JÓZSA ERIKA (Nagyvárad)
Nagyvárad peremvidéke dombvidek. Alig félóra gyaloglás után, a Nagyállomás háta mögött, kanyargós kis utcákon, apró, régi házikók és nagyobb családi házak között haladva jutunk el a Törkömérő vagy Törkölymérő történelmi nevet viselő városrészbe; pontosabban az Alsó Törkölymérő utcába (mai nevén Nicolae Beldiceanu utca), ami néhol kertvárosi, néhol inkább falusi jelleget ölt. Ha valaki a régi lakosoktól megkérdezi, hogy a város melyik részén laknak, ők annyit mondanak: a Hegyen.
Ennek a vidéknek a törtenete egészen a középkorig nyúlik vissza. “egy néhai, váradi káptalan által kiadott 1723. évi leírásból, hitelesen kivonatolva magyarul ilymódon: Az Püspöky és Várad Hegy között Ország Uttja, az melly egyenessen megyen Váradra. Első Hegyének neve Törkölymérő…” https://epa.oszk.hu/00900/00939/00179/EPA00939_kereszteny_szo_2015_10_13.html. Akárcsak Várad többi dombján, ezen a vidéken is főként szőlőtermesztéssel foglalkoztak az emberek. “A váradi szőlőtermeles létét már az Árpád-kori oklevelek is igazolják. Sok adat szól a szőlők XIV. századi forgalmáról, de arról is, hogy mind a káptalan, mind a város lakosai számára fontos jövedelemi forrást jelentettek a váradi hegyen levő szőlők. A szántóföldek területe a XVI. század végén is minimális maradt s a város a bihari szőlőmonokultúra egyik központja volt. (Orosz István: Adatok Nagyvárad szőlőtermeléséhez a XVII. században és a XVIII. század első felében). Várad középpontjától még a legtávolabbi szőlők sem voltak 5 km-nél távolabb. Nagy részük egyházi tulajdonban volt, de ugyanúgy birtokoltak itt szőlőt, területeket más társadalmi rétegek képviselői is. Az 1962-es kollektivizálás nyomán megszűntek a családi szőlészetek, a szőlőterületek lecsökkentek. A kiskertekben megmaradt a szőlő, mellette gyümölcsfákat neveltek, zöldséget termesztettek.
Az Alsó Törkölymérő utca végén gyümölcsfákkal beültetett, kiterjedt területet találunk, ami egészen Száldobágyig húzodik. A kommunizmus ideje alatt, ezek a földek köznyelven a “ferma”, hivatalosan Gostat (állami szervezet) tulajdonába kerültek. A gyümölcsfák öntözéséhez vízre volt szükség, ezért létrehoztak itt egy víztározót, egy olyan földgáttal körbevett mesterséges tavat, amelynek a vizét öntözésre használták, illetve permetezéskor tartálykocsikat töltöttek fel itt, mert a permetszert is vízzel kellett elegyíteni. A tó mára már elveszítette eredeti funkcióját, sajnos eléggé elhanyagolt az állapota. A városvezetés tervei között szerepel ennek rendbetétele, zöldövezeti pihenőhelyként való hasznosítása. A környékbeliek közül néhányan kijárnak horgászni, nem is a halért, mint inkább a pihenésért.
Telente, ha befagy a tó vize, korcsolyázók, csúszkáló gyerekek szállják meg a jeget. Néha mi is teszünk egy sétát a gáton, onnan más perspektíva nyílik a környékre. Minden alkalommal elcsodálkozom azon az átalkuláson, ami az utóbbi években felgyorsult tempóban történik. A domboldalban gombamód szaporodnak a nagyobbnál nagyobb házak. Paradox helyzetet eredmenyeztek ezek a változások; ugyanis az emberek, keresve a városon kívüli, de a városhoz tartozó zöldövezeti részeket, egyre nagyobb számban költöztek és költöznek ide. Csakhogy az építkezések miatt, egyre kevesebb a zöld terület. A kertekben fű és tuja terem, néhol virágok.
A ’89-es forradalom után a “ferma” megszűnt, a földeket visszaszolgáltatták. Ma már csak romos betonépületek emlékeztetnek arra az időszakra. Érdekes megfigyelni ezeken a tipikusan kommunista építészeti stílust, díszítőelemeket. A gyümölcsösök területet vesztenek, a városlakók teret nyernek. Az Alsó Törkölymérő utca fele még nincs leaszfaltozva, kavicsos földút vezet ki a városból a gyümölcsösbe. Az Alsó Törkölymérő utca tulajdonképpen a völgyben található, de csak pár lépés a letérő kis utcákon, és gyönyörű kilátás tárul elénk a dombvidékről. A Törkölymérővel szemközti domboldalban még látható néhány borospince a régmúlt időkre emlékeztetve.
Az egykori szőlőtermelésre az utcában már csak a régi házaknál megmaradt lugasok és néhány szőlőtőke emlékeztet. Nagyszüleink kitartó és fáradságos munkája nem vonzza a mai embert. A szőlővel való foglalkozás életforma volt, egyfajta szenvedély. Az igazi szőlősgazda büszke volt szőlőjére, saját borára. Az utcában lakó Kurucz család legidősebb tagja, a 97 éves Kurucz Erzsébet mesélte, hogy férje, akinek egyik lábát amputalni kellett, hokedlivel helyettesítette azt, és úgy ment ki a kertbe mindennap gondozni a szőlőt. Vizet nem is igen ivott, mert úgy gondolta, az csak mosakodásra való. Ők még foglalkoztak állattenyésztéssel, volt tyúk és disznó is az udvarban. Ma már egyre kevesebben foglalkoznak ezzel, bár még lehet hallani néhány háznál kakaskukorékolást, disznóröfögést, libagágogást.
Az utca őslakossága magyarajkú volt, azonban a mai lakosság nemzetiségi összetétele vegyes képet mutat. A szomszédok ismerete már nem magától értetődő. Azok a szomszédok, akik ismerik egymást, mindig számíthatnak egymás segítségére. Itt még működik a kalákában való munka, teljesen természetes, hogy a szomszédok áthívják egymást, ha segítségre van szükségük. Ezt a szokást kellene megőrizni, mert fontos közösségösszetartó erő. Itt illik az utcán köszönni, még az idegennek is, vagy legalábbis biccenteni. Az ittélők bemennek a városba, és vidékre jönnek haza. Madarcsicsergést hallgatnak reggel és békakuruttyolást este. Város és falu kettősségét kellene megőrizni, megóvni a környezetet, megismertetni gyermekeinkkel a videk történetét; a kert, a természet gondozásának szeretetét.

1941

1943
A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem I. éves angol szakos hallgatója.
0 hozzászólás