KORZENSZKY RICHÁRD (TIHANY)

 

Előkészíteni az utódok kultúráját

 

 

Kedves Barátaim: ünnep volt az elmúlt pár nap. S ünnep van ma is. Az ünnep: közösségformáló és megtartó valóság. Ünnepelni csak azt lehet, ami ugyanazt jelenti mindenki számára. Amely közösséget teremt és kifejez azokkal, akik most itt együtt vannak, és közösségben vagyunk mindazokkal, akik előttünk jártak, s ugyanúgy ezen a nyelven vették birtokba a világot, s mondhatták ki, hogy nevét is, virágát is tudom… Világnak világa, virágnak virága…

 

 

 

Ünnep van, mert együtt vagyunk. Az ünnepbe megmártózni mindig lélektisztító, embernemesítő esemény. Köszönjük mindazoknak, akik segítettek abban, hogy valóban együtt ünnepelhessünk. Köszönjük a pedagógusoknak, a fiataloknak, a szervezőknek, a segítőknek, a támogatóknak.

 

 

Egy olyan ügy teremtett számunkra ünnepet, amely létkérdés: szétesünk vagy továbbra is együvé tartozunk. Határok nélkül.

 

 

Nagy Gáspár írta, több, mint tizenöt évvel ezelőtt: „Aki Európa közepén a magyar nyelvet kapta örökül anyjától, az látszólag a legtárstalanabb, legkülönösebb nyelvre mondhatja immár több, mint ezer esztendeje, hogy ez az anyanyelve. S azt is, hogy kiállta a viharokat. Mert a történelem minden gyilkos igyekezete ellenére fönnmaradt. Sőt megtartotta a nemzetet is! Hol föntről, isteni, mágneses erővel, hol nádasok-zsombékok békakuruttyos mélyéről adván a támasztékot. Mert voltak papjai, költői, szentjei: tehát hites bujdosói, akik eben a nyelvben gondolták el a paradicsomkert és a végítélet közötti titokra a megfelelő szókat, igéket s imákat. S a nyelv úgy súgott nekik Isten által, hogy megmaradt az éltető nemzetség is. Egymást erősítvén a bajban, romlásban, majd a gyógyulásban”. (Nagy Gáspár: Nem félteni kell, hanem sokkal jobban szeretni. Vigília 2001/7)

 

 

Egymást erősítvén… Ami itt történt és történik – és reményeim szerint még sokáig történni fog -, az az egymás erősítése. Ébren tartani azt a meggyőződésünket, hogy közünk van egymáshoz, nekünk, akik most élünk; közünk van azokhoz, akiktől – valaki így fogalmaz – a szemölcseinket kaptuk.

 

Különösen is fontos ez itt és most, abban a közegben, amit Európának nevezünk. Ahol olyan jó volna egységet teremteni, egymást elfogadni, egymást megérteni. De csak az tudja megérteni a másikat, aki világosan tudja, hogy ő ki, hogy honnan jön, hol van – és hová megy.

 

Kodály Zoltánt hadd idézzem: „Mielőtt … arra törekszünk, hogy az angolt angolosan, a németet németesen beszéljük: próbáljuk meg a magyart magyarosan, minden idegen mellékíz nélkül beszélni. A magyar kiejtést is tanulni kell, még született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folyamatosan, berozsdásodik.” („Vessünk gátat kiejtésünk romlásának” – Kodály Zoltán, 1938. In: A zene mindenkié 137. o.)

 

Ez a figyelmeztetés a felszínen a nyelv ügyére figyelmeztet. A mélyben azonban sokkal többről van szó. Önmagunkról. Vessünk gátat mindenfajta romlásnak. Mert az anyanyelv ügye nem egyszerűen nyelvészeti kérdés. Nem kulturális kihívás. Emberségünk ügye. Morális – azaz erkölcsi kérdés.

 

Hogy gondolkodik erről Hamvas Béla? „Kultúrában születni nemcsak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltságokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészíteni az utódok kultúráját.” (Hamvas Béla: A világválság, Magvető, 1983. 41.o.)

 

Erkölcsi kérdést említettem: az erkölcs és az élet összefügg. Az élet értelme és a jövőbe vetett hit elválaszthatatlan. Akarunk-e egyáltalán élni? Egyszeri és megismételhetetlen az életünk. Az enyém, a sajátom, és a családunk, közösségünk, népünk, nemzetünk élete is egyszeri és megismételhetetlen. Mi tart egybe minket? Vannak-e olyan kincseink, amelyek csak a mi értékeink? Kincsek, értékek, amelyeket nem szabad az enyészetnek adni?

 

Szükségünk van katarzisra

 

Vannak élményeink, amelyek egész lényünket átjárják. Vannak megismételhetetlen találkozásaink, amikor a puszta tudást, a rációt meghaladó élményekben van részünk. Megtisztító, átalakító élményekben. Ne féljünk kimondani: szükségünk van a katarzisra, a sorsunk, létezésünk értelmét megsejtető élményekre. Amikor önmagunkat nem tartjuk meg magunknak, hanem merünk bátran adni magunkból. Merünk bátran másokért élni. Egy felgyorsult világban, ahol az információ mennyisége sokszorosan meghaladja az emberi agy befogadó képességét, s ahol a változások gyorsaságát képtelenek vagyunk követni, ahol a technikai civilizáció fejlettségét nem követi a szív civilizációjának fejlettsége – Káin bunkósbotja és az atombomba között csupán technikai különbség van, s mindkettőt ugyanarra lehet használni, – egy ilyen világban csakis az összetartó, egymást különbözőségükben is elfogadni képes közösségek jelenthetik a reményt: van jövőnk, lesz jövőnk.

 

A szívverésünk ritmusa ugyanannyi, amióta világ a világ. Kell, hogy tudjunk hallgatni a szívünkre… Ne féljünk kimondani: mindannyian szeretnénk boldogok lenni. Szeretnénk, ha elfogadnának, ha megértenének minket. Ennek a feltétele azonban az, hogy tudjam, ki vagyok, és merjem vállalni önmagamat gyökereimmel, közös kultúránkkal, anyanyelvünkkel.

 

Manapság, amikor egyre élesebb a feszültség egy mindent egységesíteni akaró, leginkább gazdasági érdekeket figyelembe vevő érdekközösség törekvései és az önmagukat megőrizni kívánó, múltjukat, kultúrájukat igazi értéknek tekintő nemzetek erőfeszítései között, különösen is fontos, hogy tisztán, világosan meg tudjuk fogalmazni önmagunkat, hogy meg tudjuk mondani, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk. Talán sosem volt még ennyire fontos az igaz, őszinte és tiszta beszéd.

 

Úgy kell megtalálni az egységet, a közös hangot, a testvériséget, a közösséget, a szabadságot, hogy közben nem adjuk föl önmagunkat és nem számoljuk föl – és nem engedjük, hogy fölszámolják a gyökereinket. Anyanyelvünket. Kultúránkat. Önazonosságunkat.

 

Márai Sándor írta csaknem nyolcvan esztendővel ezelőtt: „Nem szabad engedni, mikor a politika, az üzlet, a sekélyes ízlés, művészi, szellemi, erkölcsi kérdésekben a félműveltek gyáva és sunyi lelkendezése, erkölcsi felelőtlensége arra csábítsanak, hogy te, az író, varázsszavak, tehát az ellenállás őrzője, vállald velük együtt a felelősséget tetteikért, cinkosuk legyél, mikor eladják azt a szigorú törvényt, mely szívedben és minden emberi szívben ég, a megtisztulás vágyának, a tökéletesen és művészi formában fogalmazott és kifejezett Igazság és Szépség vágyának törvényét.” (Kassai őrjárat 1941. 110. o.)

 

S ugyanő írja a következőket is: „Magyarország (…) csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni. (…) De ez az ország semmitől nem fél úgy, mint a minőségtől, s az igazi műveltségtől, amely valóban hősiesség.” (Márai Sándor 1944)

 

Kedves Barátaim, minden találkozás egyszeri. De kell, hogy legyen folytatása. Bárcsak minél többen tudomást szereznének arról, hogy vannak, vagyunk, akik számára fontos a sorsunk. Vagyunk, akik az értékeket fölébe helyezzük a pillanatnyi érdekeknek. Ünnep volt ez a pár nap sokunk számára, akik meg vagyunk győződve arról, hogy a szép magyar beszédnek emberformáló, közösség-megtartó ereje van.

 

Adja Isten, hogy egyre többen részesei lehessenek a következő években is ennek az ünnepnek.  Mert „Él magyar, áll Buda még…” (Kisfaludy Károly: Mohács)

 

 

Megjegyzés: Az 54. Kazinczy-verseny (középiskolások Szép magyar beszéd versenye) záró ünnepségén tartott beszéd, Győr, Városháza, 2019. április 27.