Farkas Árpád erdélyi költőt kérdezi Birtalan Andrea (Budapest)

 

Márai Sándor írta, hogy „mindig a költők csinálnak hazát a legelőből”. Ahhoz képest egy ideig nem jelenhettek meg itthon a művei, később pedig már ő nem hagyta kiadni az írásait, amíg Magyarországon nem lesz demokratikus választás. Ha jól tudom, két évig Ön sem publikálhatott. Hogyan élte meg Ön ezeket az éveket?

 

 

– Látszólag tág dimenziók és minőségükben távoli tartalmak szikráztathatóak össze ebben a kérdésben. Márait büszke kassai polgári család ivadékaként állítólag azért csapták ki a kassai főgimnáziumból, mert, nem csak megszökött hazulról, de ahelyett, hogy idejében írói név mögé rejtőzött volna, „bepiszkította” Grosschmidt Sándor Károly Henrik – születésekor kapott – családnevét azáltal, hogy saját nevét használva „pofátlanul” megnyert egy irodalmi novellapályázatot, s a budai katolikus gimnáziumból már mint afféle horgerantalokra nézett vissza a kassai tanári karra: fogom én nem középiskolás fokon magyar irodalomra tanítani a kendtek kölykeit. Egyféle garabonciásként Németországban zsurnalistáskodta-szépíróskodta ifjú éveit, de Thomas Mann magyarországi látogatását már nagy lendülettel ő szervezi, s húzódik is haza a fasizálódó országból, hogy negyvennyolcban egyik legrangosabb magyar íróként, két könyvével is kicenzúrázottan kelljen bujkálnia a szovjet szuronyok elől. Földig bombázott Logodi utcai házuk romjain fogadja meg, hogy míg ez a horda, mely legelővé dúlta hazáját, el nem takarodik, s szabad választások nem lesznek, sem önmagát, sem műveit haza nem engedi. Sorsának tragikomédiája, hogy minekutána 1937-ben büszkén jelenti ki „magyar úr és író nem sértődik!”, hosszas, bár jelentős művekkel termékeny németországi, párizsi, svájci és olaszhoni emigráns évek után Európától távol, a Csendes-óceán partjain köt ki, s életmunkájával ugyan viszonylagos és jogos megelégedettségben, de kilátástalanságba sivárult sorsára, teljessé váló emberi magányára igenis sértődötten, Sant Diego-i családi léttől is árván maradottan – főbelövi magát. Kilencvenegy éves korában, karnyújtásnyira a hazaváró útlevéltől, alig esztendőnyire a világsikertől.

 

Nem párhuzamos életutakról beszélnék, amikor Illyés Gyulát említem a szinte azonos minőség-méretű magyar írók sorában Máraival, aki önkéntes száműzetésből küldözgette fullánkos üzeneteit a Puszták népe és az Egy mondat a zsarnokságról szerzőjének, kollaboránssággal vádolva, miszerint otthon maradásával hitelesítette a szovjet megszállást. De vádolták idehaza is a fejbúbig jogvédő patrióta, és övig a jogot sértő nacionalizmus elleni küzdelembe hevült, a magyarok seregtelen vezérének is gúnyolt és becézett, dolgát idehaza végző másik írói nagyságot a rendszerváltás előtt, és néma, csak a legnagyobbaknak kijáró, ironikus csönddel utána. Történt mindez azalatt, míg ő ötágú sípját fújdogálva próbálgatta a már-már lehetetlent: a szétszóratásban is együvé terelni nemzetünk legjobbjait, egyúttal a legelőt felhagyó Márai számára is a „haza a magasban” fogalomkörével jelölve ki a fölmagasló tehetségű, világ árvájává vált konok magyar író maga választotta otthonát.

 

Nem írói méretekről, nagyságokról beszélnék én itt, ki a Füves könyvet és a két író naplóját a magyar irodalom legnagyobb teljesítményei közé sorolnám, de ha igaz, hogy „mindig a költők csinálnak hazát a legelőből”, akkor nemcsak e zsenipáros egymással is szembe-beszédére kell gondolnunk, mert Sinka Istvántól Kosztolányi Dezsőig sokak teremtőképességéből áll össze ez az úgynevezett legelő- és levegőtisztogatás, melyben viszonylagos és zárt szabadságában is tovább éltet bennünket a magyar nyelv.

 

Ugye, hogy kérdése második felére távoli és széles nekikanyarodásnak tetszik e válasz, hiszen mindehhez képest mily jelentéktelennek tűnhet a hatvanas évek egyik erdélyi fiatal versfaragójának – alig három esztendővel porondra lépése után – kétéves silentiumra fogása. Ez is ötvenhat tengelye körül forgott. Erdélyben is ekkor (1964) bocsátották szabadon a forradalom itteni áldozatait. Nem eléggé elítélhető módon irodalmi körünkbe hívtuk a korszak erdélyi írófejedelmét, a négy általánosával rektori rangra kapott munkásírót, olyan természetű kérdésekkel bombázva, mint például: nemzeti sorskérdéseink helyett miért a labdarúgó mérkőzések szotyolázóiról cikkezik, melyek elől egyenesen a pártbizottságig menekült, csapkodván asztalt: látott ő már ötvenhatot!

 

Kolozsvár egyetemi ifjúságát tehát pont eme amnesztiás pillanatokban kellett figyelmeztetnie a hatalomnak: össze ne tévessze a kis irodalomköri csetepatét egy újabb magyar világ eljövetelével. Olyannyira ártatlan-naivak és kezdő terroristák valánk még, fiai ama zsenge szocializmusnak, hogy házkutatás során az első, lefegyverzőnek szánt kérdésre, miszerint „fegyver van-e a lakásban?”, könnyed, félálombéli zavarral nyújtottam át előző este több mint kétszáz, különböző szakmát tanuló fiatal előtt felolvasott Cipőfűzőárus című versemet, gyöngécske Jevtusenko-utánérzést, melynek rejtett eszmeiségét (ha volt neki) a nemrég lezajlott, Sztálinnal leszámoló szovjet pártkongresszus is szabadalmaztathatta volna.

 

A vásárra vitt bőrnek ára is van,

nem huncut benne róka, sem menyét.

A cimborákat nyúzom álmaimban:

Te mért hallgatsz? te mért? te mért?

(Farkas Árpád: Vallató)

 

 

Hiába forgatták fel köröttünk fél Erdélyt, a soroltaknál súlyosabb bélyeget sütni az öt kiszemelt poétajelöltre a legnagyobb jogi fondorlattal sem sikerült, így hát rajtunk hagyták az „államellenes és nacionalista jellegű megnyilvánulások” pecsétjét, a KISZ-tagokat kicsapták a szervezetből, s mert én még csak azt a státuszt sem értem el azaddig, mi lehetett volna nagyobb büntetés írói pályára készülő, csőrüket még csak nyitogatni kísérlő poétasüvölvények számára, mint a nyilvánosság két esztendőre való megvonása. S ha már ennyire belementünk ebbe a mára már csak incidensnek tekinthető kalandba, meg kell vallanom, egyetemi társaink közül csupán két fiatal román költő kelt védelmünkre (Ana Blandiana és Nicolae Prelipceanu), határozottan tiltakozva az államellenességgel és nacionalizmussal illető vádak ellen. Ami szerény személyemet illeti, valósággal felszabadultan távoztam a vágóhíd-hangulattal indult gyűlésről, azzal az élménnyel, hogy vallatásomra szolgáló röpke hónap alatt bepillanthattam a hatalom boszorkánykonyhájába, a diktatúragyártás kulisszatitkaiba, vértezvén érezvén magam a jövőre nézvést arra is, hogy néhány köröttünk ácsorgó kerti törpe, akaratunk ellenére is megnövekedett titkainkat kilesse.

 

Sosem tapasztalt kíváncsiság és megnövekedett tudásvágy elegyült valami hazulról hozott konoksággal, hogy az olyanszerű, revizionista mételyként elkobzott könyveket, mint Garaudy Parttalan realizmus?, Váci Mihály Kelet felől, Móricz Erdély-trilógia, sőt, hallj te oda, mily fenyegető könyvcím: Illés Béla Honfoglalás, s más hasonlóan veszedelmes, a házkutatáskor elorzott tulajdonomat visszaköveteljem. Ami pedig a versírást illeti, elfolyik előlem az a két esztendő, akár a havi megélhetés-kiegészítésként önkéntesen leadott vér. Némely kritikusaim ez időszakra datálják legsikerültebb verseimet, itt keresendő a Jegenyekör összetettebb metaforáinak forrásvidéke. S ha már metaforát említettünk, ebben a tiltásos állapotban kerültem közel gyermekkorom magasba emelkedő legelőivel, s rajzolódtak ki a „haza a magasban” rejtelmes, csábító körvonalai.

 

Az anyanyelvi kultúra a megmaradás eszköze, ez 1920 óta különösen fontos Erdélyben, hiszen föléboltozódott államnyelvként a román. A jövevényszavakat a hétköznapi nyelvben természetes módon használjuk (pl.: borkán, buletin, punga). Mennyire befolyásolta az erdélyi magyar irodalmi nyelvet a román nyelv?

 

– Vitáznék ezzel a kérdésével, mert igaz, hogy az anyanyelvi kultúra meghatározója a nemzeti identitásnak, de nem mindegy, hogy milyenféle megmaradás-eszményről beszélünk. Lehetsz hajnalt rikkantó kakas a trágyadombodon, harangozó lehetsz a toronyban. Szép kifejezésnek tetszik a román államnyelv fölénkboltozódása, de inkább nyersebben nyelvi nyársakat emlegetnék, amelyekkel rápirítani is lehet anyanyelvedre, ha nem beszéled szépen a kötelezőt. Az egymás páramelegében élők udvarias, a megértés jegyében igyekvő nyelvkölcsönzéseit nem nevezném jövevényszavaknak, használatukat csupán nyelvi restségnek, szókincsapadásnak. Minden nyelv akkor és akkor fogad tárt karokkal idegen szavakat, amikor még a fedőfogalmakra nem áll kész és pontos szókincs rendelkezésére, legyen szó itt új technikai vívmányokról, de ha egy új megnevezés, végigfutva a világ száján, meg-megáll egy entitás nyelve hegyén, akkor már nem lájkol, hanem ’kedvelni’ is mer, pénztárcájában hordja a ’személyazonosságiját’, aprozár helyett ’zöldségüzletbe’ jár ’paradicsompaprikát’, s nem gogost vásárolni.

 

Az irodalmi nyelv attól még persze nem válik irodalmivá, ha kerüli, és nem igyekszik tükrözni e szerencsétlen hétköznapi találkozásokat, de az már az értelmiségi egész nyelvterületre kiterjedő restségére vall, hogy a kezdetektől tévéműsorok helyett tükörfordításban nézzük a tévéadásokat, nemcsak a szakmában, de nemzetiségi területeken is hagytuk eluralkodni a nem is oly egyértelmű magyaradást.

 

Mert kebledre betegen mentem,

s találtalak még betegebben,

megvirradt lázban égő orcád,

óvlak hát, kicsiny Magyarország.

(Farkas Árpád: Magyarország. Részlet.)

 

A kommunizmusban gyakoriak voltak a sorok közötti üzenetek. Mennyire terhelte meg a költői nyelvet ez a többletfunkció?

 

– Terhelni? A több-, sőt, sokértelmű szavak legyezőszerű sugárzásában hiszek, de sorok között üzengetni sosem szerettem volna. Esztétáink azt hiszem nagyon tévednek, mikor a metaforikus lombozatú beszédet az élesebb tartalmak amolyan lengéscsillapítójának tekintik. „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” – írja József Attila egyáltalán nem sorok közé, hanem nyílt, egyenes beszédként. Illyés Gyulával szólva „a (költői) kép a legcáfolhatatlanabb beszéd”. A helyén és pontosan használt metafora mindig többszörösére erősíti föl mondandónkat, úgyhogy bátran mondhatjuk, egy brosúrányi direkt beszéd többet hallgat el napi gondjainkról, mint egy célpontosan irányzott haiku. Megengedem, nem a haiku a legtalálóbb műformai megjelölés ez ügyben, de a metaforától lecsupaszított igazságkereső szavak könnyebben válnak senki se hallja-propagandaszövegekké. Minthogy imáink pincemélyből felszivárgó segítségkérése hamarabb találhat meghalló fülre és szívre, mint kopaszon magasló dombon a szélfútta hegyi beszéd.

 

 

Ön is fordít román műveket magyarra, többek között Marin Sorescut, Ana Blandianat és Adrian Popescut. Miben tér el a műfordítás művészete a versírástól?

 

– Nehéz annyi költői-fordítói vallomás után e gúzsba kötve táncolásról nem egyénre és alkatra szabottan válaszolni. Én a fordítandó költők közül mindig olyanokat választottam, akik magyarul is elmondanák, amit anyanyelvükön szándékoznak. A műfordítás titkainak firtatásához pedig nem ajánlhatok avatottabb kalauzt Kosztolányi Dezsőnél, aki Elek Artúrnak az ő Poe A holló című verse egyébként zseniális fordításának bírálatával szemben a műfordítás lényegi fortélyait is feltáró esszében védi meg munkáját: „Nekem legfőbb ambícióm, hogy szép magyar verset adjak, amely az eredetit lehetőségig megközelíti. A szó szerinti hűség és a szépség többnyire ellenségek. […] A műfordítás művészi munka, kompromisszumok sorozata, sok kompromisszum legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik –, zseniális csalás. De költeményt a híres törvényszéki tolmács hűségével oly kevéssé lehet lefordítani, mint egy szójátékot. Újat kell alkotni helyette, másikat, amely vele lélekben, zenében, formában mégis azonos, hamisat, amely mégis igaz. […] Igaz, a versen megérzik az egyéniségem verete. Ha költő költi át a verset, mindig ez a vád éri. […] Az angol és a magyar nyelv, Poe egyéniségének és az én egyéniségemnek természetes eredője a munkám. Hiszen azon a versen, ami a Nyugatban megjelent, nemcsak a Poe neve szerepel, hanem az enyém is.”

 

Sok tinta folyt a magyar írásbeliség eme, műfordításbéli hűtlenkedve is hűségesnek maradni csörtéjében, amelyet anyanyelvünk világbéli magányossága s elzártságából fakadó mohó kitörés- és megismerés-vágya gerjesztett újra meg újra, s én úgy hiszem, ebbéli görcseiből végül is Babitsék, Szabó Lőrincék – s hogy presziőzködjünk is kissé – Tóth Árpád Verlaine Őszi sanzonjával jutott csúcsra, melyet vájtfülűek az eredetinél is magasabb minőségnek tartanak.

 

Ihletett szorgalmuknak köszönhetően többnyire elült a megkötés-szándékú lánccsörgés, nem beszélve Faludy Villonjáról, melynek hódítása óta már nem is műfordításról, hanem átköltésről, megengedőbb átültetésekről beszélünk, különösképp a drámairodalom vonatkozásában, hol a rendezői önkény időnként már csak homályló magvát hagyja meg a műveknek, teljesen a napi politikára néző dramaturgia gúnyájába öltöztetve klasszikus értékeket is. Ilyenkor forog sírjában hajdanán a teljes Shakespeare magyar megszólaltatásának veselkedett Arany János, Vörösmarty, Petőfi, kik azzal sem vigasztalódhatnának, hogy világirodalmi mércével mért saját munkáik csaknem nyersfordításként – időnként korszerűtlennek vélt kellékeket, pompás rímeiket is veszítve –, afféle szabadversekként csillognának a kortárs angolszász irodalmi skanzenjeiben, jó, magunk iránt legalább mi legyünk nagylelkűek: az egyetemes kultúra egén.

 

A műfordításirodalom-csere alakulásába, különösképp társadalmi rendszerváltásokkor, az ideológia irányította kultúrdiplomáciának köszönhetően a keleti tömb több fiatal nemzedéke kénytelen volt a Timur és csapatán, Zoja Koszmogyemszkaján nevelkedni, hogy most  leszármazottaik, nemolvasásuk dacára is az Egri csillagokat és a teljes Jókait szidják.

 

Sajátosan alakult a román irodalom és erdélyi műfordításkultúra viszonya. Ha, akár alkalmi diplomáciai meggondolásból dicsérni kell romániai magyar meglétünket, a román elit részéről, nem is vállveregtően, de mindég elhangzik, hogy a magyar nyelv az egyetlen a világon, melyen minden román irodalmi termék, csaknem válogatás nélkül megtalálható. Ennek eredői a XIX. század közepi, nehezen szárnyat bontani akaró transzilvanizmus nemes szándékú elszánásaiban keresendőek, de főleg Trianon és 45 után egyfajta társadalmi megfelni akarás, mondjuk ki: stréberség is színezte az egymás kultúrája iránti őszinte megismerésvágyat. Le kell fordítani például Eminescu sovén, már-már vérhabos magyarság ellenes, entitásunkat a világból is kikergetni szándékozó költeményeit és publicisztikáját? Máig ható miheztartás végett, s a román nacionalizmus korabeli kiteljesedésének dokumentumaiként mindenképp.

 

Engem például, mikor félig szabadúszóként Ana Blandiana költeményeinek fordításába fogtam, a személyi szimpátia mellett a szakmai szolidaritás késztetett, lévén, hogy akkortájt, metaforikus erejű társadalom – sőt növényi létben alvó nemzetbírálatáért a román kiadók politikai tiltólistáján szerepelt. Lássuk a medvét akkor hát magyarul, vágtunk neki Domokos Géza kiadói egyetértésével. Az elsőre lengének , könnyednek, bársonyosan nőiesnek tetsző hangtartás, mely mögött kemény mélységek is tátongtak, eleinte megpróbáltató feladatot jelentett az én jóval darabosabb, szálkásabb versbeszédemnek, de segítségemre sietett a női emancipáció erősödő hulláma, miszerint csak költők vannak, nő(i)költők nincsenek, s kézügyben lévén a Kosztolányi–doktrina, recenzenseim szerint sikerült egy Ana Blandiana–Farkas kötetet tető alá hoznom, melyben csak egy falusi istálló-jelenetben az „erotikával fejt tőgyek” idilljét bíztam asszonyi kezekre.

 

Műveiben fontos szerepet kap az erdő, a hó, a falusi élet, illetve nem kizárólag a köznyelvet alkalmazza, hanem megjelennek a székely tájnyelvi szavak is. Milyen metafizikai többlet van a székely nyelvjárásban az anyaországi magyar nyelvhez képest?

 

– Az a tény, hogy anyanyelvemen írok, életem legnagyobb eseménye – mondja egyik esszéjében Szabadkáról jövet Kosztolányi. „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” – írja Kányádi Sándor Apáczai című versében. Én is Székelyföldről jővén, magam számára mindezt akként árnyalnám tovább, hogy a nyelvet úgy tartom a legtermészetesebb életelememnek, akár a levegőt, amit beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti. Két fajta is: az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Kányádi nemcsak batyunkról fegyverünkről beszél, hanem arról is, hogy be kell gyűjtenünk mindent, még a tájszavakat is. Anyanyelvem padlásán is szétnézve nem ódzkodtam az archaizmusoktól sem, és a tájszavakat sem hagytam a szérűkön. Persze, igyekeztem takarékosan bánni vélük. A tájnyelvi vagy akár archaikus elemek használatában nem egzotikumot keresnék, hanem olyan, bármely hajtűkanyarban elveszejthető többletet, amelyről az előre- és hátratekintő ember vesz csak ugyanazon időben tudomást.

 

A székelyföldi, vagy akár partiumi ember például, aki e nyelvterület vízmosásos partjain és tektonikus rengések rázkódtatta vidékein él, sajátjaként érti a suvadásos dombok kifejezést, míg az alföldi feje búbjára tolja kalapját: mi a csuda lehet még ez is? Az előadóművész viaskodik a nyelvújítás előtti, kiadós feledésbe merült jonhom (legbensőbb lényegi lényem) kifejezéssel, s csak mikor hangulat- és tartalomhordozó erejére ráébred, jön rá, hogy nagy kár lenne, ha plaszticitása kimaradna belső lényünk, legbensőbb lényegünk, azaz önmagunk kereséséből-őrizéséből. A magyar nyelvet, gyökrendű lévén, egyébként nem fenyegeti a tájegységenkénti szétértés veszélye. Még akkor sem, ha adódnak oly különös, derűre ingerlő furcsaságok, milyenről egy minapi tárcában olvasok, miszerint a székelyföldi vendég, mikor egy babos gumilabdát akar vásárolni kisgyerekének, a fél közösségnek kell megfejtenie, hogy egyszerűen pöttyös, s nem paszullyal tömött labdáról van szó.

 

Be kell vallanom, nem áll közel hozzám a főleg prózában, de versben is megszaporodott, germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a lazaság látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban minden rendű-rangú médiában, s melyet én panyókára vetett, lófrálgató beszédmódnak neveznék, arra is célozva ezzel, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor annak idején a XIX. században, Arany János margitszigeti tölgyei alatt sem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe – erre Arany elsősorban a fedezet –, mint manapság.

 

Nem vagyok finnyás, nem vagyok kényes, én mindenféle versbeszédet tisztelek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogató-mentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző és mélyből feltörő, koncentrált beszéd képes.

 

Amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiség is eszembe jut, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. (Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Hogy a magyar nyelvnek milyen erényei vannak, azt igazán csak a műfordítók érzékelhetik. Például az újlatin nyelvekből fordító vagy átültető, honosító élménye lehet, hogy mennyivel kevesebb szóval lehet magyarul visszaadni a bőségesebb és szaporábban áramló versbeszédet. Mondom, én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata volna – ha már invenciós készletükből megújítására nem futná –, legalább munkaeszközük, a nyelv őrizése és korszinten tartása.

 

fiúk, viháncoló csitkók a vad szelekben,

ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,

s e rögös földre mégis visszatérnénk,

csak lábujjhegyen, halkan!:

apáink hűlő, drága arcán járunk.

(Farkas Árpád: Apáink arcán. Részlet.)

 

Farkas Árpád (1944) Kossuth-díjas író egybegyűjtött versei Ostorzúgásban ének címmel jelentek meg 2019-ben az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában.

 

Megjegyzés: Az interjú kb. egyharmadára rövidített változata olvasható az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 2019/5. számában.