Legutóbbi hozzászólások

Nyelv – irodalom – identitás határon innen és túl

2014.12.30. kedd, 21:07

2 303 megtekintés

 HÓDI ÉVA, ADA (SZERBIA)

A nemzeti identitás probléma nélküli vállalása kisebbségi helyzetben még az ezredforduló elején sem ment könnyen.

Határon innen

2000-ben jelentette meg a Tinta Könyvkiadó a Grétsy László által válogatott és szerkesztett A mi nyelvünk című kötetet, amelynek alcíme: Íróink és költőink a magyar nyelvről. A kötetet gyakran forgatom, és csodálattal olvasom a kötetben összegyűjtött 269 magyar író és költő vallomását anyanyelvéről. A vallomások több évszázadot ölelnek fel: az 1625-ben született Apáczai Csere Jánostól a nagy klasszikusokon, Kazinczyn, Petőfin, Arany Jánoson, Babits Mihályon, Vörösmartyn, Kosztolányin keresztül Kányádi Sándorig, Csoóri Sándorig, Zalán Tiborig. Majd háromszáz magyar író, költő vall gyönyörűen, egyéni módon anyanyelvéről, ecseteli nyelvünk gazdagságát, szépségeit, és versben, prózában kifejezi anyanyelvhez fűződő mély érzéseit.
E közel 400 évet felölelő kötet kapcsán is elgondolkodhatunk azon, hogy a magyar irodalomban az elmúlt századok alatt íróink és költőink egyik alapvető fontosságú témának tekintették az anyanyelvvel való foglalkozást. Sokszor, sokféleképp és különböző nézőpontból foglalkoztak az anyanyelvvel. Faludy György a szerelmes elragadtatásával ír róla: „A magyar nyelv mindig szerelmem, mindig boldogságom volt”, Örkény a magyar nyelvet egyenesen a világ csodájának tartja. Megragadó az is, ahogy az író szemével jellemzik a magyar nyelv sajátosságait: „A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja” (Illyés), ”Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai” (József Attila). Takács Tibor Gyönyörű, zöngés mássalhangzóról c. versében elragadtatottan ír a b betűről. Nagy hangsúlyt kap klasszikus irodalmunkban a nyelv jövőjéért, sorsáért, s vele együtt az egész nemzetért érzett aggodalom. Füst Milánt idézhetnénk: „Ó, jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok”, vagy Kisfaludy Sándort: „Nem a föld, nem a folyók tartják öszve a nemzetet, hanem a nyelv.” Mintha a próféta, a látnok szólt volna belőle, hisz jelen 21. századi valóságunkra szó szerint érvényes a majd 200 évvel ezelőtti gondolat. Mint ahogy az az anyanyelvvel kapcsolatos írói felfogás is, amelyet a mai pszichológiai irányzatok megerősítenek, miszerint az anyanyelv személyiségünk, önazonosságunk meghatározó része: Kosztolányit idézve: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható …Mélyen bennem van, a vérem cseppjeiben, idegem dúcában, metafizikai rejtélyként….”. S nem utolsó sorban az a gondolat, hogy nyelvünket folyamatosan gondozni, ápolni kell – vagyis ahogy Nagy László fogalmazta meg: „Tanulnunk kell magyarul a sírig” (Az emberi szó jelene és jövője. Grétsy 339. o.)
Az anyanyelv és a nemzeti elkötelezettség, a nemzeti sorskérdések iránti érdeklődés klasszikus nemzeti irodalmunk egyik századokon átívelő meghatározó vonulata. Nagy íróink, költőink életművét – Janus Pannoniustól, Zrínyitől Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig, Petőfi, Arany, Kölcsey Vörösmarty költészetétől Ady Endrén keresztül Csoóri Sándorig a nemzeti nyelvünkért és a nemzet sorsáért érzett aggodalom hatja át, az írói felelősségvállalás eszméje, és az a mély meggyőződés, hogy az irodalom a maga eszközeivel hatást tud gyakorolni nemzeti közösségünkre. Elborzadva olvastam egy internetes portálon, hogy egy „tanárnő” türelmetlenül követelte, hogy hagyják már ki a magyar iskolák tananyagából az olyan avitt írók műveit, mint Jókai Mór, mert a tanulók amúgy se értik a hosszadalmas leírásokat, és idegen tőlük maga a tartalom is. Mi annak idején Jókain nőttünk fel, és A kőszívű ember fiainak történetéből a hazaszeretet, az önfeláldozás, a helytállás, az elkötelezettség erkölcsi eszméjét tanultuk meg, és nem az Eugén-Edmund szerepcsere naivitásán nevetgéltünk. Együtt izgultunk Gárdonyi Egri csillagok c. regényében a hős vérvédőkkel, leckét kapva hazafiságból és elborzadtunk az árulás, az ármány veszélyes következményein – nevetni már csak sok évvel később hallottam fiatalokat – no nem