SZILVÁSI CSABA verse (TATABÁNYA)

 

Szilvási Csaba

Kodály Zoltán, jeles zenetudós s nyelvőr

javasolta, hogy az édes anyanyelvről

is legyen a rádióban egy hiteles

adás, és ne csak alkalmi, de rendszeres,

s mivel egy Jó magyar beszéd versenyt is nyert,

erre alkalmas lenne az immár ismert,

kedves, szelíd hangú, nem harsány, nem zajos

ifjú nyelvésztudorunk, Lőrincze Lajos.

 

Megszületett a műsor. Vasárnap délben

a harangszó után, még ebédidőben

ment mindennap, és szinte szent imádságként

hangzott, s úrvacsorai kenyérként s borként

vette magához – határon belül s kívül –

minden magyar, „rendületlenül” és „hívül”,

és élvezte, hosszú-hosszú éveken át

a jeles tudós-nyelvápoló műsorát,

amelyben szó esett a „finnugorságról”,

nyelvünkben az egyes és a többes számról,

a madárlátta, szúette, istenverte

összetett s régi – pilis, pemet – szók „lelke”,

s a páros testrészek egyként kezelése

egy- egy ötpercesének lett szerves része,

De foglalkozott- mert „nagy úr” – a muszájjal,

meg a „sütök tikmonyaskát”-nyelvjárással,

sőt, a„sikálózástól simulkázásig”

eljutott mindegyik fontos nyelvjárásig.

Járt a szép tündelevény szavunk nyomában,

s otthon volt ő mindenféle névadásban,

Ildikón, Izsón, Jóskán át Katalinig

minden névről tudta, hogy honnan származik.

Megjelent nála a télen és a nyáron,

az uram, a férjem, a fiam, a lányom,

s a hangsúly, a beszédhangok jelentése

is szót kapott, hogy mindenki értőn értse

nyelvünket, s szóba került a helyesírás,

az ly, az egybe- s különírás,

sőt, sok fontos nyelvhelyességi probléma

is megjelent bennük – kifejtve –  mint téma

(az egyelőre-egyenlőre és mások),

s az érdekes szólások és  közmondások

eredete, jelentése, „sava-borsa”,

származása, megszületése és sorsa.

Fajtánk, a magyarság két archetípusa,

megtestesítője, „ős-korifeusa”

a harcos a kardos s a dolgos, a kapás,

egyik az ellenségnek kész istencsapás,

a másik honjára égi áldást hozó,

földművelő, kapás és kaszás dolgozó.

Lőrincze, a nyelvőr nem szakállas, bajszos,

talpig felfegyverzett, puskás, kardos harcos

(ahogy Nyelvőrségben könyvében jellemzi

– megmutatva azt, hogy milyennek kell lenni –

a jó nyelvművelőt, egy kicsit magát is),

hanem toronyőr, ki nemcsak vigyáz, lát is,

tágas szemhatárral, hol szép gazdaságot,

smaragd búzamezőt, erdőt, vadvirágot,

hol gazos földeket, vagy végképp elhagyott

vad vidéket, megműveletlen parlagot.

 

Nekünk ő szelíd arcú, ritkán nevető,

gyakrabban komoly, mint vidám szántóvető,

kinek „a nyelv háza körüli” s „mezei”

munkáján meglátszanak Isten kezei.

Mint kapás magyar maga a földi jóság,

a becsületesség és megbízhatóság.

Azt vallja, hogy – „Navigare necesse est –

mindenkor lásd el a kötelességedet.

De kardos magyar is: erkölcsi magvető.

Roppant munkaerő, pedáns, rendszerető.
Mindenbe belead apait, anyait,

munkaszeretetre, kitartásra tanít.

Mint a madár, nem bír megülni egy ágon,

nem fárasztja el semmi az égvilágon.

Soha nem kíméli sem lelkét, sem testét,

az ő számára ismeretlen a restség.

Bár a feje mindig tervekkel van tele,

nem az álmok, hanem az élet embere.

Jó, építő ember. Szigorú pontosság

jellemzi és suhancos, hősies tettvágy.

Amikor számára lehetőség akad,

tér nyílik, már futtatja az agarakat.

 

Lőrinczének, mert fogékony volt a jóra,

szívügye, sőt valóságos missziója,

lett, s míg dolgozott érette és gondozta,

még tudós karrierjét is feláldozta

a nyelvünket megszállottan ápolgató,

korábban még lelkes nyelvjáráskutató,

pedig kezdetben még aligha sejtette,

hogy mekkora kárpótlást kap majd helyette:

nemzetétől egyfajta népszerűséget,

„Nessus-inget”, mely hol melegít, hol éget.

 

Mikor betegágyán feküdt a kórházban,

életének utolsó évében, s lázban

várta, hogy meghallgassa a Kossuth adón

a családjától kapott Szokol rádión

kedvenc ötpercesét, csalódnia kellett,

ugyanis az Édes anyanyelvünk helyett

cimbalommal, klarinéttal s hegedűvel,

egy Jó ebédhez szóló nóta hangzott el.

 

„Sic transit gloria mundi” – mondta halkan,

szomorúan, lelkileg szinte már holtan.

Fájt neki, hogy bármilyen sokat tett érte,

műsora meghalt, és kár, hogy ő túlélte.

 

Ám Édes anyanyelvünk és Nyelvőrségen

című könyvei közkinccsé váltak régen.

A nyelvőrség – finnül kielivartio –

napjainkban is egy igazi misszió,

amitől (ez is egy Lőrincze-könyv címe)

igazándiból „megnől az ember szíve”

 

„Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven

Rólatok korának csodát énekeljen?”

– teszi fel a kérdést Arany Álom-való

című versében, és ő a válaszadó:

-„Félre kishitűek, félre! Nem veszett el,

Élni fog nyelvében, élni művészettel

Még soká e nemzet!”- kiáltja lelkesen,

anyanyelvünk ügyét szolgálva „versesen”

Egressy Gábornak című költeménye

soraiban, mutatva, hogy él reménye.

 

Nőttön-nő tiszta fénye, amint időben

távozik, s mennél messzebb van tőlünk térben –

írja Széchenyi emlékezete című

versében a költő, a hűséges szívű.

 

Lőrinczére is érvényesek e sorok:

és, míg ez a „pulykanyomos glóbusz” forog,

– mert gazdagítva nyelvünk „szimfóniáját”,

belejátszotta csodás, szép muzsikáját,

és mint a tiszta, szép virág a virágzást,

és a nemes égi madár a szárnyalást,

képviselve a Mennybéli földi mását,

betöltötte gyönyörű, szép hivatását –

őt soha nem felejtjük el e hazában,

és helye lesz nemzetünk Panteonjában.

 

(2015)