Legutóbbi hozzászólások

  1. Azt tanultam Mestereimtől: A. Jászó Annától, Békési Imrétől, B. Fejes Katalintól, Bozsik Gabriellától, Büky Lászlótól, Deme Lászlótól, Dobcsányi Ferenctől, Keszler…

  2. Az én névadóm, Forray Tamás, 25. Losonci Gyalogezred őrmestere a másik podmeleci temető 32. sírjában van eltemetve két másik hősi…

Nemzetfogalom és irodalom

2015.01.05. hétfő, 17:21

3 805 megtekintés
 SIPOS LAJOS, BUDAPEST (ÚJPEST)


A „nemzet” (natio) és derivátumai (nemzeti, nemzetiség, nacionális, nacionalista) a „születni, származni” alapjelentésű latin igéből eredeztethetők.

 

Natio

A „nemzet” (natio) és derivátumai (nemzeti, nemzetiség, nacionális, nacionalista) a „születni, származni” alapjelentésű latin igéből eredeztethetők. Az etnikum etnikai, etnicitás, mely a „natio” származékainak a megfelelője, a görög „ethosz”-ból ered. Az etnikum – a legelterjedtebb felfogás szerint – területileg, genetikailag, alkatilag és kulturálisan elkülönülő származási csoportok olyan együttese, amelyik a nemzetté válás lehetőségével rendelkezik.

A „nemzet”-nek mint fogalomnak ugyanakkor többféle jelentése van. A középkorban egy uralkodó alá tartozó, nemesemberek összességét jelentette, függetlenül az adott személy anyanyelvétől és születési helyétől.[1] A „Natio Hungarica”-nak így jog szerint tagja volt a „hungarus” tudattal rendelkező szlovák, román, német, itáliai és más etnikumokhoz tartozó személy is.

 

A „nemzet” születése

A 16. századtól új korszak kezdődött Luther Márton fellépése és a reformáció elterjedése, a Biblia különböző nyelvekre való lefordítása, sokszorosítása és terjesztése nyomán[2] létrejött egy transzeurópai értelmiség, mely újraértelmezte viszonyát nem csak a hithez, hanem az őt körülvevő népcsoport nyelvéhez és múltjához.[3] Ebben a folyamatban, párhuzamosan a különböző európai államok rendjének és rendszerének kialakulásával kiformálódott az egyes etnikumokhoz tartozók összetartás-tudata, az anyanyelvükhöz-kötődés értéktudata, s a közös történelem képzete is. Ekkortól számítva eshet szó mai értelmében „nemzet”-ről, mégpedig – történelmi távlatból szemlélve – annak hamarosan kialakult két változatáról. Az első egy nemzethez tartozónak számította az egy ország területén élő különböző etnikumok tagjait. A másik a Közép- és Közép-Kelet-Európában volt egykori birodalmakban és a birodalmak helyén létrejött államalakulatokban, azokban az államokban formálódott, amelyekben a lakosság abszolút többsége egy etnikumból származott. Ezekben a közösség és az egyén identitását nem az állami élet, hanem az etnikai hovatartozás, az anyanyelv, a közös történelem tudata, a történelmi szimbólumok és a közösség eredetmítosza határozta meg. A hegeli hagyományt követve az első változatot, Fichte és Herder írásai alapján Friedrich Meinecke 1907-ben (nem biztos, hogy találó terminus technicussal) „politikai nemzet”-nek, a másikat „kultúrnemzet”-nek mondta.[4]

 

Politikai nemzet

A 19. század második felétől Európában a „politikai nemzet” vált általánosabbá. Megkezdődtek a klasszikusan multietnikus államok: Belgium, Svájc és Hollandia. És létrejött az egykori szász, bajor, sváb és egyéb német alapnyelvű királyságokból, fejedelemségekből, szabad városokból Németország, a nápolyi, a lombard, a toscan, a priemonti, a velencei királyságokból, fejedelemségekből és városi köztársaságokból Olaszország. E két nagy államban a valamikori közösség nyelvváltozata, történelemtudata és szimbólumai a meghatározóak ma is. Asoiben például, egy-két olasz lobogót leszámítva, mindenhol csak a város és Umbria jelképei láthatók. A helybeliek a városhoz és Umbriához tartozónak tekintik magukat. Történelmi emlékezetük a 13. századi Szent Ferencig, a 13–14. század határán élt Giottóig, az umbriai festőiskoláig megy vissza. Számukra az Appennini-félszigetet magába foglaló Olaszország pusztán gazdasági-politikai keret.

 

Nemzetek születése a Kárpát-medencében

Másként alakult a helyzet a Kárpát-medencében. A 9. század végén több hullámban ideérkezett magyar törzsek az ural-altáji népcsoport ugor ágához tartoztak. Az ugor, ezen belül a finn-ugor ág az i. e. 3. évezred végén bomlott fel. Ekkortól őseink a honfoglalásig különböző népcsoportokkal éltek együtt, nyelvüket, eredet-mondáikat, hitüket azonban megőrizték.[5] Ez az időszak folyamatos genetikai keveredést is jelentett, mely a honfoglalás után folytatódott az itt talált avar pásztornéppel, szláv földművesekkel, germán iparosokkal, a 11. századtól idetelepülő zsidókkal. Az amúgyis vegyes etnikai összetételű honfoglaló magyarság génállománya aztán még tovább gazdagodott a 13. században betelepült kunokkal és jászokkal, a tatárjárás után IV. Béla hívására ideérkezett szászokkal, szlovákokkal, ruszinokkal, románokkal, a török kiűzése után, a „harmadik honfoglalás” idején beköltözött svábokkal, szlovákokkal, románokkal, ruszinokkal, kisebb számban a Kárpát-medencébe érkezett olaszokkal, franciákkal és spanyolokkal.[6]

A magyarság, a népkeveredés ellenére, a 19. század közepéig homogénnek tételezte magát. S változatlanul élt az Anonymus által is szavakba foglalt hun-Attila és magyar-Árpád nemzetségének azonosságtudata.

A homogén magyarság eszméjét az Erdélyi-medencét lakó székelyek a 19. század második felében részben módosították. Új identitást fogalmaztak meg maguknak. Orbán Balázs 1868-ban Attila hun fejedelem „maradékai”-nak tekintette a székelyeket, akik – leírása szerint – „az V-ik század végétől egészen a rokon magyar nemzet megjöttéig fenntartotta magát”, s az „Attila öröksége felett őrködő székelyek szövetségesként csatlakoztak a rokon magyarokhoz, s a sereg előcsapatjaként részt vettek a magyar birodalom alakításainak küzdelmeiben.”[7]

Az mindenesetre tény, hogy a 10-11. század fordulóján a Kárpát-medencében a honfoglaló magyarok leszármazottai szerezték meg maguknak az államot. Ez az állam a 13–15. században Közép-Európa vezető hatalma volt. A 17. század végén az ország ugyan a Habsburg Birodalom része lett, de megőrizte rendi-politikai mechanizmusait, a kiváltságokkal rendelkezők pedig beleszólhattak az ország irányításába. A viszonylagos önállóság egyik jele volt a latin hivatalos nyelvként való használata az állami élet bizonyos fórumain. A soknemzetiségű Habsburg Birodalomban II. József 1784-ben a németet tette az állami ügyintézés nyelvévé, s a soketnikumú magyar királyságban is ezt a nyelvet kívánta egységesítő államnyelvvé emelni. A király törekvése ellen fordultak a magyar rendek és a Magyarország területén élő román, szlovák, szerb, horvát és cseh etnikumhoz tartozók is. Amíg Nyugat-Európában a birodalmi elv és a birodalmat alkotó, más nyelvet beszélők közötti nézeteltérések nem emelkedtek politikai szintre, addig a Kárpát-medencében a nyelvi szabadságjogokért vívott küzdelem végletesen szembefordította a más és más nyelvet beszélő népcsoportokat. A nyelvi és kulturális öntudatra ébredt, de önálló állami léttel nem rendelkezők megindították a harcot saját államuk megteremtéséért.

A 19. század második felében pedig az itt élő etnikumok hozzákezdtek a maguk „ezredéves múlt”-jának megfogalmazásához.