a regényt olvasva, mert az már hosszú nekik – a regényből készült filmet nézve, amint a filmbeli pár méteres várfalról lelökött török katonák hosszú percekig ordítottak jajongva, mielőtt földet értek, és azon is, hogy nyilván takarékossági megfontolásból egyes statiszták többször is feltűntek a vásznon hol a hós várvédők, hol a gaz janicsárok szerepében.. Sokat tanultunk íróink segítségével nemzeti történelmünk jeles eseményeiről, a tájhoz, a néphez, a családhoz való kötődésről, a társadalmi visszásságokról, nemzeti múltunk dicső és tragikus történéseiről. Sőt, talán még első pszichológiai ismereteinket is – Kosztolányi, Csáth Géza segítségével – az irodalomból merítettük. A műveket olvasva magunkénak éreztük nemzeti múltunk nagy eseményeit, azonosságot vállaltunk nemzeti közösségünkkel és felnőtt életünk során nyelvi és nemzeti közösségünk hasznos tagjaiként fiatalkori eszményeink szellemében szerettünk volna tevőlegesen is valamit hozzátenni közösségünk ügyéhez.
Nos, mára alaposan megváltozott a világ. Mint ahogy az élet más területén, az irodalomban is az egyén került a mű középpontjába, az én válsága, csalódottsága, kiábrándultsága, kilátástalansága, esendősége. Az irodalom, az irodalmi mű ma már – kevés kivételtől eltekintve – nem tekinti céljának a nemzeti sorskérdések irodalmi megjelenítését, így a korábbi századokban hangsúlyosan jelen levő közösségformáló ereje is elgyengült. Igaz ugyan, hogy soha nem látott méretű könyvhegyek tornyosulnak a könyvesboltokban, könyváruházakban, de kevés az érdeklődő, még kevesebb a vásárló. A könyv drága árucikké, szinte luxuscikké vált, amit egyre kevesebben engedhetnek meg maguknak. Különösen akkor nem áldoznak rá, ha a könyvet egyszeri elolvasás után akár el is dobhatják – nem érdemes őrizni, gyűjteni, nem érdemes többször elővenni, ha nem találunk benne újragondolásra, felidézésre méltó gondolatot, kimunkált írói megfogalmazást, ha az egészet el is felejtjük, mire a végére érünk, ha a könyv nem az olvasóhoz szól, hanem az önkifejezést tartja céljának. Petőfi gondolatai mára mintha az irodalom lomtárába kerültek volna:„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ saját fájdalmad s örömed/ Nincs rád szüksége a világnak/ S azért a szent fát félretedd.”
Nem különb a helyzet az irodalmi mű nyelvével sem. Mi még azon az eszmén nőttünk fel, hogy az irodalmi nyelv a legmagasabb szintű nyelvi norma, íróinktól-költőinktől van mit tanulnunk nyelvünk szépsége, gazdagsága, választékossága, kimunkáltsága vonatkozásában is, és ilyen beállítódással fogtunk neki egy-egy irodalmi mű elolvasásának. Arany, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Weöres Sándor míves sorai, nyelvi bravúrjai, kimunkált nyelvezete elkápráztattak minket, mindmáig maradandó élmény jelentettek számunkra. Nos, mit kezdünk akkor a mai modern irodalmi művek nyelvezetével? A mai modern irodalmi művekben szinte kötelezően megjelenő vaskos trágárságokkal? Ahogy régebben eufémisztikusan mondtuk: a „nyomdafestéket nem tűrő” szövegekkel? Már jártam úgy – még a nyolcvanas években -, hogy szülői értekezleten felháborodottan lobogtatták a szülők a neves irodalmi folyóirat legújabb számát, melyben a neves kortárs költő József Attiláról írt évfordulós tisztelgő versében minősíthetetlen, leginkább kocsmai körökben használatos nyelvi fordulatot használt. Azóta már nem a szülők háborognak, hanem a szerkesztők, az írók, a kritikusok, ha valaki kifogásolni meri a vulgáris nyelvi megoldásokat, és maradinak, vaskalaposnak, és ki tudja, még minek titulálják az ilyen nézetet valló személyeket. A trágárság polgárjogot nyert a mai irodalomban, a választékos, kiművelt írói nyelv már nem követelmény, nem elvárás.
Természetesen nem lehet általánosítani. Még ma is vannak szép számmal íróink, költőink, akik írásaiból a nemzeti elkötelezettség sugárzik, és nagy gonddal, nagy művészi átéléssel formálják meg nemzetünk jövőjéért aggódó gondolataikat. De ők mai szemmel már nem számítanak a modernek közé, csakúgy, mint olvasóik, akik a futtatott modern írók műveiből kiállított látványos könyvhegyek ellenére sem kérnek a rájuk erőszakolt kínálatból.
 
Határon túl

Ha nyelv – irodalom – identitás viszonyrendszerét a határon túli magyar népcsoportok körében szeretnénk szemügyre venni, különbséget kell tennünk aszerint, hogy az elcsatolt területekről vagy a kivándoroltakról van-e szó. A kivándoroltaktól eltérően ugyanis egészen más sajátosságok jellemzik az elcsatolt területeken élő kisebbségek helyzetét. Ők nem önként kerültek kisebbségi léthelyzetbe, a nagyhatalmak döntöttek sorsuk felől, és az elmúlt több mint kilencven év alatt nem egyszer fenyegetettség érzést, létbizonytalanságot kellett átélniük. Ez a helyzet a nyelvhasználat, a kisebbségi irodalom és nemzeti identitás vonatkozásában is egyértelműen nyomon követhető.
A nemzeti identitás probléma nélküli vállalása kisebbségi helyzetben még az ezredforduló elején sem ment könnyen. Kedves, szeretve tisztelt zentai író barátunk – sajnos, azóta már nincs az élők sorában – 2002 nyarán, amikor elvittük neki ajándékba 80 év kisebbségben című könyvünket, címlappal diszkréten lefelé fordította, amikor albérlőjének fia közeledett a kerti asztal felé, ahol beszélgettünk.
Az identitásvállalás problematikája mellett az identitáskeresés is valós probléma kisebbségi helyzetben. Ami érthető is, a kezdeti időkben talán jobban, de a körülmények folytán még ma is. Noha az embernek általában is számos identitáskerete van, még most is általános az a felfogás, hogy egy identitás mellett kell letenni a voksot. Kisebbségi léthelyzetben olykor nem mindig lehet egyértelműen eldönteni a kérdést. Amikor a Vajdasági magyar ki kicsoda lexikont készítettük, többen jelezték, hogy – helyzetük, kötődéseik, vallásuk, családi kapcsolataik és számos más ok révén nemzeti vonatkozásban is kettős, a magyar mellett egy másik identitással, nevezetesen jugoszláv, horvát, zsidó identitással is rendelkeznek. Mi ezt nem tekintettük problémának, és a lexikonba bevettük ezeket a személyeket is.
Az identitáskeresés és identitásvállalás problematikája kisebbségi körülmények között nemcsak a személyiség vonatkozásában, de a nyelvhasználatban és az irodalomban is érezteti hatását. Kiindulva abból a tényből, hogy már eleve az anyanyelv használata is állásfoglalás a nemzeti identitás mellett, bizonyos esetekben komoly fegyverténnyel ér fel, egészen addig, hogy helyesnek vagy helytelennek tekintjük az évtizedek során a szomszédos népekkel való együttélés folytán a nyelvünkbe bekerült idegen szavakat. A mindenki által ismert, és már az unalomig emlegetett majica, trénerka, kosárka, patika, bazen (atlétatrikó, tréningruha, kosárlabda, sportcipő, medence) típusú szavakra gondolok itt elsősorban. Mi úgy vélekedünk erről, hogy kerülni kell ezek használatát, és a magyar köznyelv által meghonosodott magyar szavakat kell beszédünkben és írásunkban alkalmazni ezek helyett, az iskolás gyerekeket is erre buzdítjuk, de nem mindenki osztja ezt a nézetet. Az újabban kiadott értelmező szótárak egy része ma már felveszi a magyar nyelv állományába ezeket a szavakat. Nem ránk vár annak az eldöntése, hogy ez így helyes vagy helytelen, mi egyelőre idegenkedünk tőle, de lehet, hogy más szempontok alapján méltányos: sokan mindennapi szinten használják, egy adott közösségen belül mindenki érti, és olykor-olykor használja is. A nyelvi normának a kritériumait amúgy is nagyon nehéz megállapítani. Dubrovnik – mondom én, Dubrovnyik, mondja magyarországi barátnőm. A Blédi tóról beszélek, anyaországi barátom kiigazít, hogy az magyarul Bledi tó. A budapesti Képzőművészeti Egyetem nemrég felvette Moholy Nagy László neves képzőművész nevét, aki egy ideig Ada község területén, Moholon élt, emlékére pár éve Adán is, Moholon is emléktáblát állítottak. Nos, az ő nevét következetesen Moholynak (Mohoj) mondják az anyaországban, és türelmetlenül helyreigazítanak, ha Moholynak mondom. Pedig Nagy László Moholhoz való kötődése miatt vette fel a Moholy nevet. Hát most akkor mi a helyes? Elintézhetnénk a kérdést azzal, hogy „mi így mondjuk”, amott meg úgy, de a kommunikáció megkönnyítése érdekében nem ártana ezekben az esetekben sem egy egységes állásfoglalás.
A kisebbségi léthelyzetbe való kerülés egyértelműen meghatározó szerepet játszott a kisebbségi körülmények között kibontakozó irodalmakban. Jelenleg a vajdasági magyar irodalomra gondolok, de nevezték már jugoszláviai magyar irodalomnak is, kisebbségi és nemzetiségi irodalomnak is, tartották teljesen önálló irodalomnak, illetve az egyetemes magyar irodalom részének. Már a megnevezés és helyének kijelölése, tehát az önmeghatározás is jelzi azokat a problémákat, amelyek közepette kibontakozott a kisebbségbe szakadt vajdasági nemzetrész irodalma.
A vajdasági magyar irodalom fellendülését a 60-as évektől, a Symposion nemzedék megjelenésétől szokták számítani. A modernség, a nemzetfelettiség, a tiszta irodalmiság, az avantgarde és a posztmodern tendenciák előtérbe kerülésével nagyon sok megoldhatatlan és nehezen eldönthető problémát lehetett kiküszöbölni. A modern, friss, fiatal hangok megjelenése, az új szemléletmód egyértelműen felülírta a provincializmus címkéjét, sőt, akár példát is lehetett meríteni a jugoszláv irodalomban már meglevő, de még az anyaországi irodalomban sem ismeretes forrásokból, köszönve mindezt annak a sajátos helyzetnek, hogy a vajdasági írók szerb forrásokra támaszkodva hamarabb tájékozódhattak a modern irodalmi eszmék felől. A vajdasági magyar irodalomban megjelenő és egyre inkább tért hódító modern divatos irányzatoknak köszönhetően nemcsak a provincializmus bélyegétől lehetett megszabadulni, de ettől a szemléletmódtól távol állt a nemzeti érzelmek, nemzeti gyökerek felmutatása is. A tiszta irodalmiság, a nemzetfelettiség eszméje iránti elkötelezettség a hatalom iráni lojalitás szempontjából is kedvezőbb helyzetet teremtett.
Mi lett a következménye ennek a jelenségnek? Egyfelől a korábbi évtizedekhez képest a vajdasági magyar irodalom vitathatatlan fellendülése következett be, számos író, költő jelent meg a színen, irodalmi pályázatok láttak napvilágot, irodalmi folyóiratokat hoztak létre, a Forum Könyvkiadó megjelentette a műveket, díjakat alapítottak az irodalom serkentésére érdekében, és a vajdasági magyar irodalom szerepe fajsúlyossá vált a kisebbségi körülmények között élő magyarok anyanyelvi kultúrájának megőrzésében. Mint ahogy a kisebbségi kultúrák általában, a vajdasági magyar kultúra is irodalomcentrikus volt, azaz az irodalomra hárult (volna) a feladat, hogy pótolja a hiányzó anyanyelvi intézményeket, tudományt, kutatást.
E fellendülés más szempontból, az olvasók, a kisebbségi anyanyelvi közösség részéről megközelítve, már nem ad ennyire örömteli képet. Az olvasók elszakadnak a modern irodalomtól, nem értik, nem tud hozzájuk közel kerülni, úgy érzik, nem az ő világukat tükrözi, nem hozzájuk szól. Több mint harminc éves könyvtári munkám alatt a legtöbbet annak a kérdőívnek a kitöltésével szenvedtünk, amelyben évente-fél évente számot kellett adni arról, melyek azok az első kiadású, hazai könyvkiadó által hazai szerzőtől kiadott könyvek, amelyeket a legtöbbet kölcsönöztek ki a könyvtárból. Nem nagyon akadtak ilyenek. Az olvasók nem értik a modern irodalmat, úgy érzik, nem az ő világuk, az őket foglalkoztató életérzéstől és világlátástól távol állnak ezek a művek, és az olyan könyveket keresik, amelyek az ő belső bizonytalanságaikról, problémáikról szólnak, és kimondva kimondatlanul valamiféle útmutatót, fogódzót várnának az olvasott művektől. Az írói önkifejezés szándékát önmagában keveslik, és széles ívben elkerülik azokat a könyvtári polcokat, amelyeken az ilyen jellegű modern irodalom kap elhelyezést. Az irodalom szerepe az olvasók részéről ilyenformán visszaszorult, ami nemcsak a határon túli kisebbségi irodalomra jellemző, hanem általánosabb jelenség. A nemzeti elkötelezettségnek a magyar irodalomra korábban olyannyira jellemző sajátossága visszaszorulóban van, és bármennyit is sajnálkozunk azon, hogy a ma embere nem olvas eleget, észre kell vennünk, hogy nem az olvasási kedv veszett oda, hanem inkább a kínálat nem esik egybe az olvasói elvárásokkal.
 
Összegzés
 
Összegezésként nyelv – irodalom – identitás viszonyrendszerének mai körülményeink közötti néhány sajátosságát átgondolva határon innen és túl is úgy tűnik, hogy az irodalom fő sodrában háttérbe kerül a nemzeti tudat, és a globalizálódó világra jellemző tendenciák erősödnek fel. Ezek hatására a mai irodalom nyelvében, témaválasztásában, eszközeiben is modernebb, nyugatiasabb, de ennek komoly ára van: elszakadva a nemzeti érdekek felvállalásától hatásköre beszűkül, és a korábbi századok során betöltött nemzeti érdekeket szolgáló szerepének eltűnésével olvasótábora is csak szűk körre korlátozódik.  
 
alt


0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu