Köszöntő beszéd a Kazinczy Műhely estjén

DEMETER SZILÁRD (a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

amíg még szabad így köszönteni, Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon.

Van a hermeneutikának egy tízpontos kérdése, így hangzik: a nyelv híd vagy korlát?

Most engedjük el a tudományosságot, inkább játsszunk a képpel. Legyen a nyelv híd. Valahonnan valahová vezet, összeköt.

Vagy legyen a nyelv korlát, ami elválaszt.

Vagy legyen a nyelv mindkettő, nyelvi hídon nyelvi korlát, megyünk a hídon, korlátok között, oszlopfőnek ott vannak nekünk az ikes igék, amolyan hídavatásként onnan ugrik a valóság folyamába a magyar nyelv tanulója.

Az a baj ezzel a képpel, hogy dinamizál. Továbbküld, nyelven túli célt ad, menni kell, a honnan még csak-csak értelmezhető (egyébként nálunk még ezt is megkérdőjelezik), – na de hová tartunk? A túlpart homályhatár. Egy hídon legföljebb szemlélődsz egy keveset, de élni nem lehet rajta.

Ami viszont még nagyobb probléma ezzel a hamis dilemmával, hogy a nyelvre eszközként tekint.

Kicsit olyan érzés belegondolni, mint amikor a világvégét várva gyümölcsfát ültetnél, és csak az ásóról beszélsz. Hű, micsoda nyele van, csuda jó a fogás rajta, és hát az az ásófej… Biztosan van a fizikának is esztétikája, láthatjuk szépnek az atomot – de attól még nem lesz metafizika.

Valószínűleg azért sarjad bennünk ez az ellenérzés, mert mi, magyarok a nyelvünkre nem kizárólagosan a kommunikáció eszközeként tekintünk. Az anyanyelv házunk és hazánk, életünk. Tehát politika is.

Más nemzetek közösséget kapnak anyjuktól – mi nyelvet. A magyar anyától született magyarnak ki kell mondania: magyar vagyok. És mindig lesz egy másik magyar, aki ezt kétségbe vonja. Ilyen politika: harcos, karcos, szekértáboros.

Lehetne más is, nyilván, de olyan nagyon ne lepődjünk meg: bő száz éve ott állunk a határaink mindkét oldalán, lovaink feje országrészeinkből kifelé néz, mi pedig hátrafelé nyilazunk. Egy erdélyinél, kárpátaljainál, felvidékinél, őrvidékinél, vajdaságinál ennek talán még volna is értelme – de kit találhat el az a magyar, aki Magyarország határain állva hátrafelé nyilaz? Naná, hogy egy másik magyart.

Aztán csodálkozunk, hogy ápolnunk kell az anyanyelvet. Beszélő nélkül halott a nyelv, ha gyengítjük a beszélőt, erőtlenedik a nyelv is. Tulajdonképpen tehát nemcsak a nyelvet ápoljuk és védjük, hanem a magyarokat is. És ha jól csináljuk, akkor mi, magyarok szerte a világon nem csak nyelvtestvérek leszünk/maradunk, hanem erős nemzetként nyelvünkben élve dicsérjük az Urat.

Mert erről beszél Arany János akkor, amikor azt írja:

„Ha minket elfú az idők zivatarja:

Nem lesz az istennek soha több magyarja.”

És ez a lényeg. Már az bőséges oka lenne egy harcosabb nyelvpolitikának, hogy ezer éve rokonnyelv nélküli népként építjük a Kárpát-medencét. De Istennek magyarjaiként a Teremtő elleni vétek lenne föladni, nyelvet, házat, hazát cserélni. Nincs másik magyar nemzet, nincs másik magyar nyelv, nincs másik magyar haza.

Köszönöm a figyelmet!

(Elhangzott 2021. december 10-én a Petőfi Irodalomi Múzeumban a Kazinczy Műhely estjén, amelyen bemutatták a Jelentés a magyar nyelvről 2016—2020 című kötetet, valamint az Élő magyaróra első adásait.)