Egyes szlovák és román történészek kétségessé tették a honfoglaló és önálló azonosságot teremtő magyarok jogát a Kárpát-medence területeihez. A székhelyét Fogarasról Balázsfalvára áthelyező román püspök, Inocenthie Micu-Klejn már az 1730-as években követelte a románság mint politikai entitás elismerését, szavakba foglalta a dákóromán kontinuitás történeti koncepcióját, őshonosnak tekintve Erdélyben a románságot, azt a pásztor-népcsoportot, amelyik antropológiai, őstörténeti, nyelvföldrajzi bizonyítékok és az oklevelek tanúsága szerint a 13. században tűnt fel Magyarország területén.[8] A 19. században Micu-Klejn szellemi örökösei megszerezték a valamikor egységesnek gondolt román területeket: Moldovát, Havasföldet, Bukovinát és az Erdélyi-medencét. Az 1930-as évtizedtől, Lucian Blaga Spaţiul mioritic (A mioritikus tér) című könyvétől számítva pedig a dákóromán kontinuitást történetileg autentikusnak tartó román történészek „barbár magyarok”-ról írtak, akik megváltoztatták „a román történelem meneté”-t, arra kényszerítették az „őslakosok”-at, hogy vonuljanak vissza „az organikus élet”-be, s „etnografikus egyházi kultúrá”-val bojkottálják a „történelme”-t, őrizzék meg a maguk szakrális lényegét addig, amíg létrejön az önálló román állam.[9]

A szlovákok nem csak a valamikori Felvidéket tekintették-tekintik őshazájuknak (ahol 1910-ben 881 326 magyar anyanyelvű élt, s Galántától Dunaszerdahelyen, Léván, Rimaszombaton, Rozsnyón, Királyhelmecen és Kassán a lakosság 66,5–98,7%-ban magyar volt).[10] Őshazájuknak számították-számítják a Kárpát-medence nagy észét. A ma használatos szlovák gimnáziumi tankönyvekben „magyar hordák”-ról lehet olvasni, melyek elpusztították az első közép-európai keresztény államot, a 883-tól létező Szlovákiát, „megbontották” az eredetileg összefüggő szláv településterületet. Azt a látszatot keltik, „mintha a mai határok között létező Szlovákiának az elmúlt ezer évben mindig is létezett volna a mai Magyarország területének egészét kitöltő változata.[11]

 

Kultúrnemzet, politikai nemzet

A Kárpát-medencében az 1920-as békediktátum után megalakult államok, Friedrich Meinecke fogalmai szerint, küldetéstudattal, nacionális önbizalommal szervezték és szervezik a politikai rendszerüket. Az ott élő, más etnikumhoz tartózókat nem tekintik államalkotó tényezőknek, még az Őrvidékkel (mai nevén: Burgenlanddal) gyarapodott Ausztriában sem. Élesebb a diszkrimináció Romániában és Szlovákiában, ahol az őslakos magyarok ma élő utódait magyarul beszélő románoknak és szlovákoknak mondják. „Kultúrnemzet”-ként viselkednek.

Magyarország mai rendszerében multietnikus ’politikai nemzet”. Két jellegzetességgel. Egyrészt segíti a területén élő, más etnikumhoz tartozók saját identitás-alakítását, s őket is nemzetalkotó tényezőknek tekinti. Másrészt – nem egyező mértékben – az 1960-as évek közepétől óvatosan, ma határozottan és jogi eszközökkel is támogatja a környező államokban élő magyarokat a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra megtartásában, a magyarsághoz tartozás érzésének megőrzésében.

A magyar literatúrának az a része, amelyik évszázadokon át tematizálta a magyar etnikum, a magyar állam és a magyar nemzet sorsvállalását és sorsváltozását, néhol párhuzamosan, néhol azt megelőzve, máshol megkésve követte ezt a folyamatot.

A latin nyelven írott krónikák közül Anonymus, Kézai Simon és Kálti Márk megemlíti a hun-magyar rokonságot. Csáti Demeter az 1526 körül készült Ének Pannónia megvételéről című versében „Szithiából [!] kijött” magyarokat idéz, akárcsak a Papvilág Magyarországon című alkotás névtelen szerzője. A török hódoltság százötven évében és a kuruc–labanc harcok időszakában válnak hangulati és tematikai sablonokká és toposzokká a magyarok közti viszályról, a területében megkisebbedett hazáról, a „szegény megromlott s elfogyott magyar nép”-ről szóló fordulatok.[12] Ebben az időszakban jelenik meg költészetünkben több olyan képzet, amelyik a reformkorszakban küldetéstudatot felépítő „kultúrnemzet”-fogalom része lesz. Ilyen például a bűnökért haragvó és az országra romlást hozó, az országot büntető Isten toposza.[13] Ebben az időszakban bukkan föl és válik általánossá a katolikus és protestáns énekekben az Isten áldásáért való könyörgés.

A Közép-Európában középhatalmi ábrándokban élő, a millenniumi ünnepségekkel egy új ezer évet is köszönteni akaró hivatalos Magyarország nem „politikai nemzet”-ként, hanem nagyon erős küldetéstudattal rendelkező „kultúrnemzet”-ként lépett fel. Ennek az eszmének megvoltak a hívei az irodalomban egészen az 1940-es évekig, esetleg még tovább is. Közéjük tartozott Rátkay László, a Gyere haza, Kossuth Lajos című versével, Sas Ede a Március 15-tel, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Váradi Antal, Zempléni Árpád (ő Az őr. Kossuth legenda című alkotással), a Nemzeti Galéria képeinek Romániába történő elszállítását megakadályozó ezredről írt Romanelli című versével Zichy Géza gróf, Czóbel Minka, Farkas Imre, Gáspár Jenő, Gyökössy Endre, Az ezeresztendős magyar szerzője, Harsányi Lajos és mások. Ők valamilyen formában a „magyar kultúrfölény”-gondolat hívei voltak.

Nem tartozott bele ebbe a körbe Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Babits Mihály és Ady Endre, akik tisztában voltak azzal, hogy a sokféle etnikumú Magyarországon nem lehet megélni a magyar hazafiságot e keretek között. Ady, hogy csak egyetlen szerző dokumentálja az 1920 előtti másként gondolkozást, 1905. április 8-án ezt írta a Budapesti Naplóban A nacionalizmus alkonya című cikkében: „A hazafiság valami olyan sine qua nonja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni, s szót sem kell keresni hozzá. A közös kultúrában a közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.” A Huszadik Század 1912. november–decemberi számában meg ezt írta Ady S ha Erdélyt elveszik? című írásában: „[…] Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt.”

1920 után a „kultúrnemzet” fogalmi rendszerében gondolkodók, anélkül természetesen, hogy Meinecke gondolatmenetét ismerték volna, e fogalom jellemzői alapján minősítettek. Verseikben, novelláikban, regényeikben vagy teljes kultúrarevíziót, vagy a zömmel magyarok által lakott részek visszacsatolását remélték. Mások tudták, amit Babits Mihály az 1919 februárjában az Új Világ című lapban leírt: „Nem a föld maga szent, hanem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság.”[14] Ez a nem territoriális elvű, nem küldetéstudatú, nem kirekesztő nemzetfogalom a „politikai nemzet” körén belül gondolkozik. A nemzetben az etnikumok nyelvét, kultúráját, történelemtudatát és – mindenekelőtt – az egyéni vállalást tekintette-tekinti meghatározónak.

A nemzetre vonatkoztatott, s tendenciájában helytálló fogalmak azonban steril formában természetesen nem alkalmazhatók a magyar nemzetre és a magyar irodalomra. A magyarság a tizenhat európai kisebbség közül a legszámottevőbb: a nemzet 25,1%-a élt 1980-ban a határokon túl.[15] Az abszolút szám bizonyára változott azóta, az országok azonban semmiképp. A nemzet állami széttagoltsága ugyanakkor nem befolyásolja azt a tényt, hogy az országhatárokon belül és azokon túl született, magyar nyelven készült, a magyar kulturális hagyományra támaszkodó alkotások egyazon nemzeti irodalomhoz tartoznak.

 

Többszörös kötődés

A más államokban született magyar szépirodalmi alkotások azonban – amint erről Kányádi Sándor írt[16] – többszörös kötődésűek. Kapcsolódnak a magyar nyelvhez és a hagyományokhoz, ahhoz a magyar környezethez, melyben létrejöttek, továbbá annak az államnak a kulturális örökségéhez, ahol a különböző etnikumok művészete nem egyszerűen egymás mellett él, de hat is az egyik a másikra. „A többszörös kötődések ugyanakkor nem alakították át radikális módon ennek az irodalomnak a »szociológiai« lényegét.”[17] Olyan művek jelzik ön- és sorsazonosságunkat, mint Babits Mihály Hazám című verse, József Attila A Dunánál című költeménye, Dsida Jenőtől a Csokonai sírjánál és a Psalmus hungaricus, Illyés Gyulától A faj védői, Csoóri Sándor Rejtett önarcképe, Csanádi Imre Csillagfogója, Bella Istvántól a Tudsz-e még világul?, Mezey Katalintól a Határaink és Kányádi Sándor verse 1991-ből, a Kőkoporsó.

 alt

Névjegy:

Sipos Lajos, professor emeritus, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tiszteletbeli elnöke.

 


[1] Anderson, Benedict, Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmusról és elterjedéséről, ford. Sonkoly Gábor, Bp., L’Harmattan Kiadó, 2006, 23–33.

[2] A Biblia 1552 és 1564 között 430 teljes vagy részleges kiadást ért meg. Vö. Székelyhidi Ágoston, Nemzet, anyanyelv, anyaország, Magyar Napló, 2009/10, 32.

[3] Romsics Ignác, Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19–20. században, Bp., Napvilág Kiadó, 2004, 9–10.

[4]

[5] Balázs Géza, Nyelvünk múltja, jelene és jövője = Magyar Kulturális kalauz, szerk. Bognár Antal, Szondi György, Bp., Napkút Kiadó, 2011, 13–17.

[6] Czeizel Endre, A magyarság genetikája, Bp., Galenus Kiadó, 2003, 21–47, 75–86, 94–94; Romsics Ignác, Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában, i. m., 51–60.

[7] Orbán Balázs, A székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból, Pest, Ráth Mór bizománya, 1868, I, 4–5.

[8] Erdély története, főszerk. Köpeczi Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 1987, I, 301–305, 341–347, II, 1015–1016.

[9] Miskolczy Ambrus, Lélek és titok. A „miozitikus tér mítosza” avagy Lucian Blaga eszmevilágáról, Bp., Közép-Európa Intézet–Kortárs Kiadó, 1999, 24–39.

[10] Kocsis Károly, Elcsatoltak. Magyarok a szomszéd államokban, Bp., Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 1990, 102–104.

[11] A szlovák tankönyvekben ilyen fejezetcímek vannak: „Szlovákia az utolsó Árpád-házi uralkodók idején”, „Gazdasági és szociális fejlődés a 14–15. századi Szlovákiában”. Ezekben a szlovák tankönyvekben a Trianon előtti Magyarországot „Uhozsko”-nak, lakóit „uhozs”-nak, a Trianon utánit „Madarsko”-nak és „Mad’ar”-nak nevezik. Vö. Simon Attila, Magyarságkép a szlovák gimnáziumi tankönyvekben, Rubicon, 2009/4, 62–64.

[12] Tinódi Lantos Sebestyén, Prini Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról; Bornemissza Péter, Siralmas énnéköm…; Rimay János, Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán, fogyásán.

[13] Szegedi Gergely, A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásról, Névtelen, Erdély veszedelméről, Rimay János, Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán, fogyásán, Névtelen, Gondolkodjál szegény magyar…, Névtelen, Magyarország romlásáról, Névtelen, Oh, keserves gyászba öltözött szép hazám, Névtelen, A boldog Szűz Máriához.

[14] Babits Mihály, Esszék, tanulmányok, s.a.r. Belia György, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, I, 551.

[15] Kocsis Károly, Elcsatoltak. Magyarok a szomszéd államokban, i. m., 99.

[16] Kányádi Sándor, Líránkról Bécsben, Korunk, 1968/1, 68–73.

[17] Pomogáts Béla, A magyar irodalom Erdélyben (1918–1944), Csíkszereda, Pallas Akadémia Könyvkiadó, 2008, I, 27.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu