelei. Most már sosem tudja meg, hogy elsőként az ő neve ugrott be, amikor az 1999 októberében megjelent Nevelő egyház-súlypontú számunk megtervezéséhez hozzáláttam, és arra kerestem a választ: az erdélyi hagyományok és a nyugati modellek mennyiben segítik elő a 21. századi értékrend kialakítását? Hiszen negyedszázadon át küszködött az amerikai hétvégi iskolák működtetési és tankönyvellátási gondjainak megoldásával.  Válaszleveléből az derül ki, hogy Nyugati és kisebbségi magyar pedagógusok együttműködése címen számíthatok kéziratára. Mindenben számíthattunk rá, amiről úgy gondolta, hogy felkészülhetünk a 21. század első évtizedeiben ránk váró feladatokra.  Távolabbról szemlélt bennünket, és messzibbre látott? Vagy pedig mélyebb valóságismerettel rendelkezett? Számomra nem kétséges: ma sincs időszerűbb feladat, mint amire levelében engem is figyelmeztetett: ne a múltról cikkezzünk, hanem a jövendő alakításának módozatairól. Az együttműködés feltételeiről. Kárpát-medencei vonatkozásban épp úgy, mint a magyar szellemi műhelyek világszintű hálózatának a megteremtésével. 


 

Megjegyzés: Elhangzott a 13. anyanyelvi konferencián Nagyváradon, 2015. május 15-én. Felolvasta: Molnár Judit ny. magyar szakos tanár. A fényképet Nagy Károly lánya, Nagy Piroska bocsátotta rendelkezésünkre. (A szerk.)

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu